Egyszer egy nagy tudású Mester úgy döntött, hogy a városból vidékre utazik pihenni. Ahogy híre ment a dolognak, a földművesek versengeni kezdtek a kegyért, hogy ők láthassák otthonukban vendégül. A Mester nem válogatott, hanem elfogadta az első földműves meghívását és vendégszeretetét, és odaköltözött hozzá két hétre. Mikor letelt a két hét és eljött a búcsú ideje, a Mester kifejezte elégedettségét, és amikor a földműves a következő évre is meghívta, megígérte, hogy jövőre is eljön hozzá. Búcsúzáskor egy zsák gabonát adott neki és azt mondta, hogy ezek nagyon különleges magok, ezért ne a többi közé ültesse őket, hanem egy elkerített földterületre, és különös gonddal ápolja őket.
A földműves megfogadta a tanácsot és egy külön parcellára vetette a Mestertől kapott varázsmagokat. Egy év múlva, mikor a híres Mester ismét pihenni jött hozzá, nagy örömmel újságolta, hogy az összes földjén jó volt a termés, de azon, ahová azokat a magokat ültette, amit tőle kapott, tízszerese termett a szokásosnak. A Mester örömmel hallgatta a földművest és mikor ismét eltelt a két hét, és ismét búcsúzkodni kezdtek, megint egy zsák gabonát adott neki ajándékba és megint ugyanazt mondta neki, mint az előző évben. A földműves megígérte, hogy most is úgy tesz, és ismét meghívta, hogy legközelebb is nála szálljon meg.
Ez így is ment legalább tíz évig. A Mester minden évben eljött, eltöltött a vendégszerető földművesnél két hetet, majd, amikor elment, búcsúzásként adott neki egy zsák „varázsmagot”. A földműves, a nagy hozamnak hála, nagyon meggazdagodott és egyre bőkezűbben tudta vendégül látni a Mestert. Gazdagsága és terményei messze földön híresek lettek, olyannyira, hogy a környékbéliek is mind hozzá jöttek vetőmagért.
A tízedik találkozásuk után a földműves ismét kapott egy zsák „varázsmagot”, de nem bírta tovább és így szólt:
– Mester kérlek, engedj meg nekem egy kérdést!
A Mester mosolyogva biccentett, mire a földműves így szólt:
– Kedves Mester! Most már tízedik esztendeje jössz és áldod meg jelenléteddel házamat és annak népét. Nagy kegy nekünk jelenléted a sorstól, nem beszélve a felbecsülhetetlen ajándékról, amit minden évben kapunk tőled, és amitől gazdagság lett a jutalmunk. De áruld el, kérlek, hogy honnét szerzed ezeket a csodálatos varázsmagokat?
A Mester így válaszolt:
– Tudod, pihenni jövök ide hozzád minden évben két hetet. Nekem a legjobb pihenés az, hogy sétálhatok a természetben. Sétáim során gyakran jártam a gabonaföldjeiden és szemléltem a termést. Mikor egy-egy különlegesen szép kalászt találtam, leszedtem annak magjait, és egy zsákban összegyűjtöttem neked. Ezek a magvak nem „varázsmagok”, hanem a te földed és munkád eredménye. Én csak kiválogattam belőle a legszebbeket és aztán odaadtam neked, hogy azzal gazdálkodjál…
MESEKALAUZ
A mese nagyon pontos útmutatást ad ahhoz, hogyan segítheted önmagad fejlődését. Úgy, hogy termőre fordítod a „földedet”. A mese még afelől sem hagy kétséget, miként. Gyűjts össze a „különlegesen szép kalászokat”, azaz először is keresd meg azokat az erényeidet és erősségeidet, amelyekre alapozhatsz a továbbiakban. Persze közben „más földterületeid” művelését se hanyagold el, vagyis ne pusztán a „varázsmagok” ígérete legyen a szemed előtt.
Fontos üzenete a mesének, hogy a folyamat kezdetén még „külön parcellába”, azaz jól látható helyre érdemes ültetni a „magokat”, hogy az eredmények mindenki – főleg a „földműves” – számára szemmel láthatóak és inspirálóak legyenek. A Mester egyik bölcsessége abban rejlik, hogy elhallgatja a varázsmagok titkát. Ha idő előtt megmondaná, mi történik, talán oda lenne annak lehetősége, hogy minden földterületre egyforma figyelem jusson. Azt a látszatot keltené, hogy elég csak a „legszebb” kalászokra koncentrálni. A Mester dolga, hogy finoman, a háttérből segítse a „gazdálkodást”: a lehetőségek megtalálását és kibontakoztatását. Abban segítsen, hogy a megtalált „kalászok” szárba szökkenjenek, és újabb termést hozzanak. Ügyeljen arra, hogy a „földműves” ne csak a tízszeres „hozam” reményében végezze a munkáját, hanem figyeljen oda mindenre, ami törődést és gondozást igényel. Nagyon szép a mesében, hogy a földműves nem lesz kapzsi vagy lusta a meggazdagodás következtében, hanem valóban folyamatosan teszi a dolgát. Tudja, hogy a „gabona” – azaz saját élete – állandó éberséget követel, mert csak így lesz évről évre egyre szebb a kalász. A Mester csak akkor mondhatja el, mi történt valójában, amikor már nincs szükség rá a továbbiakban. A termés attól kezdve jó kezekben van. Így van ez az öngyógyító folyamatokban is: akkor értjük meg teljes egészében, hogy mi történt velünk, amikor kellő mértékben eltávolodtunk már a nehézségektől, és az eltelt időben új területeket vettünk birtokba s fordítottunk termőre önmagukban.