Érdekes, hogy egy mese mikor szólítja meg az embert és mikor megy el mellette. Amikor előszőr olvastam Boldizsár Ildikó Életválságok meséi könyvében „Az ember, aki helyettesítette a napot” című mesét, csak azt éreztem, hogy szívem szerint én is jól elvertem volna a két szentet és elpusztítottam volna a Nap kertjét. Hogy érthető legyen, miről van szó: a mese egy olyan emberről szól, akinek fáradságos munkája gyümölcsét előszőr elveri a jég, másodszor felfalják a farkasok. Ő azonban nem átkozódik, hanem új mesterséget tanul, újragombolja az életét. Amikor a feleségét elragadja a Nap, mély depresszióba esik, majd nekiindul, hogy megkeresse. Így kerül a Nap házába, ahol a Nap megkéri, hogy egy teljes napon át helyettesítse őt. Elmondja neki pontosan a feladatát, és azt, hogy találkozni fog útja során két szenttel, akik megvendégelik. Ezeket páholja el nagyon alaposan, majd teszi tönkre a Nap virágoskertjét is. Amikor a Nap másnap számon kéri mindezért, azt várnánk, hogy majd elégtételt vesz az őt ért károkozás miatt. Mégsem ez történik. A Nap képes belátni, hogy a „fizettség”, amit az időjárásért és a vadállatokért felelős két szent kapott és az ő virágjainak elpusztítása jogos elégtétel, egy korábbi számla kiegyenlítése volt az embert ért károkért. Az adok-kapok egyetemes törvénye szerint egy nekem okozott rosszra rosszal kell válszolni, különben aránytalanul megbomlik az egyensúly adok és kapok között. Így hát a Nap nem is dühkitöréssel reagálja le a hallottakat, mivel belátja, hogy az ember pusztítása bizony jogos és arányos volt.
Amikor másodszor olvastam a könyvet és benne ezt a mesét, váratlanul felismertem, hogy ez a történet akár az én mesém is lehetne! Hiszen én is mindent a ”fejemben” igyekszem lerendezni, és engem is sok olyan veszteség ért, amelyek fölött nem éltem ki mély és jogos haragomat, dühömet, hanem mindig továbbléptem és valami másba fogtam.
Az egyik legnagyobb veszteség ezek között az volt, amikor nem vettek fel az ELTE-re és el kellett mennem egy külkereskedelmi vállalathoz dolgozni. Itt az álmaimat kellett eltemetnem és felcserélni a mindennapi taposómalomra. Később, igen nagy kerülő út megtételével, jóval nehezebb körülmények között, estin szereztem meg a felsőfokú végzettséget, de nem azon az egyetemen, ahová vágytam. Ez az élethelyzetem kísértetiesen rímel a mesében elhangzó „Nem megyek semmire a gulyáskodással, más mesterségbe fogok” mondatra.
A második és harmadik veszteséget valójában önként választottam: előre menekültem olyan helyzetekből, amelyekben a későbbiek során lehet, hogy bűnbakká válhattam volna, vagy más presztízsveszteséget, megalázó helyzeteket kellett volna elviselnem. A megszégyenülés lehetősége elég volt ahhoz, hogy feladjam mindazt, amit elértem. Így aztán soha nem is fogom megtudni, hogy valóban be is következtek volna a félelmeim, hiszen nem azt az utat választottam, hogy ez kiderülhessen. Attól azonban, hogy mindkét esetben saját elhatározásból lettem munkanélküli, ettől a veszteség még óriási volt. Jogos és elvárható lett volna, hogy féktelenül dühös legyek, haragudjak a világra, és benne a nekem ártókra, akik ilyen helyzetbe kényszerítettek. Tökéletesen úgy jártam, mint az ember a mesében: „éppen aratáskor jött el a jégeső…” három és 10 évnyi befektetés után, amikor végre profitálhattam volna abból, amit addig megtanultam, begyakoroltam, amikorra szakmai és emberi erényeimmel kivívtam magamnak az elismerést és tiszteletet, nem lehettem ennek haszonélvezője.
A második esetben túl nagy volt a felelősség rajtam, miközben kevés döntési és mozgási szabadságom volt ehhez. Túl sok vállalhatatlan disznósághoz kellett volna a nevemet adni és ha a helyzet úgy hozza, nekem kellett volna elvinni a balhét. Két kisiskolás gyerek mellett ez nem volt járható út számomra. Így viszont hatalmas anyagi veszteség ért, hiszen az akkori fizetésemet mai napig nem sikerült folyó áron számolva megközelítenem, nem beszélve az egyéb olyan lehetőségekről, mint a vállalati lakás, amelyhez hozzájuthattam volna. Ennek ellenére, ha újból döntenem kéne, azt hiszem, megint így döntenék…
A harmadik esetben szakmai sikereim csúcsán, tőlünk független, politikai szándék és kicsinyes személyes bosszúállás, irigység vezetett oda, hogy a munkahelyemet „beszántsák”, és az ott dolgozókat szélnek eresszék. Itt csak időt nyertem azzal, hogy előbb léptem, és önként jöttem el, nem várva meg az ellehetetlenítésemet. Megvédtem ugyan az önbecsülésemet, ettől azonban még a semmi közepén találtam magam, éppúgy, mintha kirúgtak volna.
Íme a három életesemény, ahol – hasonlóan a mesebeli emberhez -elfojtottam jogos indulataimat, és saját testem ellen fordítottam a ki nem élt agressziómat. Megtermeltem magamnak a magas vérnyomást, az epeköveket, a szürkehályogot mindkét szememen, és a hatalmas védekező hájat a testem köré. A mese abban segített, hogy felismerjem, mekkora bajt okoz, ha az Elutasítás » Düh » Alkudozás » Depresszió » Belenyugvás » szakaszokból csak a belenyugvás, illetve a depresszió kerül megélésre, a megelőző szakaszok viszont elmaradnak. Saját személyes veszteségkezelésemre az előre menekülés jellemző, meg sem próbálom a vert helyzetből a legtöbbet, legjobbat kihozni. Olyan voltam, mint a kisgyerek, aki felmérve, hogy rövidesen sakkot és mattot kap, inkább felborítja a sakktáblát és elrohan. Ez azonban nem megoldás. Egy válságot testi-lelki és szellemi szinten is meg kell élni és el kell végezni a gyászmunka mind az öt szakaszát ahhoz, hogy tovább lehessen lépni.
Így hát akkor ennyit tudott tenni értem ez a mese. Most azonban, hogy a Csipkerózsika álomba szenderült könyvem elkészült, rádöbbentem, hogy ennek megírása során is éppen háromszor kerültem olyan helyzetbe, hogy szívem szerint sutba dobtam volna, hogy aztán valami másba, újba kezdjek bele. Életemben először azonban nem ez történt. Kitomboltam magamból – számomra is meglepően rövid idő alatt – a veszteség miatti dühöt és fájdalmat, majd megráztam magam és azt mondtam: azért is végig fogom csinálni, be fogom fejezni! „Az ember, aki helyettesítette a Napot” mese mutatta az utat, segítségemre volt, hogy ne adjam fel. Félreértés ne essék, egyáltalán nem voltam tudatában annak, hogy a mese útmutatását követem. Csak utólag nyílt rá a szemem és értettem meg, hogy valójában ez történt.
Mert valahogy így, ilyen szelíden, mégis rendkívüli hatékonysággal működik ez a meseterápia…