Pár éve tele voltunk elképzeléssel, hogy mi mindent csinálunk közösen, mi nyolcan, akik a gimnázium óta vagyunk barátok, ha majd több szabadidőnk lesz. Mindenki elmondhatott egyet a bakancslistájából. Sok minden elhangzott, egy olyan volt, amit első helyre soroltunk és mindenképpen meg akartunk valósítani: eljutni Erdélybe közösen egy kis busszal, amit Zoli szerzett volna és újból elmenni azokra a helyekre, ahol 50 évvel ezelőtt már jártunk: Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely, Gyilkos tó, Békás szoros és még ami belefér…

Hát ebből már biztosan nem lesz semmi. Tegnap volt egy éve, hogy Katit, aki maga a kicsattanó egészség, aktivitás, életkedv legyűrte a rák. S rá két hónapra Zoli is végleg elment. Felfoghatatlan, mind a mai napig. Azt is nehezen viseltük, amikor nagyszüleink, szüleink korosztályát tizedelte a halál, de mostantól már a mi generációnk sarkában liheg, és ezzel bizony nehéz együtt élni!

Mi nyolcan az ún. Ratkó-nemzedék derékhadát képviseljük. A Ratkó Anna nevével fémjelzett, 1953-ban bevezetett abortusztilalom és gyermektelenségi adó miatt 1953-57 között megszületett közel egymillió (948.826 fő) gyermekét, akik közül örvendetesen sok, több mint 700 ezer még köztünk van.
Mi vagyunk az a generáció, akik az ötvenes-hatvanas évek szűkös körülményei között szocializálódtunk egyentornaruhában, kivágott orrú barna tornacipőben, viharkabátban, később orkánban. Olyan sokan voltunk, hogy számukra sosem volt elég óvoda-iskola. Minket nem vettek fel a vágyott gimnáziumba és egyetemre.
Mi voltunk, akik sokáig abban a hiszemben dolgoztunk kevés fizetésért, hogy majd remek nyugdíjunk lesz, a gyerekeink ingyen tanulhatnak, és a tanácstól kapjuk a lakást.
És mi vagyunk azok is, akik nagy nehezen kiharcolták a rendszerváltást, majd – mint túlkorosokat – minket tettek ki először a munkahelyükről.
És azok is mi vagyunk, akik miatt – pont azért, mert olyan sokan vagyunk – drasztikusan felemelték a nyugdíjkorhatárt és leszállították a nyugdíj összegét. Mindeközben elfelejtettek nekünk szólni, hogy a 40-45 évnyi aktív életidőnk alatt levont járulékokból már nem tudnak ingyenes orvosi ellátást biztosítani, mire arra valóban rászorulnánk, és amikorra mindannyian elmegyünk nyugdíjba, szinte bizonyosan összeomlik a nyugdíjrendszer.

Két választásunk van, ha nem kérünk a mi ellátásunk nélkül is elviselhetetlenül túlterhelt, alulfinanszírozott, emiatt aztán emberhez méltatlan körülményeket biztosító egészségügy „szolgáltatásaiból, vagy nincs pénzünk megfizetni a még fel sem épült idősotthonunkba a férőhelyünket:
a) fegyelmezetten elindulunk a temetők felé, hogy minél kevesebb gondot okozzunk;
b) igyekszünk minél hosszabb, lehetőleg halálunk pillanatáig kitartó öngondoskodásra berendezkedni, miközben megpróbálunk hasznos és aktív tagjai maradni családunknak és szűkebb-tágabb környezetünknek.

Úgy öt éve került először látókörömbe az ún ráadáskarrier témája, akkoriban felkérésre, egy ciik erejéig foglalkoztam vele.

Laáb Ágnes_Újrakezdés másképpen 

 

Ezen a nyáron viszont megérett bennem az elhatározás, hogy online tananyagot készítek, amely alapján bárki közülünk felvértezheti magát mindazzal, amire szüksége van a saját ráadáskarrierje kidolgozásához és megvalósításához.

https://laabagnes.sensei.hu/wp-admin/post.php?post=48300&action=edit

 

Nagyanyám szellemi örökségként azt hagyta rám, hogy „Ágikám, ha bármibe belefogsz, azt csak szívvel-lélekkel, teljes odaadással érdemes csinálni, tart, ameddig tart. Mit csináljak, véremmé vált! Így aztán – miközben valójában még csak kóstolgatom a ráadáskarrier témakörét, igyekszem megérteni célját és értelmét, már teljesen „beszívott a téma”. Egyre inkább látom, hogy micsoda felelőtlenség és hiányosság, hogy itt állnak a mai 50-60 évesek, akiknek életkilátásai 25-30 évvel kitolódtak a 100 évvel ezelőtt élőkhöz képest, ám semmilyen gyakorlatias felhasználói kézikönyvvel nem rendelkeznek ahhoz, hogyan lehet ezeket az ölünkbe pottyant, ajándékba kapott éveket aktívan, jó életminőségben megélni.

A legtöbben még ma is úgy gondoljuk, hogy a 100 éves vagy afeletti kor megélése csak néhány remete vagy szerzetes ritka adománya, akik szert tettek az örök fiatalság titkára, remetebarlangokban laknak az erdő közepén, vagy magas hegycsúcsok kolostoraiban élnek – ám ez tévedés. A magas életkort megélő ember a mellettünk lévő házban, a szomszédos utcában egy füstös nagyváros kellős közepén is lakhat, csak többnyire nem tudunk róluk és ezáltal nincs is lehetőségünk arra, hogy megtanuljuk tőlük a jó életminőségben élhető mindennapok titkát.

Mert vannak, akik nem hisznek abban, hogy bizonyos kor felett már csak lemondás és magányos visszahúzó dukál. Ehelyett örömteli, élményekben gazdag élet, szabad és független életet élnek, megvalósítva mindazt, amiről egész addigi életükben csak álmodoztak.

Úgy gondolom, sokakat motiválhat, ha megismerhetnek olyan magas életkort megélt embereket, akik élő példák arra, hogy a fizikai-lelki és szellemi egészség és az aktivitás az élet utolsó pillanatáig megtartható. Ők az igazi celebek, ők azok, akikről sokkal többet kellene tudnunk. Éppen ezért mostantól – helyesebben már néhány hét óta – rendszeresen bemutatok ilyen követendő példákat és megosztok számos elgondolást arról, hogy mit tehetünk saját boldogulásunk érdekében. Mindez úgy érzem bőven belefér a Boldogan éltek közösségi oldal profiljába, de létrehozok egy nyilvános FB-csoportot is Mesés ezüst évek néven, ahol nemcsak hozzászólni tudtok, hanem saját gondolataitokat is meg tudjátok osztani.