Farruknáz hercegkisasszonnyal, a kasmíri király százszorszép leányával egy napon különös dolog történt; hamarjában senki sem tudta a magyarázatát, sem az apja, sem az anyja, sem az öreg dajkája, de még az ország nagyszakállú bölcsei sem. Mi történt vajon?
A királyleány egy szép napsütéses délelőttön a palota rózsakert­jében sétált, amelyet körös-körül magas kőfal rekesztett el a világ elől. Ahogy így sétálgatott, egyszerre csak egy kis könnyű szellő támadt, és fellebbentette arcáról a fátylat. Farruknáz hercegkisasszony egy pilla­natra lehunyta a szemét. Amikor újra feltekintett, azt látta, hogy a palota is, a rózsakert is nyomtalanul eltűnt, ő maga pedig egy tágas, virágos mező közepén áll, egyes-egyedül.
– Hol vagyok? – rebegte ámultan, pedig hát senkitől sem remél­hetett választ azon a térés, néptelen mezőn.
Hanem ekkor egy kedves, csengő férfihang szólalt meg váratlanul, éppen a háta mögött.
– Ki vagy te, százszorszép leány, s hogy kerülsz ide?
Farruknáz megfordult, s alig egy-két lépésnyire egy fejedelmi kön­tösbe öltözött, daliás ifjút pillantott meg a mezőn, egy kis bogáncsos bokor mögött. Frissen szedett vadvirágcsokrot tartott a kezében, s a turbánja forgója mellett is egy szál rezeda virított. Szemlátomást ugyanannyira csodálkozott, mint maga a hercegkisasszony.
De azután elmosolyodott, és tisztelettel bókolva, Farruknáz felé kínálta a vadvirágcsokrétát.
Farruknáz közelebb lépett, s kezét nyújtva a bogáncsos bokor felett, átvette a csokrot az ifjútól, aki már az első pillantásra elnyerte tetszését és bizalmát. Hanem azért mégis tudni akarta, hogy kiféle-miféle az, akivel szóba ereszkedik, s ezért – miközben keblére tűzte a vadvirágcsokrétát – válasz helyett ezt kérdezte:
– Hát te ki vagy, daliás ifjú?
Farruknáz hercegkisasszonnyal, a kasmíri király százszorszép leá­nyával egy napon különös
De mielőtt az ifjú akár csak egy szót is szólhatott volna, megint egy kis langyos, hirtelen szellő érintette meg a hercegkisasszony arcát. Farruknáz egy pillanatra ismét lehunyta a szemét, s mire feltekintett, újra ott találta magát a kőfal kerítette rózsaligetben. A tágas mezőnek, a bogáncsos bokornak, a fejedelmi ifjúnak pedig híre-hamva sem volt.
Farruknáz mindjárt a dajkájához futott, és elbeszélte neki ezt a csoda-dolgot.
– Alighanem képzelődtél – felelte Szütlümene, a dajka. – De az is lehet, hogy álmodtad az egészet.
– Nem álmodtam, nem képzelődtem – rázta fejét a hercegkis­asszony –, hiszen még most is kezemben tartom azt a mezei csokrot, amelyet az ifjútól kaptam, és nézd csak, hány bogáncs tapadt a selyem köntösömre!
Ezzel bizony nem lehetett vitába szállni. A virágnak, a bogáncsnak hinni kellett, mert efféle sehol sem termett a királyi kertben. Nem történhetett másként: valami titokzatos erő elragadta a hercegkis­asszonyt a palota kertjéből, s azután visszavitte oda.
De hát miféle erő volt az? S mi végből cselekedte ezt a furcsaságot? Erre már sem a dajka, sem a király, sem a királyné nem tudta a választ. Még az ország bölcsei sem boldogultak a rejtelemmel, pedig azokat azért tartották drága pénzen, hogy az effajta fogas kérdésekre megfeleljenek.
– Sose félj, leányom! – mondta végül is leányának a királyné. – Ezentúl, akármerre jársz-kelsz, hat válogatott testőr mindig a nyo­modban lesz. Azok majd vigyáznak, hogy senki a közeledbe se férkőz­hessék.
Farruknáz legszívesebben azt felelte volna, hogy nincs neki szük­sége testőrre, nem hatra, de egyre sem. Mert nem attól fél ő, hogy az a daliás, kedves ifjú megint elébe talál toppanni, hanem éppen attól retteg, hogy soha többé nem látja viszont! De nem merte ezt vála­szolni, s csak lehajtotta a fejét, engedelmesen.
Telt-múlt az idő. A szép, üde vadvirágcsokor lassacskán elfonnyadt Farruknáz keblén, a szellő is lassacskán hűvösre fordult a kertben, de a hercegkisasszony egyre csak arról a kedves ifjúról álmodozott, re­ménykedve, epekedve, aki olyan szelíden mosolygott reá azon a tágas mezőn. Nem evett, nem ivott, nem aludt, és szülei, dajkája aggo­dalmasan nézték, mint gyengül, halványodik, sorvadozik napról nap­ra.
– Mi bajod, leányom? – faggatta a királyné. – Mondd meg biza­lommal a szülőanyádnak!
– Nem mondom, anyám – felelte Farruknáz –, mert ha megmonda­nám, tudom, hogy bolondnak néznél.
– Legjobb, ha férjhez mégy – mondta a király. – Épp tegnap üzent a bokharai fejedelem, hogy szívesen összeházasítana a fiával.
De erre már kivallotta a hercegkisasszony, hogy miféle bánat emészti. És még azt is hozzátette, hogy tiszta szívvel soha senki felesége nem lehet, csak azé az ifjúé, akivel a virágos mezőn találko­zott, ha pedig nem láthatja viszont, belehal a fájdalomba.
– Hát csakugyan nagy bolondság, amit beszélsz – csóválta fejét a királyné –, hiszen jószerint azt sem tudod, hogy valóságos ember volt-e az az ifjú, vagy pedig csak valamiféle tünékeny látomás, amely nem tér vissza soha többé! De azért lásd, hogy jó, türelmes szüleid vagyunk: nem kényszerítünk akaratod ellenére a bokharai fejedelem fiához.
– S ráadásul még azt is megengedem, hogy néhanapján egyedül sétálgass a kertben – mondta a király. – Ne hidd, hogy erőnek erejével el akarunk választani attól, akit annyira vársz!
Farruknáz hálásan megköszönte a szülei jóságát, s egy kicsit meg is könnyebbült, hogy így kiönthette a lelkét.
Attól fogva a hercegkisasszony, ha csak szerét ejthette, a palota kertjében sétálgatott, várva, hogy az ifjú megjelenjék. Gyakran meg­esett, hogy egy kis könnyű szellő fellebbentette arcáról a fátylat, s Farruknáz ilyenkor gyorsan, buzgón lehunyta a szemét, némelykor nem is csupán egy pillanatra, hanem oly sokáig, hogy szíve vagy százat is dobbant repesve, a keblén fonnyadozó vadvirágcsokor alatt.
De valahányszor újra feltekintett, mindig csak azt látta, hogy a palota is, a rózsakert is, ő maga is ott áll egyhelyt, mozdulatlan, s a tágas mezőnek, a bogáncsos bokornak, a fejedelmi ifjúnak pedig híre-hamva sincs.
A sok haszontalan várakozástól, a hiábavaló reménykedéstől, a mindennapi csalódástól azonban csak még jobban megszomorodott a szomorú hercegkisasszony. Várta, várta a kedves, mosolygós ifjút, de igazában már ő maga sem bízott abban, hogy valaha is találkozik vele. A végén már a szüleinek kellett unszolniuk, hogy le-lesétáljon a rózsa­kertbe. Pedig hát a király meg a királyné mindig is csak amolyan hóbortos képzelődésnek tartották, amit leányuk arról a szelíd mosolyú ifjúról beszélt, s remélték, hogy előbb-utóbb kigyógyul belőle; most is csupán a lelket akarták tartani a hercegkisasszonyban a kegyes áltatással, biztatással.
Egy napon aztán így szólt Farruknáz:
– Látom már, hogy nem jön értem az az ifjú. Márpedig, ha nem jön, ez csak azt jelentheti, hogy valami baj érte, s nem is jöhet. Nincs más hátra, mint hogy megkeressem, és segítséget vigyek neki.
– Ugyan, ugyan, leányom! – intette az apja. – Gyenge leány létedre csak nem vágsz neki a nagyvilágnak! Hiszen azt sem tudod, merre keressed!
– Megyek, amerre a szemem lát – felelte a királykisasszony. – Majd csak megsegít a szerencse!
Látta a király, hogy jó szóval, rábeszéléssel nem tarthatja otthon a hercegkisasszonyt. Akármennyire fájt is a szíve, visszarendelte Far­ruknáz mellé a hat válogatott testőrt, s attól fogva azok vigyáztak éjjelnappal, hogy a hercegkisasszony valahogyan ki ne szökjék a palo­tából.
Farruknáz már azelőtt is csak gyengült, halványodott, sorvadozott napról napra, most azonban olyanná vált, mint aki már nem is él. Mozdulatlanul feküdt kerevetén. Ha szóltak hozzá: meg sem hallotta, ha simogatták: meg sem érezte. Látnivaló volt, hogy hamarosan elpusztul, ha valamiképpen nem segítenek rajta.
Gondolhatni, hogy a szülei nem hagyták annyiban a dolgot. Tudós orvosokat hívattak a leányukhoz, udvari tréfacsinálókat fogadtak mellé, vidám, dalos kedvű leánypajtásokat gyűjtöttek köréje, de Farruknáz csak nem akart megvigasztalódni.
Tanácstalan volt mindenki, a király is, a királyné is, a szakállas országos bölcsek is.
Egy napon azután odajárult a király elé Szütlümene, a dajka.
– Felséges uram – mondotta –, én csak afféle egyszerű, tanulatlan öregasszony vagyok, de értek egyhez-máshoz, amihez nem mindenki ért. Hadd próbáljam ki én is a tudományomat, hátha éppen nekem sikerül jókedvre derítenem a hercegkisasszonyt!
– Köszönöm, hogy annyira a szíveden viseled a leányom sorsát, derék öreg Szütlümene – felelte a király. – De hát vajon mit tudsz te, amihez a tudós orvosok, az udvari tréfacsinálók, a dalos leánypajtások és a szakállas országos bölcsek sem értenek? Miben áll a te tudomá­nyod?
– Mesélni tudok – válaszolta a dajka. – Sok szép és érdekes történe­tet hallottam életemben: varázslókról, tündérekről, jó és rossz szelle­mekről, tengeri szörnyekről, szárnyas kígyókról, óriásmadarakról, rej­tett kincsekről, bűvös talizmánokról, rablókról, királyokról, csodálatos utazásokról és átváltozásokról, bölcsességről és bolondságról, szegény­ségről és gazdagságról, szerelemről és gyűlöletről, becsületről és hit­szegésről, harcról és békességről, állhatatos leányokról, bátor ifjakról, szerencsétlenek szerencséjéről, boldogtalanok boldogulásáról, megszo­morodottak felvidulásáról s még annyi másról, hogy nem is győzném hamarjában felsorolni. Megjegyeztem valamennyit, sőt, egyet-kettőt, megvallom, még magam is kitaláltam hozzájuk ráadásnak.
– Hány mesét tudsz, öreg dajka? – tudakolta a király.
– Annyit, hogy éppen ezeregy napra futja belőle – felelte Szütlü­mene.
– S azt gondolod, hogy a meséiddel meggyógyíthatod a leányomat? – kérdezte hitetlenül a király.
– Nagy hatalma van a mesének, uram – válaszolta a dajka. – Elűzi az unalmat, az egykedvűséget, a csüggedést, felserkenti az erőtleneket, lecsillapítja a nyughatatlanokat, és mindenre megadja a választ, még arra is, amit senki meg nem kérdezett. De meg aztán, ezeregy nap hosszú idő! Azalatt a hercegkisasszony elfelejtheti a bánatát, sőt, ki tudja, talán még az a csodabeli mosolyos ifjú is hírt adhat magáról!
A király nemigen bízott a dologban, de azért rábólintott.
– Nem bánom, próbáld meg – szólt sóhajtva. – Hiszen úgysem tu­dok okosabbat.
Szütlümene egyenesen a hercegkisasszony szobájába sietett.
Farruknáz most is a kereveten feküdt. Nem aludt, de ébren sem volt. Nyitott szemmel bámult maga elé. De azzal a csodalátó két sze­mével semmit sem látott, úgy elmerült hóbortos búbánatában.
Dajkája a nevén szólította: meg sem hallotta. Megsimogatta sápadt homlokát: meg sem érezte. Leánypajtásai ott kuporogtak körülötte. Már az ő vidámságukat is ellankasztotta ez a nagy szomorúság, már nekik is szavukat szegte ez a nagy némaság.
Szütlümene – úgyis tudta, hogy Farruknáztól nem kapna feleletet – hozzájuk fordult.
– No, kisasszonyok – kérdezte tőlük –, meghallgatnátok-e egy szép mesét?
Erre mindjárt megélénkültek a leányok. Valamennyien azt felelték, hogy nagyon kíváncsiak a mesére, kivált, ha veszedelmes kalandokról, titokzatos kincsekről, fortélyos cselszövésekről, gonoszak megbünteté­séről és derék, bátor emberek igazságos megjutalmazásáról van benne szó.
– Éppen ilyen mesét készülök elmondani nektek! – válaszolta a dajka.
S azzal leült a kerevetre, Farruknáz lábához, és nem várva a herceg­kisasszony engedelmét, belekezdett az első mesébe.

Teljes ezeregy napon át mesélt a dajka a búbánatos Farruknáz hercegkisasszonynak. Mesélt varázslókról, jó és rossz szellemek­ről, tengeri szörnyekről, szárnyas kígyókról, óriásmadarakról, rejtett kincsekről, bűvös talizmánokról, rablókról, királyokról, csodálatos uta­zásokról és átváltozásokról, mesélt bölcsességről és bolondságról, szegénységről és gazdagságról, szerelemről és gyűlöletről, becsületről és hitszegésről, harcról és békességről, állhatatos leányokról, bátor ifjakról, szerencsétlenek szerencséjéről, boldogtalanok boldogulásáról, megszomorodottak felvidulásáról – s még annyi egyébről, hogy ha­marjában fel sem is lehetne sorolni.
A hercegkisasszony azonban eleinte úgy elmerült a reménytelen ábrándozásban és szomorú epekedésben, hogy jóformán oda sem hallgatott. Azután, hogy, hogy nem, egy-két szó megütötte a fülét, s egyszer csak, nem is igen sokára, azon kapta magát, hogy egy-két percre – de néha egy-egy kurta órácskára is – meg-megfeledkezik a saját bújáról-bajáról (amelytől pedig mindaddig sem a tudós orvosok, sem az udvari tréfacsinálók, sem a dalos leánypajtások, sem a sza­kállas országos bölcsek nem tudták eltéríteni a gondolatait), és egyébre sem figyel, magafeledten, mint a dajka meséire.
Szütlümene elégedetten látta, hogy nem tévedett, amikor azt mondta a kasmíri királynak, hogy a mesének nagy a hatalma. Hiszen lám, még Farruknáz hercegkisasszony szívéből is sikerült elűznie az unalmat, az egykedvűséget, a csüggedést. És sikerült elűznie a nyug­talanságot is, a hirtelenkedést, a meggondolatlan szándékokat, a vakmerő terveket.
Igaz ugyan, hogy a dajka pompásan értett a mesemondáshoz. Nem volt sem szűkszavú, sem bőbeszédű, és tudta, hogyan keltse fel és tartsa ébren a királyleány érdeklődését. Okos beosztással naponként csak egy-egy kurta részét mondta el a meséinek, s nemegyszer éppen a legérdekesebb pillanatban szakította félbe a történetet.
– No, mára elég volt – mondta ilyenkor, és felállt a kerevetről. – Majd holnap folytatom. Most pedig nyugodalmas jó éjszakát kívánok.
Másnap aztán, főképpen ha valami különösen izgalmas, különösen titokzatos történet volt soron, a hercegkisasszony maga sürgette a dajkát:
– Mesélj már, Szütlümene! Hiszen azt sem tudom, hová legyek a nagy kíváncsiságtól!
Szütlümene becsülettel szavának állt: teljes ezeregy napon át szóra­koztatta, vidítgatta, marasztalta otthon meséivel a hercegkisasszonyt. Éppen ennyit ígért a királynak.
Igen ám, csakhogy elkövetkezett az ezerkettedik nap is, és Szüt­lümené kifogyott a meséből. Akárhogyan törte a fejét, egy sem jutott több az eszébe.
Pedig Farruknáz már úgy rákapott a mesére, hogy meg sem tudott lenni nélküle. Egyre noszogatta a dajkát:
– Mesélj már, Szütlümene!
De hát többre nem futotta a dajka tudományából. Kínjában újra meg újra rákezdett a régi mesékre.
– Meséljek megint a kincses Abul Kászimról? – próbálkozott. – Vagy mondjam el még egyszer Dilárá királynő és a tibeti király történetét? Vagy talán Világjáró Abdulláh kalandjait?
Hanem a királyleány csak legyintett.
Szép szeméből lassan-lassan kialudt az az aprócska láng, amelyet ezeregy nap előtt a dajka meséi gyújtottak fel benne.
Csak bámult maga elé, de semmit sem látott, annyira elmerült megint abba a hóbortos búbánatába. Eddig, mesehallgatás közben, ímmel-ámmal, valahogy megette a vacsoráját, most azonban még csak hozzá sem nyúlt. Amikor pedig eljött az alvás ideje, és Szütlümene biztatta, hogy feküdjön le puha párnás patyolatágyába, még csak nem is válaszolt.
Szütlümene megint odajárult a király elé.
– Felséges uram – mondotta –, bizony, be kell vallanom, hogy nem sokra mentem a tudományommal. Ezeregy napig szórakoztattam, vidítgattam meséimmel a hercegkisasszonyt. De hát az ezerkettedik napon kifogytam a meséből, és Farruknáz máris ugyanolyan bána­tossá, egykedvűvé, szótalanná változott, amilyen azelőtt volt. Most aztán már magam sem tudom, hogy mit kezdjek vele. Attól tartok, hogy egy napon mégis elindul világgá.
– Lám, lám – sóhajtotta a király –, mennyire erősködtél, hogy ezer­egy nap hosszú idő, azalatt a hercegkisasszony is elfelejtheti a bánatát, de még az a csodabeli mosolyos ifjú is megérkezhetik! Pedig hát, akármilyen hosszú volt is az idő, egyszer csak mégis letelt, és Farruknáz sem gyógyult meg, az ifjú sem hallatott magáról!
A dajka nem tudta, mit feleljen, s a király is csak búsan, némán csóválta a fejét.
Így szomorkodtak skáig mind a ketten, töprenkedve, szótlanul, a király meg a dajka.
Hanem egyszerre csak egy ajtónálló lépett a terembe.
– Egy idegen férfi áll a kapu előtt – jelentette, mélyen meghajolva –, és mindenáron Farruknáz hercegkisasszonnyal akar beszélni.
– Egy idegen férfi? – kiáltotta a király. – Tüstént bocsásd be!
Azt gondolta hogy talán mégis az az ifjú jött el, akiért a leánya annyira epekedik.
De hát nem az volt, hanem egy koros, testes, szakállas férfiú.
– Ki vagy te, idegen? – kérdezte a kasmíri király.
– Szimurg a nevem – válaszolta a jövevény –, az egyiptomi királyfi fegyverhordozója vagyok.
– S mit kívánsz a leányomtól? – tudakolta a király.
– Azt csak neki magának mondhatom meg – felelte az idegen.
A király nem szívelte az ilyen beszédet. Nem is volt szokás efféle válaszokat adni neki. De most annyira bánkódott Farruknáz herceg­kisasszony miatt, hogy örült minden látogatónak, akitől azt remél­hette, hogy egy kicsit elszórakoztatja a leányát, eltereli a gondolatait arról a csodabeli legényről.
Legyőzte hát bosszankodását, és így szólt Szütlümenéhez:
– Vezesd a hercegkisasszony szobájába ezt a férfit. Hallgassátok meg, hogy mi mondanivalója van.

Farruknáz – ahogy az mostanában szokása volt – a kereveten fe­küdt. Nem aludt, de ébren sem volt. Nyitott szemmel bámult maga elé. De azzal a csodalátó két szemével most sem látott semmit, megint úgy elmerült hóbortos búbánatába.
Dajkája a nevén szólította: meg sem hallotta. Megsimogatta sápadt homlokát: meg sem érezte.
Leánypajtásai ott kuporogtak körülötte. Az ő vidámságukat is ellankasztotta ez a nagy szomorúság, nekik is szavukat szegte ez a nagy némaság.
De megszólalt az idegen:
– Üzenetet hoztam neked, bánatos hercegkisasszony, mégpedig olyasvalakitől, aki még nálad is bánatosabb: nem mástól, mint Farruk­sad királyfitól, Egyiptom ifjú hercegétől.
– Nem ismerem – mondta halkan Farruknáz, és intett, hogy hagy­ják nyugodni.
– Dehogyis nem ismered! – erősködött az idegen. – Beszéltél is vele: egy tágas, virágos mezőn, egy kis bogáncsos bokor mellett. Még azt a frissen szedett vadvirágcsokrétát is elfogadtad tőle, amelyet, nagy tisztelettel bókolva, átnyújtott neked!
Hanem erre egyszeriben felugrott a fekhelyéről a királyleány.
– Ismerem, persze hogy ismerem! – kiáltotta. – Hiszen esztendők óta csak őt várom, érte epekedem! Mondd gyorsan: mit üzen, hol találom?
– Elmondok mindent – felelte Szimurg –, el is vezetlek hozzá, ha akarod. Hanem előbb hallgasd meg a történetét, mert tudnod kell egyet és mást, mielőtt akármit is határozol.
Mindjárt bele is kezdett az elbeszélésbe:

A herceg látomása

– Farruksad herceg, az egyiptomi király fia egy szép, napsütéses délelőttön a palota rózsakertjében sétált, amelyet körös-körül magas kőfal rekeszt el a világ elől. Ahogy így sétálgatott, egyszerre csak egy kis könnyű szellő legyintette meg a herceg arcát. Farruksad egy pillanatra lehunyta a szemét. Amikor újra feltekintett, azt látta, hogy a palota is, a rózsakert is nyomtalanul eltűnt, ő maga pedig egy tágas, virágos mező közepén áll, egyes-egyedül.
A királyfi ámultan nézett körül. Sejtelme sem volt, hogy hol van, és még kevésbé értette, hogy miképpen került oda. De nem sokat tanakodott, hanem elindult lassan, kényelmesen, csak úgy találomra, azon a széles mezőn.
Útjában szép vadvirágokat látott, szedett egy csokorra valót. Egy szál rezedát a turbánja forgója mellé tűzött.
Hanem egyszerre csak, honnan, honnan nem, egy szépséges leány termett előtte.
– Hol vagyok? – kérdezte csodálkozva a leány.
– Ki vagy te? – kérdezte nem kevésbé csodálkozva a herceg.
S azzal, tisztelettel bókolva, egy bogáncsos bokor fölött átnyújtotta a szép leánynak a frissen szedett vadvirágcsokrétát.
– Hát te ki vagy? – tudakolta a leány.
Hanem mielőtt a herceg akár csak egy szót is szólhatott volna, megint egy kis langyos, hirtelen szellő érintette meg az arcát. Farruk­sad egy pillanatra ismét lehunyta a szemét, s mire feltekintett, újra ott találta magát a kőfal kerítette rózsaligetben. A tágas mezőnek, a bo­gáncsos bokornak, a szépséges leánynak pedig híre-hamva sem volt sehol.
Farruksad elsőnek nekem mesélte el ezt a csodadolgot.
– Alighanem képzelődtél – feleltem. – De az is lehet, hogy álmod­tad az egészet.
– Nem álmodtam, nem képzelődtem – rázta a fejét a herceg. – Hiszen az a szál rezeda még mindig itt virít a turbánom boglárja mellett, és nézd csak, hány bogáncs tapadt a selyem köntösömre!
Bizony, ezzel nem lehetett vitába szállni. A vadvirágnak, a bo­gáncsnak hinni kellett, mert efféle sehol sem terem a királyi kertben.
Nem történhetett másként: valami titokzatos erő elragadta a királyfit a palota kertjéből, s azután visszavitte oda.
De hát miféle erő volt az, s mivégből cselekedte ezt a furcsaságot? Erre már senki sem tudta a választ, sem a király, sem a királyné, sem jómagam. Még az ország bölcsei sem boldogultak a rejtelemmel.
– Akármiféle erő volt is, és akármiért történt, ami történt – mondta Farruksad –, annyi biztos, hogy nem nyughatom, amíg meg nem talá­lom azt a szépséges leányt.
– Nagy bolondság, amit beszélsz, fiam – csóválta a fejét a király –, hiszen jószerint azt sem tudod, hogy valóságos ember volt-e az a leány, vagy pedig csak valamiféle tünékeny látomás, amely nem tér vissza soha többé! De azért lásd, hogy jó, megértő szüleid vagyunk: ha mindenáron menni akarsz, nem tartóztatunk. A magadfajta királyfinak amúgy is csak hasznára lehet, ha egy kis világot lát, tapasztalatokat szerez.
– Veled tartok, uram, akármerre mégy! – szóltam a herceghez. – Csak éppen azt nem tudom, hogy merre keressük azt, aki után annyira epekedel.
– Megyünk, amerre a szemünk lát – felelte a királyfi –, majd csak megsegít a szerencse!
Mindjárt el is búcsúzott a szüleitől. Egy-kettőre felszerelkeztünk az útra, azután lóra kaptunk, és nekivágtunk a vakvilágnak. Csak úgy gondolomra poroszkáltunk, erre meg arra; hol északnak mentünk, hol meg délnek, hol napkeletnek, hol napnyugatnak. Találtunk téres mezőt nem egyet, láttunk virágot is sokat, bogáncsot is eleget, és szép leányt is annyit, hogy több sem kell. De Farruksad mindegyikre ezt mondta:
– Nem ezt keresem! Akit én keresek, százszor szebb minden szép leánynál.
Azt a százszorszép leányt azonban nem leltük sehol. Pedig napestig fürkésztük a vidéket, amerre csak megfordultunk, és bezörgettünk minden kunyhóba, minden házba, minden palotába.
– Nem láttatok egy ilyen meg ilyen leányt? – tudakoltuk. – Száz­szor szebb minden szép leánynál!
– Nem láttuk – felelték az emberek. – Nem is hisszük, hogy van ilyen leány a világon.
– Pedig van! – mondta a herceg. – És ha van, meg is találom!
Megsarkantyúzta a lovát, és mentünk tovább.
Egyszer egy nyájas, ritkás erdőn keresztül vezetett az utunk. A bokrok közül egyre-másra szarvasok szökkentek elő, s nemhogy elme­nekültek volna, hanem odagyülekeztek körénk, ott tolongtak előttünk. Le kellett szállnunk a lóról, hogy véletlenül el ne tiporjuk valame­lyiküket.
Hanem ekkor meg az agancsukkal kezdtek böködni bennünket, de csak úgy szelíden, gyengéden, a szájukkal pedig a köntösünket húzkodták, halkan vinnyogva, nyöszörögve. Mintha erőnek erejével azt akarták volna, hogy álljunk meg, forduljunk vissza, ne menjünk tovább. A legfurcsább azonban a tekintetük volt: szomorúan, rémül­ten, könyörögve néztek reánk, s nem egynek közülük könnyes volt a szeme.
– Sohasem láttam ilyen szarvasokat! – mondta Farruksad királyfi. – Bátrak is, ijedtek is. Vajon mit akarhatnak?
De nem sokáig csodálkozhattunk, tanakodhattunk, mert ahogy a tolongó szarvasfalkával küszködve, lassan léptettünk tovább, egy fehér márványból épült, szép, emeletes kis kastélyt pillantottunk meg egy selymes füvű, napsütötte tisztás közepén.
– Ez aztán a különös dolog! – mondottam. – Vajon ki épített ma­gának ilyen szép kastélyt ezen az elhagyott vidéken?
– Gyerünk oda! – szólt a királyfi, akinek mindig csak egyen járt a gondolata. – Hátha a kastély gazdája tud valamit arról a százszorszép leányról!

Erre azonban mintha megkergült volna az a falkányi szarvas – lehettek vagy kétszázan –, veszett bőgésbe fogtak, ökleltek, taszi­gáltak, ráncigáltak, az utunkba feküdtek. Alig tudtuk széjjelkergetni őket, hogy eljussunk a kastély kapujáig.

A rossz varázslat

Ekkor láttuk csak, hogy fent az emeleten, egy vörös szantálfából ácsolt erkélyen egy fiatal asszonyféle áll, és valamit integet. Mit integetett? Olyasvalamit, hogy ne közeledjünk, hanem üljünk lóra, és menjünk tovább, de sietve.
– Ejnye, de barátságtalanul fogadnak bennünket ebben a házban! – dörmögte Farruksad.
Hanem ebben a pillanatban egy idősebb nő lépett ki az erkélyre, és haragosan beparancsolta a szobába a fiatalabbikat. Ő maga pedig ránk mosolygott, és szíves szóval köszöntve bennünket, ezt kérdezte:
– Hová igyekeztek, derék lovagok?
– Egy szépséges szép leányt keresek – válaszolta a herceg –, aki százszor szebb minden szép leánynál. Nem láttad véletlenül?
– No hát, ha azt a százszorszép leányt keresed – felelte az asszony –, akkor jó helyen jársz. Mert egyes-egyedül én vagyok a megmond­hatója, hogy merre találod.
Nagyon megörült Farruksad herceg, hogy nem bolyongott hiába a nagyvilágban, mert íme, mégiscsak nyomára bukkant annak a csoda­beli százszorszép leánynak. A kapufélfához pányváztuk a lovunkat, és beléptünk a házba.
Az asszony – nem volt valami fiatal, de nem is volt éppen öreg – elébünk sietett, és betessékelt bennünket az egyik szobába, hellyel kí­nált a süppedős vánkosokon, és jóízű, hűvös frissítő italokat hordatott fel az asztalra.
– Mondd meg már, merre találom azt a leányt! – sürgette a herceg.
– Máris megmondom, ha annyira türelmetlenkedel – felelte az asszony. – Az a százszorszép leány nem más, mint Farruknáz herceg­nő, a kasmíri király egyetlen leánya. Most is ott van atyja udvarában.
Farruksad felugrott a helyéről.
– Gyere, Szimurg! – kiáltotta. – Tüstént indulunk!
– Várj csak, várj csak, heves vérű ifjú! – intette az asszony. – A kasmíri király birodalma igen messze esik innen. Hetek, hónapok telnek el, amíg fáradt lovadon odaérkezel. Veszedelmes mocsarakon, erdőségeken, örvényes folyókon, vad szakadékokon kell átkelned, rablók, vadállatok, sosem-látott csodaszörnyek támadhatnak rád út­közben. El is tévedhetsz a zegzugos ösvényeken, ember-nem-járta bozótosokban, s ki tudja, odajutsz-e egyáltalában, ahová igyekszel!
– Mit tegyek? – kérdezte a királyfi. – Ki segíthet rajtam?
– Senki más, csakis én! – válaszolta az asszony. – Van nekem egy drága csodaporom, amelyet magától Mehrefzá varázslónőtől kaptam ajándékba. Akit azzal meghintek, annak csak gondolnia kell egyet, s máris ott terem, ahol akarja. Ha magad is úgy kívánod, szívesen szórok rád egy keveset abból a porból.
Farruksad hálásan megragadta az asszony kezét, úgy kérte, hogy minél hamarabb hintse meg őt is, engem is, Mehrefzá csodaporával.
Az asszony odalépett a sarokba, felnyitotta egy cifra láda tetejét, kivett a ládából egy kis fekete selyemzacskót, kibogozta a zsinórját, belenyúlt, és ezt mondta:
– Hunyjátok be a szemeteket szaporán! Egy perc múlva, ha kinyit­játok, csodát láttok.
Behunytuk a szemünket, s éreztük, hogyan hullik az arcunkra, a homlokunkra a finom, könnyű por.
– No, most már nézhettek! – kiáltotta az asszony, és nagyot kacagott.
Hát csodát láttunk, annyi bizonyos! De nem olyant, amilyent re­méltünk. Mert hiába ígérte az asszony, hogy egy-kettőre Kasmírban találjuk magunkat: ott voltunk még mindig, ugyanabban a szobában – csakhogy emberi mivoltunkból kivetkőzve, egy-egy szarvasbika alakjában!
Felkiáltottunk. De emberi beszéd helyett csak fájdalmas állati bőgés jött ki a torkunkon.
Az asszony pedig ott állt előttünk és nevetett.
– Tudjátok meg, hogy én magam vagyok Mehrefzá varázslónő – mondta –, s én változtattalak szarvassá benneteket azzal a drága csodaporral, csakúgy, mint azt a száz királyfit és száz királyleányt, aki most szarvas képében a kastélyom körül legelészik!
Hej, értettük most már, hogy miért könnyezett, miért vinnyogott az a falkányi szarvas, ott, a tisztás körül, miért tolongtak, lökdösődtek, miért feküdtek az utunkba! Meg akartak óvni attól, hogy mi is az ő sorsukra jussunk. Csakhogy most már késő volt!
– Jól tudom, hogy kik vagytok – folytatta a varázslónő. – Én küld­tem reád azt a könnyű szellőt, amikor a palotád rózsakertjében sétáltál, Farruksad herceg! Én ragadtalak el, téged is, Farruknáz királykisasszonyt is, hogy meglássátok és megszeressétek egymást. S amikor már felgyulladt a szívetekben a szerelem: én vittelek megint vissza mindkettőtöket oda, ahonnan elhoztalak.
A szarvassá bűvölt Farruksad herceg fájdalmasat bődült.
– Azt akarod kérdezni, hogy miért cselekedtem mindezt? – szólt Mehrefzá csúfondárosan. – Megmondom mindjárt: tudtam, hogy sem téged, sem a hercegkisasszonyt nem hagy majd nyugodni az epekedés, előbb-utóbb útra keltek, és bolyongásaitokban idetévedtek hozzám. Nos: te már itt is vagy, hűséges fegyverhordozóddal együtt, s mond­hatom, mindketten daliás szarvasbikává változtatok! Egy-két nap múlva a kasmíri királyleány is megérkezik, és hiszem, hogy igen kecses szarvasünő válik belőle!
Farruksad herceg szarvas-szeméből könny buggyant elő.
– Tudom, hogy szívesen segítenél rajta! – gúnyolódott tovább a varázslónő. – De hát, sajnos, egy oktalan szarvas nem sok hasznára lehet egy királyleánynak … Megszöknél, hogy Kasmírba rohanj? Hiszen nem beszélsz emberi nyelven, és még csak az utad sem tuda­kolhatod meg senkitől! Útközben százszor is leterítenének a vadászok, százszor is felfalnának a medvék, farkasok, tigrisek! S ha odajutnál is, Farruknáz meg sem értené a bőgésedet! Legjobb, ha leteszel az efféle gondolatokról, szép békésen beállsz a többi szarvas közé, és jót legelészel a selymes fűből, itt a kastély körül.
Beláttuk, hogy csakugyan nem tehetünk jobbat, mint hogy bele­törődjünk abba, amin a magunk erejéből amúgy sem segíthetünk, és várjuk a szerencsét, amely egyszer talán kisegít bennünket a szarvasi sorból.
Attól fogva naphosszat ott ődöngtünk abban a nyájas, ritkás erdő­ben. Folytonosan azt lestük, nem téved-e arrafelé a százszorszép kasmíri hercegkisasszony.

A jó varázslat

Egyszer – épp az ezeregyedik napon – látom, hogy a kastély felől jövet, egy leány lépeget az erdei ösvényen. Nem volt éppen csúnya, de nemhogy százszorszépnek, hanem igazában még csak amúgy egysze­rűen szépnek sem volt mondható. Mindjárt megismertem: ez az a fiatal nő, aki imént a szantálfa erkélyéről integetett felénk. Megállt egy vastag törzsű fa mögött, és intett, hogy lépjek oda hozzá.
– Gülnáz a nevem – szólt halkan –, Mehrefzá varázslónő húga va­gyok. Ne félj tőlem, segíteni akarok rajtad és a hercegen. Van egy csodaporom, ha azzal meghintelek benneteket, megint emberré változ­tok. Csak egyre kérlek: mihelyt visszanyeritek emberi alakotokat, tüstént meneküljetek innen, mert ha a nővérem megtudja, hogy mit tettem, szörnyű bosszút áll rajtatok is, rajtam is!
S azzal egy kis fehér selyemzacskót húzott elő az öve mellől, bele­nyúlt – és már éreztem is, hogyan hullik az arcomra, a homlokomra a finom, könnyű por.
Csakugyan, az lettem ismét, aki voltam: Szimurg, a fegyver­hordozó.
Hanem abban a pillanatban megcsikordult a kastély kapuja. Meh­refzá lépett ki rajta.
– Siess! – sikoltotta Gülnáz. – Menekülj!
– És mi lesz a herceggel? – kérdeztem.
– Rohanj – kiáltotta a leány –, máskülönben végünk van!
Csak annyi időm maradt, hogy beugorjak egy közeli szakadékba, és elrejtőzzem egy óriási páfránylevél alá. Mert a varázslónő már ott is állt a húga előtt.
– Mit keresel itt? – kérdezte gyanakodva. – Nem tudod, hogy tilos elhagynod a házat?
Gülnáz megpróbálta az övébe csúsztatni a selyemzacskót. De Mehrefzá észrevette a mozdulatát, és egyszerre mindent megértett.
– Emberré varázsoltad vissza egyik szarvasomat! – kiáltotta éktelen haraggal. – Ezért meglakolsz!
Megmarkolta Gülnáz hajfonatát, és annál fogva magával vonszolta, valahová, az erdő mélyére.
Árkon-bokron keresztül menekültem. Gondoltam: hogy ha már Farruksad hercegen nem segíthetek, legalább téged felkereslek, és átadom neked szarvassá vált gazdám néma üzenetét. Mert ismerem jól, és tudom, hogy ha beszélni tudna, ezt üzenné: „Vigyázz magadra, szerelmem, százszorszép királykisasszonyom! Kerüld el messziről az álnok Mehrefzá erdei kastélyát!” Veszedelmes mocsarakon, erdőségeken, örvényes folyókon, vad szakadékokon keltem át, rablókkal, vadállatokkal, sosemlátott csodaszörnyekkel csatáztam, zegzugos ösvényeken, ember-nem-járta bozótosokban tévelyegtem, amíg ide értem … Most pedig itt vagyok, és várom a parancsodat!
– Eredj az istállóba, hűséges Szimurg – szólt Farruknáz –, és nyergeltess meg két jó lovat: egyet nekem, egyet magadnak.
– Hová megyünk azon a két lovon, felséges hercegkisasszonyom? – tudakolta a fegyverhordozó.
– Az álnok Mehrefzá erdei kastélyába! – felelte a hercegkisasszony.

Mehrefzá kastélyában

Veszedelmes mocsarakon, erdőségeken, örvényes folyókon, vad szakadékokon keltek át, rablókkal, vadállatokkal, sosem-látott csodaszörnyekkel csatáztak (ha kellett, a bátor királykisasszony maga is kardot, dárdát ragadott), zegzugos ösvényeken, ember-nem-járta bozótosokban tévelyegtek, ameddig abba a nyájas, ritkás szálerdőbe nem jutottak.
A bokrok közül most is egyre-másra szökelltek elő a könnyező, vinnyogó, bökdösődő, tolongó, jóságos szarvasok. Farruknáz és a fegyverhordozó leszállt a lóról, és okos szóval magyarázgatta a sok elvarázsolt királyfinak meg királykisasszonynak, hogy mi járatban vannak. Szimurg törte egy kicsit a szarvasnyelvet (akkor tanulta, néhány hét alatt, amikor ő maga is szarvas alakjában barangolt az erdőn), és éppen azon volt, hogy erre a nyelvre fordítsa a szót, amikor egy nagy, erős, fiatal szarvasbika tört át a szarvasok gyűrűjén.
A fegyverhordozó rögtön felismerte: Farruksad volt, az elvarázsolt egyiptomi herceg.
A szarvassá vált Farruksad egyenesen a királykisasszony elé rugtatott, és áhítatosan, szerelmetesen térdre hullt előtte.
Farruknáz átölelte a nyakát, megcsókolta a homlokát, a két ágas-bogas agancsa közt.
– Érted jöttem, szerelmesem – suttogta lágyan. – S nem tudom még, hogyan csinálom, de ígérem, hogy kiszabadítlak!
Szimurg szarvasnyelven tolmácsolta a királykisasszony szavait. Amit meg Farruksad válaszolt, azt emberi nyelvre fordította:
– Mehrefzá szörnyű bosszút állt húgán. Hajánál fogva bevonszolta az erdő mélyébe. Van ott egy elhagyott kunyhó, oda börtönözte be, de előbb kezét-lábát gúzsba kötötte. Ott fekszik most is Gülnáz, a csupasz földön, étlen-szomjan, elhagyottan.
– Akkor hát elsőnek őt szabadítjuk ki! – szólt Farruknáz hercegkisasszony.
Farruksad előre szaladt, úgy mutatta az utat. Nemsokára megtalálták az erdő mélyében rejtőzködő kunyhót. Szimurg nekifeszült az ajtónak, feltörte a zárat.
Csakugyan, ott feküdt a derék Gülnáz, a csupasz földön, gúzsba kötött kézzel-lábbal, aléltan, erőtlenül. Csak akkor éledt fel, amikor a fegyverhordozó elvágta a kötelékeit, a hercegkisasszony pedig friss vízzel nedvesítette meg kiszáradt ajkát.
– Meneküljetek innen! – ez volt a jó leány első szava.
De aztán lassacskán megnyugodott, és belátta, hogy ha nem akarja, hogy százegy királyfi és száz királyleány után (Farruknáz lett volna a százegyedik, ha a dajka meséi otthon nem marasztják) még ki tudja, hányan ne váljanak a gonosz Mehrefzá áldozatává, akkor cselekedniük kell.
– Amikor Mehrefzá rajtakapott, elvette tőlem a varázsporos fehér selyemzacskót. Hogy hová dugta, nem tudom, de azt gyanítom, hogy abba a cifra ládába, amelyben a maga fekete selyemzacskóját tartja. Aki a fehér zacskót megszerzi, az minden emberből lett szarvasnak visszaadhatja igazi emberalakját. Igen ám! De ki szerezze meg? Én nem kerülhetek Mehrefzá szeme elé, mert ha meglátja, hogy kiszabadultam, mindjárt tudja, hogy idegenek járnak a háza tájékán.
– Majd megszerzem én! – ajánlkozott Szimurg.
– Nem lesz az jó! – mondta a hercegkisasszony. – Téged már ismer a varázslónő, s ha észrevesz, egy-kettőre megint szarvassá változtat. Nem mehet oda más, csak én.
Farruksad megrázta agancsos fejét, toppantott patás mellső két lábával, és szólnia sem kellett, mert Farruknáz így is megértette, hogy a királyfi őt félti, őt óvja, érte aggódik.
– Ne félts engem, drága szerelmesem! – szólt a hercegkisasszony. – Gondolj arra, hogy ha nem megyek Mehrefzához, örökre elválaszt bennünket a gonosz varázslat! Ha ellenben szerencsével járok, akkor megszabadítlak a varázslattól, szarvastársaiddal együtt. De még ha én is a te sorsodra jutnék, akkor sem volna ok a kétségbeesésre, mert legalább szarvasként együtt élhetnénk az erdőn, s ami engem illet: szívesebben vagyok boldog szarvasünő, mint boldogtalan hercegkisasszony!
Így aztán valamelyest sikerült megnyugtatnia Farruksad királyfit.
Gülnaz és Szimurg elrejtőzött az erdei kunyhóban, Farruknáz hercegkisasszony pedig lóra ült, és – egy kis vargabetűvel, hogy a varázslónő gyanút ne fogjon – elindult a kastély felé.
Fent az emeleten, a vörös szantálfából ácsolt erkélyen, ott sütkérezett Mehrefzá. Már messziről észrevette a hercegkisasszonyt, s álnok mosollyal megkérdezte tőle nagy szívesen:
– Hová igyekszel, szépséges szép leány?
– Egy daliás ifjút keresek, amolyan hercegformát – válaszolta a furfangos Farruknáz – egy szál rezeda fonnyadozik a turbánja mellett. Nem láttad véletlenül?
– No hát, ha azt a daliás, hercegforma ifjút keresed – felelte a varázslónő –, akkor jó helyen jársz. Mert egyes-egyedül én vagyok a megmondhatója, hogy merre találod.
Farruknáz tettette magát, hogy nagyon örül az asszony szavainak. A kapufélfához pányvázta a lovát, és belépett a házba.
Mehrefzá elébe sietett, és betessékelte az egyik szobába, hellyel kínálta a süppedős vánkosokon, és jóízű, frissítő italokat hordatott az asztalra.
– Mondd meg már, merre találom azt az ifjút! – sürgette a herceg-kisasszony, pedig éppen olyan jól tudta, mint Mehrefzá, vagy még nála is jobban.
– Megmondhatom, ha annyira türelmedenkedel – felelte a varázslónő. – Az a daliás ifjú nem más, mint Farruksad herceg, az egyiptomi király egyetlen fia. Most is ott van atyja udvarában.
Farruknáz felugrott a helyéről.
– Tüstént indulok Egyiptomba! – kiáltotta, s mímelte, hogy menni készül.
– Várj csak, várj csak, heves vérű leány! – intette Mehrefzá. – Az egyiptomi király birodalma igen messze esik innen. Hetek, hónapok telnek el, amíg fáradt lovadon odaérkezel. Veszedelmes mocsarakon, erdőségeken, örvényes folyókon, vad szakadékokon kell átkelned, rablók, vadállatok, sosem-látott csodaszörnyek támadhatnak rád útközben. El is tévedhetsz a zegzugos ösvényeken, ember-nem-járta bozótosokban, s ki tudja, odajutsz-e egyáltalában, ahová igyekszel!
– Mit tegyek? – adta a hercegkisasszony a szontyolodottat. – Ki segíthet rajtam?
– Senki más, csak én! – felelte az asszony. – Van nekem egy drága csodaporom, amelyet magától Mehrefzá varázslónőtől kaptam ajándékba. Akit azzal meghintek, annak csak gondolnia kell egyet, s máris ott terem, ahol akarja. Ha magad is úgy kívánod, szívesen szórok rád egy keveset ebből a porból.
Farruknáz úgy tett, mint aki mindent elhitt. Megragadta a varázslónő kezét, úgy kérte, hogy minél hamarabb hintse meg Mehrefzá csodaporával.

Az utolsó varázslat

A varázslónő odalépett a sarokba, felnyitotta egy cifra láda tetejét, kivett a ládából egy kis fekete selyemzacskót, és ezt mondta:
– Hunyd be szaporán a szemedet! Egy perc múlva, ha kinyitod, csodát látsz!
Farruknáz lehunyta a szemét, de azért egy kis résen keresztül figyelte, hogy Mehrefzá mit csinál. A varázslónő pedig kibogozta a selyemzacskó zsinórját, és közelebb lépett.
Hanem egyébre már nem maradt ideje, mert a hercegkisasszony villámgyorsan elébe ugrott, és kitépte kezéből a zacskót.
– Tudom, hogy te magad vagy Mehrefzá varázslónő! – kiáltotta Farruknáz. – És tudom, hogy te változtattad szarvassá az egyiptomi herceget, csakúgy, mint azt a száz királyfit és száz királyleányt, aki most szarvas képében itt kóborol a kastélyod körül! És tudom, hogy engem is már régóta idevársz. Hát el is jöttem, de csak azért, hogy örökre megfosszalak ártó varázserődtől!
Mehrefzá felordított, és rárontott a hercegkisasszonyra, mégpedig oly hirtelenül, hogy sikerült megragadnia a fekete selyemzacskót. Nagyot rántott rajta – de akkora erővel, hogy a zacskó szája kinyílt, és a gonosz varázspor mind egy szemig az arcába ömlött.
Abban a pillanatban szarvassá változott. Hanem ez a szarvas másmilyen volt, mint a többi: a bundája rőtvörös, mint a rókáé, és foltos, mint a hiénáé, a foga horgas, mint a farkasé, a szeme vérben forgó, mint a dühödt tigrisé. S a hangja, az sem hasonlított a szarvasok szelíd bődülésére: olyan volt inkább, olyan csúf vijjogásféle, mint a prédájára lecsapó, ádáz karvalyé.
Talán rá is rohant volna a királykisasszonyra, hogy bosszút álljon rajta, ha a lármára ott nem terem a hűséges Szimurg, s nyomában a derék Gülnáz. Az átváltozott Mehrefzá élesen felvijjogott a láttukra, és nagy lábdobogva kivágtatott a szobából, ki a kastélyból, egyenesen be az erdő sűrűjébe. A kapu előtt gyülekvő elvarázsolt királyfiak és királykisasszonyok riadtan húzódtak félre az útjából.
Szimurg pedig utána nézett, és így szólt: – Nemigen jut messzire … Az efféle fenevadakra nagyon lesnek a vadászok!
Farruknáz hercegkisasszony nem várt semeddig, hanem odaszaladt a cifra ládához, kiemelte belőle a fehér selyemzacskót, megoldozta a zsinórját, s azután kiállt a ház elé, és a porral egymás után meghintette a köréje tolongó szarvasok fejét.
Hát ilyen csodát még senki sem látott; a szarvasok, ahányan voltak, menten emberré váltak. Az agancsos bikákból százegy daliás királyfi lett, a kecses ünőkből pedig száz szépséges királyleány.
S a királyfiak sorából kilépett a százegyedik, aki a legdaliásabb volt mind között: Farruksad, az egyiptomi herceg, s odaállt a királylányok legszebbike, Farruknáz hercegkisasszony elé. Nem szólt egy szót sem, csak a turbánjához nyúlt, kihúzott a forgója mellől egy szál fonnyadt rezedát, és átnyújtotta szerelmesének. Farruknáz is hallgatott; csak a kebléről oldozott le egy kis hervadt vadvirágcsokrot, és a herceg turbánja mellé tűzte.
S most a herceg egyszerre azt látta, hogy az a fonnyadt rezedaszál egyszerre feléled Farruknáz kezében, és a hercegkisasszony is látta, hogy az a hervadt kis csokréta úgy kivirul Farruksad turbánja mellett, mintha épp akkor szedték volna valami vadvirágos réten, nem is ezeregy meg egynéhány nappal azelőtt.
A száz királyfi pedig aközben mind rátalált a párjára. Hálásan megköszönték Farruknáz szívességét, s azután ki-ki elszéledt a maga országa felé.
De párjára talált Szimurg is, a hűséges fegyverhordozó: ott, mindjárt helyben, feleségül kérte megmentőjét, Gülnázt, a varázslónő jólelkű húgát. Kettesben indultak Egyiptomba, hogy hírül vigyék a királynak Farruksad herceg szabadulását, s még szerencsésebb találkozását azzal, akit olyan sokáig keresett, s aki őt oly sokáig kereste.
Farruknáz hercegkisasszony és szerelmese pedig sietve Kasmírba lovagolt, mert gondolták, hogy a szülők már nagyon aggódhatnak leányuk sorsa miatt. Volt öröm, volt csodálkozás, amikor megérkeztek!
Amikor aztán már jócskán kiörülték, kicsodálkozták magukat, az öreg király így szólt Farruknáz hercegkisasszonyhoz:
– Tudod-e, leányom, hogy kinek köszönheted a menekülésedet és a boldogságodat? Szütlümenének, a dajkádnak! Ha ő nem maraszt idehaza ezeregy napig, akkor te is gyanútlanul belépsz Mehrefzá kastélyába, és a többi száz királykisasszony sorsára jutsz! Okos asszony az a dajka, megmondta előre, hogy a mesének nagy a hatalma: elűzi az egykedvűséget, az unalmat, a csüggedést, felserkenti az erőtleneket, lecsillapítja a nyughatatlanokat, és mindenre megadja a választ, még arra is, amit senki meg nem kérdezett … Jó, hogy győzte a mesélést – éppen ezeregy napig!