Az Ezeregynap legszebb meséi: 9. A kék szarvas

Ruzvanszhad herceg, a kínai császár fia, egy napon az erdőben vadászgatott. Cserkészés közben, hogy, hogy nem, elszakadt kísérőitől, s mivel kedvére volt a csend és a magányosság, nem is igen kereste őket. Békés, nyugodalmas lélekkel barangolt a vastag törzsű, dús lombú fák és a bogyótermő, magas bozótok között, s hallgatta a lepergő fenyőtűk zizegését a száraz avaron.

De egyszerre csak megrezzen a bozót – Ruzvanszhad odatekint, és látja, hogy szelíden, bátran, mintha semmi veszedelemtől sem tartana, egy karcsú gímszarvas lép a tisztásra.

A herceg az íjához kapott. Hanem amikor jobban megnézte az állatot, csodálkozva eresztette le a karját. Még az íjat, nyilat is elejtette ámulatában. Mert ilyen szarvassal életében sem találkozott: a szőre kék volt, a szeme izzó, mint a rubin, a patája csillogó, mint a színarany. S a csodálatos állat, nemhogy megijedt volna a vadásztól, de még közelebb is lépett hozzá, bókolva, bólogatva, mintha némán köszöntené.

Ruzvanszhad elámulva, elbűvölve indult a szarvas felé.

Már-már meg is érintette a kezével, amikor a kecses állat hirtelen felvetette a fejét, megfordult, és egy szökkenéssel eltűnt a bozótban.

A herceg követte. Átverekedte magát a tüskés sűrűségen, és egy kis domb tetejéről újra megpillantotta a szarvast. Ott állt a domb lábánál, egy mohos szikla tövében, és fejével bókolva, bólogatva, mintha őt hívta, szólongatta volna, néma jelbeszéddel.

De alig lépett feléje egyet Ruzvanszhad, a gímszarvas nagyot szökellt, s akárcsak az imént, csupán mozgó gallyak, zengő levelek mutatták, hogy merre szaladt.

A herceg most már maga is futásnak eredt, úgy igyekezett az állat nyomába. Meg is találta hamarosan. Hanem a szarvas, mintha csak incselkednék, korán elmenekült. így kergetődzött hegyen, völgyön, erdőn, mezőn a szarvas és a királyfi, amíg csak rájuk nem ereszkedett az esti sötétség.

Ruzvanszhad már azt gondolta, hogy végképpen szem elől tévesztette a különös vadat, amikor a felkelő hold fényében újra megpillantotta. Egy forrás vize, mint valami parányi tó, megrekedt egy kis földmélyedésben: ennek a tónak a tükre fölé hajolt a szarvas, s mivel, úgy látszik, eltikkadt az egésznapos hajszában, szomjasan kortyolgatta a vizet.

A herceg lábujjhegyen, halkan, mögéje lopakodott. De amikor már azt hitte, hogy észrevétlenül megfoghatja, a szarvas megint felszökkent, s nagyot ugrott, egyenesen a kis tó közepébe. A tó vize csobbanva záródott össze felette.

Ruzvanszhad várta, hogy talán újra előbukkan, de a bugyborékok lassacskán elpattantak, a gyűrűdző, apró hullámok lassacskán elültek a víz színén. A herceg szemét meresztve bámult a tóba. Nem látott benne egyebet, mint a telihold kerek, sápadt arcát.

Ruzvanszhad – aki most már igazán nem tudta, hogyan vélekedjék az esetről – elhatározta, hogy ott, a kis tó mellett tölti az éjszakát. Attól tartott, hogy ha elindul haza, a vaksötétben eltéved az erdőn; meg aztán azt is remélte, hogy napvilágnál megláthatja majd a forrás mélyén azt, amit a sötétség elrejtett előle. Lefeküdt a puha fűbe, és elaludt.

Maga sem tudta, hogy mennyit szunnyadt, amikor egyszerre csak kedves, vidám zeneszó ébresztette fel álmából. Első pillanatban azt hitte, hogy a füle cseng. De aztán körülnézett – s akkor meg azt hitte, hogy a szeme káprázik. Mert az ének és zene egy szép, magas kastélyból hangzott feléje, amely tárt kapuval, világló ablakokkal, ott állt a tavacska partján. Márpedig annyi biztos, hogy annak a kastélynak, kevéssel azelőtt, még nyoma sem volt azon a helyen!

A herceg egy kis hideg vizet merített a tenyerébe a forrásból, és megmosta az arcát, hogy felébredjen, ha netalán még mindig álmodnék.

De hát nem álmodott: a kastély ott magaslott előtte; addig épült fel, amíg ő aludt. S most már azt is tisztán hallotta, hogy szépséges lant és hárfaszó kíséretében vagy egy tucat leányhang dalolja odabent a palotában ezt a jókedvű éneket:

Volt egyszer egy bátor, derék

Ifjú királylegény;

Vadászni indult egymaga

Egy szép nap reggelén.

S mert nem csupán bátor, derék,

De szemfüles, cseles:

Az egyszeri királylegény

Királyi vadra les.

Milyen szerencse vár reá?

Mi lesz vajon a vad:

Bősz medve vagy tigris talán,

Amit nyílvégre kap?

Nem medve az, nem tigris az,

Ami nyíl végre jő,

Csak egy kecses, becses, sebes,

Szép gímszarvas-ünő.

Mért lankad el a két kezed

Bátor, derék vadász?

S mért, hogy mégis, fegyvertelen,

A vad nyomába jársz?

Mért, hogy a tüskés sűrűben,

Bozótok, fák között,

E szép, becses, kecses vadat

Napestig üldözöd?

Hogy mért? Mert balgán azt hiszed,

Az üldöző te vagy –

Pedig csak mégy, vakon, sután,

Hová ő hív: e vad.

Csak mégy, csak mégy, sután, vakon,

És észre sem veszed,

Hogy az a fel- meg eltűnő,

Kecses, becses szarvasünő

Az orrodnál vezet!

A lant és a hárfa utolsót pendült, és a tucatnyi leány dévaj, gyöngyöző kacagása fejezte be az éneket.

Ruzvanszhadnak az arcába szökkent a vér a haragtól.

– Hej, a nemjóját! – kiáltotta. – Hiszen ezek engem csúfolnak!

Kemény léptekkel indult a palota felé, hogy tisztességre tanítsa a csúfolódókat. Még egy jó bütykös husángot is felkapott a földről.

De a haragja lépésről lépésre szelídült, az ámulata pedig lépésről lépésre erősbödött. A kastély, a pincétől a padlásig, hófehér kínai márványból épült, a kapuja sárgálló vertarany volt, a lépcsője fekete jáspis; az előcsarnok rózsaszínű márványpadlóját, de még a falait is, lágy selyemszőnyegek borították, drágakövekkel kirakott, boltozatos mennyezete színezüst oszlopokon nyugodott.

Nem, ezt a csodakastélyt nem emelhették emberi kezek!

A herceg arra tartott, amerről azt a sokhangú kacagást, leányduruzsolást hallotta. Félrevont egy könnyű kárpitot, s egy csillogó, fáklyafényes teremben találta magát. A terem végében, vagy egy tucatnyi fiatal leány gyűrűjében, egy tündöklő szépségű ifjú hölgy ült egy magas trónszéken.

Ruzvanszhad láttára a leányok újra felkacagtak.

– Nézd csak, milyen haragos! – mondta az egyik.

– Még furkósbotot is hozott! – kuncogott a másik.

A trónszéken üldögélő ifjú hölgy Ruzvanszhadhoz fordult.

– Csak nem minket akarsz megverni azzal a furkósbottal? – kérdezte nevetve.

A herceg restelkedve ejtette földre a botját.

– Ki vagy te, szép hölgy? – suttogta álmélkodva. – Ember szülötte, vagy tündérleány? Vagy talán valami rosszakaratú varázsló?

– Csak egy szelíd gímszarvas vagyok – felelte mosolyogva a leány –, de jól értek ahhoz, hogyan kell megszelídíteni a tigriseket és a tigrisnél is haragosabb császárfiakat.

– Hát te ismersz engem? – kérdezte álmélkodva Ruzvanszhad.

– Hogyne ismernélek! – válaszolta a leány. – Hiszen éppen a te fogadásodra építtettem ezt a palotát, ameddig te a tó partján szunnyadtál.

– Hát akkor tündér vagy, más nem lehetsz! – kiáltotta a herceg. – Emberi kéz nem képes effélére!

– Tündér vagyok, eltaláltad – bólintott a leány. – S ámbár még sokáig alakoskodhatnék, és mindnyájunk mulatságára sokáig évődhetnék veled: azt hiszem, legjobb, ha mindjárt megmondom az igazat. Seherisztání a nevem, s Tündérsziget királynője vagyok.

– S most azt is mondd meg – kérte Ruzvanszhad –, hogy miképpen kerültél ide, és miképpen tudtad meg, hogy én is erre járok!

– Megmondom mindjárt – felelte a tündérkirálynő. – Hanem ne ácsorogj ott, a terem sarkában! Ülj ide mellém, légy a vendégünk.

A herceg elfogódottan kuporodott le a trónus zsámolyára. A leányok, Seherisztání intésére, széjjelrebbentek, majd egy perc múlva megrakott tálakkal, telt kancsókkal tértek vissza.

– Egyél, igyál! – biztatta a tündérkirálynő. – A mi táplálékunk az ételek, italok illata.

Ruzvanszhad nem sokat kérette magát, hiszen majd egy álló napja egyetlen falatot sem evett, egyetlen kortyot sem ivott. A királynő és társnői csak szaglásztak, szimatoltak, úgy vettek részt a lakomában.

Amikor már valamennyien beteltek: Ruzvanszhad a vacsora ízével, a tündérek pedig a vacsora illatával – Seherisztání így szólt:

– Azt kérdezed, miképpen kerültem ide, és miképpen tudtam meg, hogy te is erre jársz. Elmondok mindent, sorjában. Tündérsziget, ahol én uralkodom, szép ország. De akármilyen szép is, egyszer csak eluntam odahaza. Elindultam hát világot látni. Hol emberalakban, hol állat képében, hol meg éppen láthatatlanul jártam-keltem az emberek között, s nem mondom: sok érdekeset, hasznosat tanultam.

Már éppen hazafelé indultam, mégpedig a te országodon keresztül (mert hát Tündérsziget itt van, mindjárt Kína mellett, alig egy órányira – márminthogy annak, aki tündér szárnyon repül), mondom: éppen hazafelé indultam, amikor az erdőben megpillantottalak. Cserkészés közben elszakadtál kísérőidtől, s mivel, úgy látszik, kedvedre volt a csend és a magányosság, nem is igen kerested őket.

Mit tagadjam: megtetszettél nekem. Mert tudnod kell, hogy mi, tündérek, akik hol ilyen, hol meg amolyan alakban mutatkozunk meg az embereknek, nem várhatunk, csak úgy, az illendőség kedvéért, amíg valamelyik legény szemet vet ránk. Hisz ugyan hogy is szerethetne meg valaki, teszem azt, egy apró gyíkot, egy lenge ködfoszlányt, egy röpke szellőt vagy más effélét, amelynek az alakját a magamfajta tündér gyakran ölti magára? Ezért hát nekünk magunknak, kell megválasztanunk azt a férfit, akit férjünknek szánunk. Mert kimondom azt is, kertelés nélkül, mert rövid az időm: örömest hozzád mennék feleségül, ha te is úgy akarnád.

– Szépséges királynő! – kiáltott fel Ruzvanszhad. – Te vagy a legtökéletesebb mindazok között, akiket valaha is láttam! Hogyne lennék hát szívesen a férjed!

– Rendben van – felelte elégedetten Seherisztání. – Majd mindjárt beszélünk a dologról. De előbb hadd fejezzem be a történetet. Ott tartottunk, hogy: megtetszettél nekem. Nem állhattam eléd csak úgy hirtelen. Gondoltam, megadom a módját. Szarvassá változtam, de nem akármilyenné, hanem kék szőrű, rubinszemű, aranypatájú, kecses, becses ünővé, s elcsaltalak ide, a kis tó partjára. Szó, ami szó: nem sokat kéretted magad. Aztán, amíg aludtál, sebtében felépítettem ezt a kis kastélyt, elővarázsoltam egy kis vacsorát, hogy jól tarthassalak, ha felébredsz. Ami pedig azt a kis dalt illeti, tréfa az egész: kérlek, ne haragudjál érte pajkos tündéreimre.

– Nem haragszom, hogy is haragudnék! – felelte Ruzvanszhad. – Szebb ébredésem nem is lehetett volna. Hanem, most arra felelj: mikor leszel a feleségem, szép királynő? Már alig várom a pillanatát!

– Eljön az ideje, derék Ruzvanszhad! – válaszolta Seherisztání. – Előbb azonban még ki kell állnod a próbát.

– Kiállom én, akármiféle próba legyen is! – kiáltotta helyéről felugorva a herceg. – Hadd halljam gyorsan: milyen próbát kell ki-állanom?

Hanem – Ruzvanszhad eleinte észre sem vette – amíg a királynő beszélt, a teremben lassacskán elhalványodott a fáklyafény, s a herceget egyszerre csak sűrű sötétség vette körül.

– Seherisztání! – szólongatta Ruzvanszhad sürgetően a királynőt.

Senki sem válaszolt.

– Tündérkirálynő! – kiáltotta a herceg. – Hol vagy, merre vagy?

Tapogatódzva, botorkálva indult arrafelé, amerre a trónszéket gyanította. Ment, ment, de kezével csak a sötét semmit markolászta. S mintha göröngyön, kavicson taposott volna a lába.

Aztán egyszerre csak megbotlott – talán éppen abban a görcsös husángban, amelyet az imént a földre ejtett –, és fejjel előre, bele-toccsant valami nagy vízbe. Hideg volt a víz, a herceg prüszkölve kecmergett ki belőle.

Lekuporodott egy kőre, tenyerébe hajtotta a fejét. Hová került? Miféle víz partjára tévedt a fényes tündérpalotából?

Hamarosan választ kapott töprengéseire. Lassan megvirradt. Ruz-vanszhad herceg szemét meresztve azt látta, hogy ott kuporog, annak a kis tónak a szélén, amely nemrégen a kék szarvasünőt nyelte el.

Körülnézett, s azt hitte, hogy a szeme káprázik: a hajnali szél vastag törzsű, dús lombú fák leveleit, bogyótermő, magas bozótok gallyait libegtette ott, ahol az imént még a fehér falú, fekete lépcsőjű, tárt kapujú, világló ablakú porcelán kastély emelkedett.

Fülelt, s akkor meg azt hitte, hogy a füle cseng: későn elnyugvó tücskök cirpelése, korán kelő madarak csivitelése hallatszott onnan, ahol az előbb még lantok és hárfák pengtek, tündérleányok énekeltek.

Pedig hát nem káprázott a szeme, nem csengett a füle. Ott ült egymagában a sűrű erdő közepén, s az éjszakai tündérjárásnak nyoma sem volt sehol.

Talán csak álmodta az egészet? Aligha! Hiszen úgy emlékezett mindenre: a zene hangjaira, az ének szavaira, az ételek és italok ízére, a tündérlányok arcára, Seherisztání minden aprócska mozdulatára, ahogyan csak megtörtént dolgokra emlékszik az ember.

De ha nem volt álom, miért hagyta cserben a tündérkirálynő? „Ki kell állnod a próbát!” – visszhangzott a fülében. Miféle próbát kell kiállnia?

Hogy lásson neki a próbatételnek, ha azt sem tudja, mire kell felkészülnie?

Amíg így tépelődött, felkelt a nap. A herceg nekivágott a sűrűségnek. Csakhogy most már nem vezette a kék szarvas, és nem is törte magát valami nagyon: két nap is beletelt, amíg hazaért.

Otthon már nagy aggodalommal várták a szülei meg az udvari emberek. Faggatták is: hol járt, miért nem jött hamarabb? De a herceg attól tartott, hogy kinevetik, ha elmondja, hogy mi történt vele, hát inkább hallgatott.

De nemcsak aznap nem tudták szavát venni az otthoniak, hanem másnap sem, harmadnap sem, hetek, hónapok múltával sem. Az a nehéz bánat, amely Ruzvanszhad lelkét megülte, sehogy sem akart felszakadozni. Folytonosan csak Seherisztánít látta maga előtt, folytonosan csak utána kívánkozott. Nem evett, nem aludt, egyre csak sorvadozott a nagy bánattól, epekedéstől.

Császári szülei válogatott mulatságokat rendeztek a felvidítására: vitézi tornákat, táncos vigasságokat, vadászatokat; de Ruzvanszhadnak csak nem derült fel a kedve. Ha nem ült a szobájában, naphosszat az erdőt járta, és azt leste, hogy nem rezzen-e meg a bozót, nem lép-e

egy karcsú, kék szőrű, rubinszemű, aranypatájú gímszarvas a tisztásra.

Egyszer aztán magához hívatta az atyja.

– Édes fiam – mondta neki –, nem nézhetem tovább, hogy a titkos bánat testedet, lelkedet eleméssze. Elhatároztam, hogy megházasítlak. Szép, jó feleség, az kell neked. Ha meglesz az esküvő, tudom, megvigasztalódol.

– Köszönöm a gondoskodásodat, felséges atyám – felelte Ruzvanszhad –, hanem hát az én bánatomra nem jó orvosság az, amit ajánlasz.

– Nem értesz te ahhoz! – legyintett a császár. – Meg aztán azt sem tudod, hogy kit ajánlok feleségnek. Pedig már meg is egyeztem az apjával. Még ma ideérkezik, egész udvarával, a mandzsú fejedelem világszép leánya.

– Ha ideérkezik, engem bizony nem talál itt, mert én világgá megyek! – válaszolta a császárfi.

– Azt szeretném látni! – kiáltotta a császár. – Szégyenbe akarsz keverni a mandzsu fejedelem előtt?

– Sajnálom, hogy meg kell búsítanom téged, atyám – felelte Ruzvanszhad –, de hát, amit mondtam, megmondtam.

– Márpedig, ha ezt megteszed, kitagadlak! – csapott az asztalra a császár. – Ha elmégy, vissza se gyere!

Ruzvanszhad tudta, hogy ha az atyja egyszer kimondott valamit, nem másítja meg a szavát. Lehorgasztott fejjel hagyta el a császár szobáját, a palotát, a várost. Kibandukolt az erdőre. Már nem remélt semmit, azt sem, hogy egyszer elébe toppan a szarvas – csak éppen nem akart embert látni. Békétlen, nyugtalan lélekkel barangolt a vastag törzsű, dús lombú fák és a bogyótermő, magas bozótok között. Csend volt, csak a lepergő fenyőtűk zizegtek a száraz avaron.

Távolról valami zeneféle szűrődött át a sűrűségen. Ó, nem lant és hárfa pengett, nem pajkos tündérlánykák daloltak a fák között: akkor

vonult be, sípok rivalgása, dobok puffogása, cintányérok csörgése közben a császári palotába a mandzsúriai fejedelem világszép leánya.

De egyszerre csak megrezzen a bozót – Ruzvanszhad odatekint, és látja, hogy szelíden, bátran, mintha semmi veszedelemtől sem tartana, egy karcsú gímszarvas lép a tisztásra: a szőre kék, a szeme rubintos, a patája arany, s fejével bókolva, bólogatva, mintha köszöntené, hívná, biztatná a vándort.

– Seherisztání! – kiáltott fel a herceg, s odarohant a szarvashoz.

– Én vagyok! – felelte a szarvas. – Érted jöttem, mert kiálltad a próbát.

– A próbát? – kérdezte elámultan Ruzvanszhad. – Mit álltam én ki, miféle próbát?

– A hűség próbáját! – válaszolta a gím. – Eltelt egy esztendő, s te nem feledkeztél meg rólam. Inkább választottad a bujdosást, mint a mandzsúriai fejedelem világszép leányát.

– Ó, hát ez volt az a próba? – szólt a herceg. – Ezt ugyan könnyű volt kiállanom! Hogy is felejthettelek volna el! Hogy is lehettem volna hűtlen hozzád! Hiszen csak téged szeretlek, csak rólad álmodom, csak utánad epekszem, kerek egy esztendeje!

– Egy esztendő semmiség, nekünk, tündéreknek – felelte a szarvasalakban megjelent Seherisztání –, de nektek, embereknek, hosszú idő. Bizony, dicséretes dolog, hogy egy álló esztendőn át nem pártolt el tőlem a szíved. Megérdemled hát, hogy magammal vigyelek Tündérszigetre.

– Gyerünk! – kiáltotta Ruzvanszhad. – Mire várunk? Talán még a türelem próbáját is ki akarod állatni velem?

– Indulhatunk – felelte a szarvas. – Ugorj fel a hátamra, és kapaszkodj meg erősen.

A herceg szót fogadott. A szarvas pedig szökkent egyet, s máris a bogyótermő, magas bozótok fölé emelkedett, szökkent kettőt, s máris maga alatt hagyta a vastag törzsű, dús lombú fákat, az egész sűrű erdőséget. Sólymok és sasok, rebbenő felhőfoszlányok között vágtatott a híg levegőégben. Ruzvanszhad letekintett, s látta, hogy a császári palota kapuján, sípok rivalgása, dobok puffogása, cintányérok csörgése közben most vonul ki, egész udvarával, a mandzsúriai fejedelem világszép leánya, aki odabent hűlt helyét találta hercegi vőlegényének.

Falvak, városok, dombok, hegyek, folyók, tengerek maradoztak el a szarvas és lovasa mögött. Csak úgy porzott alattuk a nagy, kék semmiség, s a szarvas szikrázó aranypatái nyomán csillagok lepték el a nappali mennyboltot.

Alig tellett belé egy óra, egy sosem-látott nyugalmas tó közepén felbukkant előttük Seherisztání birodalma, a boldog Tündérsziget. Az igazat megvallva, Ruzvanszhad, onnan a magasból, nemigen látta másfélének, mint a közönséges, emberlakta szigeteket. De még akkor sem fedezett fel semmi különbséget az emberek és a tündérek világa között, amikor a szarvas vastag törzsű, dús lombú fák és bogyótermő, magas bozótok között, lágyan a földre huppant egy nagy erdő közepén.

– Itt volnánk! – mondta a szarvas. – Leszállhatsz a hátamról.

Azután, mintha kitalálta volna Ruzvanszhad gondolatát, így szólt:

– Aki nem tudja, hogy Tündérszigetre érkezett, nem egyhamar venné észre, hogy miféle országban jár. Mert a tündérek világa meg az emberek világa között tulajdonképpen nincs is más különbség, mint hogy a tündérek boldogok, az emberek között pedig nem kevés a boldogtalan.

– No meg az is, hogy a tündérek mindenféle csodadologra képesek – tette hozzá Ruzvanszhad.

– Az emberek is képesek mindenféle csodadologra – felelte a szarvas –, csak éppen nem tudnak róla.

– És ha egyszer megtudják? – kérdezte a herceg.

– Akkor alighanem kevesebb szükség lesz a tündérekre – válaszolta a szarvas. – Hanem hát, ne vesztegessük az időt! Szedjük rendbe magunkat egy kicsit, aztán gyerünk a palotámba.

S azzal megrázkódott, és máris abban a tündöklő szépségű leányalakban állt ott Ruzvanszhad előtt, amelyben esztendeje mutatkozott meg neki. Fehér kezével gyengéden lesimította a herceg haját, mert kissé összeborzolta a szél odafent a magasban, a sólymok, sasok és rebbenő felhőfoszlányok között, a híg levegőégben.

Kéz a kézben vonultak be a királynő palotájába, amely szakasztott mása volt a tóparti kastélynak: a pincétől a padlásig hófehér kínai porcelánból épült, a kapuja sárgálló vertarany volt, a lépcsője fekete jáspis. A palota nagy csarnokában – amelynek rózsaszínű márványpadlóját, de még a falait is, lágy selyemszőnyegek borították, s amelynek drágakövekkel kirakott, boltozatos mennyezete színezüst oszlopokon nyugodott – a királynő mindjárt egybegyűjtötte az udvari népet, és messze hallatszó hangon így szólt hozzájuk:

– Úgy nézzetek erre az ifjúra, hogy ő az, akit férjemül választottam. Nem tündér ugyan, csak ember, de annak igen kiváló: becsületes, állhatatos, jóindulatú, tehát, ha boldog is lesz (amit igen remélek), pompásan közénk illik. Szeressétek, járjatok a kedvében, tanítsátok tündérségre, boldogságra.

Az udvari nép hangos éljent kiáltott Tündérsziget új királyára, és fennszóval fogadta meg, hogy éppoly hűséggel szolgálja majd, mint felséges feleségét.

Másnap volt a lakodalom. Nemcsak a helybeli tündérek gyülekeztek össze az ünnepségre a palota kertjében, hanem messze földről hazasereglettek azok is, akik a világot járták, hogy kisebb-nagyobb csodatételekkel segítsék meg a bajbajutottakat, és jutalmazzák meg az arra érdemeseket. De ezek éppen csak térültek-fordultak, sebtében

megcsókolták a királynőt, kezet ráztak a királlyal, s már szálltak is vissza, oda, ahol leginkább várták őket az emberek.

Ezer szolgálattevő tündér hordta fel az ebédet a kerti asztalokra. A királyi pár körül az a tizenkét tündérleány sürgött-forgott, aki a tóparti kastélyba is elkísérte Seherisztánít.

– Egyél, igyál! – biztatta Ruzvanszhadot a tündérkirálynő. – A mi táplálékunk, mint tudod, az ételek, italok illata.

Ruzvanszhad nem sokat kérette magát, hiszen majd egy álló napja egyetlen falatot sem evett, egyetlen kortyot sem ivott. A királynő meg a többiek, az egész vendégsereg, csak szaglásztak, szimatoltak, úgy vettek részt a lakomában.

Amikor már valamennyien beteltek: Ruzvanszhad az ebéd ízével, a többiek az ebéd illatával – Seherisztání így szólt a férjéhez:

– Láthatod, hogy a tündérek sokban hasonlítanak az emberekhez. De azért sokban különböznek is tőlük. Mások a törvényeik, mások a szokásaik, s azokat, ember lévén, még sokáig nem értheted meg. Megeshetik, hogy egyszer-másszor én is cselekszem olyasmit, amit nem érsz fel ésszel, és éppen ezért rosszallani fogsz. Ígérd meg, hogy ilyenkor nem firtatsz és nem vetsz a szememre semmit, hanem így szólsz magadban: „Seherisztání semmit sem tesz ok nélkül!” – és ellenkezés nélkül helybenhagysz mindent. Megígéred-e?

Ruzvanszhad furcsállta ugyan a dolgot, de azért megfogadta, hogy mindent ráhagy Seherisztáníra, nem hibáztatja soha semmiért.

– Tudd meg – tette hozzá a királynő –, hogy ha megszeged az ígéretedet, akkor elhagylak, mint ahogy a tóparti kastélyban elhagytalak, és nem látsz többé!

De hát egyelőre Seherisztání semmi olyant sem cselekedett, amit Ruzvanszhad ne értett és ne helyeselt volna. Békésen, boldogan éltek a békés és boldog Tündérszigeten. Csak az nyugtalanította Ruzvanszhadot, hogy jóformán búcsú nélkül távozott el a szülői háztól, s apja, anyja azt sem tudja, él-e, hal-e. Meg aztán az is megeshetik, hogy

szükség támad reá odahaza, erős kezére, biztos szemére, okos haditudományára.

– Bízd rám a dolgot – mondta Seherisztání.

Egy tapasztalt tündérét – tisztes külsejű, szavahihető beszédű férfiú alakjában – mindjárt elmenesztette a kínai udvarba. Megüzente vele, hogy ne féltsék Ruzvanszhadot, jól van, semmije sem hiányzik, és fiúi szeretettel üdvözli öreg szüleit. Egy arany dobot is küldött: ha azt Kínában megüti a császár, Ruzvanszhad meghallja, akárhol is van, még álmában is. És ha egyszer meghallotta, Tündérország leggyorsabb úti alkalmatosságán tüstént hazasiet.

Egy esztendő múlva Ruzvanszhadnak és Seherisztánínak gyermeke született. Fiú volt, s oly szép, mint a nap. Ruzvanszhad nagy boldogsággal emelte karjába az újszülött királyfit – aki apjára, anyjára egyképpen hasonlított –, majd nagy óvatosan visszafektette Seherisztání ölébe.

Ebben a pillanatban a nyitott ajtón egy hatalmas kutya rontott a szobába, egyenest odaugrott Seherisztáníhoz, szájával megragadta a csecsemőt, és eliramodott vele. Ruzvanszhad utána vetette magát, de a királynő elébe állt.

– Maradj! – csak ennyit mondott.

Ruzvanszhad előbb félre akarta tolni a királynőt, de azután eszébe jutott ígérete és Seherisztání intelme. Nagy nehezen legyőzte haragját és kétségbeesését. „Seherisztání semmit sem tesz ok nélkül!” – mondta magában, s ámbár igen gyászolta elveszett gyermekét, nem beszélt többet a dologról.

Eltelt még egy esztendő, s Ruzvanszhadnak és Seherisztánínak megszületett a második gyermeke is. Leány volt, s oly szép, mint a hold. Ruzvanszhad nagy boldogsággal emelte karjára az újszülött királyleányt – aki apjára, anyjára egyképpen hasonlított –, majd nagy óvatosan visszafektette Seherisztání ölébe. Gondolta, ha már a fiáról le kellett mondania, legalább ez az egy leánya megmarad.

Hanem ebben a pillanatban a hatalmas kutya megint berontott a szobába a nyitott ajtón át, egyenest odaugrott Seherisztáníhoz, szájával megragadta a csecsemőt, és eliramodott vele. Ruzvanszhad utána vetette magát, de a királynő most is elébe állt.

– Maradj! – szólt parancsolóan.

Ruzvanszhad most is félre akarta tolni a királynőt, de aztán újra eszébe jutott ígérete és Seherisztání intelme. Ezúttal még nehezebben sikerült erőt vennie magán, mint az első alkalommal, de azért valahogyan ismét legyőzte haragját és kétségbeesését. „Seherisztání semmit sem tesz ok nélkül!” – ismételte magában, és ámbár az elsőnél is jobban meggyászolta elveszett második gyermekét, nem beszélt többet a dologról.

De attól fogva sehogy sem tudott megvigasztalódni, és rettegéssel gondolt arra, hogy ha netalán harmadik gyermekük születik, az is az előző kettő sorsára juthat.

Egy napon, amikor éppen tenyerébe hajtott fejjel, tépelődve ült szobájában, egyszerre valami éles, erős, csengő hangot hallott: mintha egy arany dobot ütött volna meg valaki … Ruzvanszhad talpra ugrott, mert tudta: azt a dobot atyja ütötte meg. És ha megütötte, nem másért tette, mint azért, mert szükség támadt a fiára odahaza, erős kezére, biztos szemére, okos hadi tudományára.

Ruzvanszhad nem várt egy percig sem, hanem bekopogott Seherisztání szobájába.

– Atyám megütötte az aranydobot – mondotta. – Haza kell mennem.

– Eredj, Ruzvanszhad – felelte a királynő. – Atyádnak bizonyosan szüksége van reád.

Mindjárt elrendelte, hogy álljon elő Tündérország leggyorsabb úti alkalmatossága: a felhőjáró hintó, amelyet tízezer szitakötő vontat. Nem telt bele egy perc, s a tízezer szitakötő, pókhálófonálból sodort hámistrángját rángatva, ott toporgott, indulásra készen, a királyi palota kapuja előtt.

Ruzvanszhad megcsókolta feleségét, és beszállt a hintóba. A tízezer szitakötő pedig nekilendült, és surrogva, zúgva, felragadta a hintót a magasba. Sólymok és sasok, rebbenő felhőfoszlányok között szárnyaltak a híg levegőégben. Ruzvanszhad letekintett, s látta, hogy hosszú, fehér fejkendőjével hogy integet búcsút a palota tornyáról a tündérkirálynő.

Falvak, városok, dombok, hegyek, folyók, tengerek maradoztak el a felhőjáró hintó és utasa mögött. Csak úgy kavargott alattuk a nagy kék semmiség, és a szitakötők szikrázó, ezüstös szárnya nyomán mintha fehér, tündöklő tejút futott volna végig a nappali mennybolton.

Nem kellett mutatni az utat a szitakötőknek, tudták ők, hogy merre a legrövidebb. Kisvártatva le is ereszkedtek a kínai császár palotája előtt.

A császár ott állt a kapuban, mert már türelmetlenül várta haza a fiát. Jóformán meg sem várta, hogy Ruzvanszhad kiszálljon a hintóból, már újságolta is nagy rémülettel:

– A mongolok rátámadtak az országra, a felét már el is foglalták, és közelednek a fővároshoz. Én már öreg vagyok, nem harcolhatok. Neked kell a seregek élére állanod, szükségük van erős kezedre, biztos szemedre, okos haditudományodra.

Ruzvanszhad berohant a palotába, sebtében megcsókolta édesanyját, azután nagy sietve harci pallost kötött az oldalára, íjat, tegezt a hátára, s dárdát ragadva kezébe, lóra kapott, és vágtatva indult oda, ahol a kínai seregek gyülekeztek.

Épp jókor érkezett. A mongolok ott táboroztak egy nagy mezőség túlsó felén, a kínaiakkal átellenben, s a táborból fegyvercsörgés, lódobogás, nagy hadikészülődés zaja hallatszott.

Ruzvanszhad jöveteléig a császár egyik régi vezére parancsolt a katonáknak. Ruzvanszhad elsőnek őt kereste fel a sátrában.

– Hány emberünk van? – kérdezte. – Győzzük-e erővel?

– Seregünk nem gyöngébb a mongolokénál – válaszolta a vezér, akinek Veli volt a neve –, s bízom is erősen, hogy győzni fogunk. Rövidesen étel és eleség is érkezik, s ha a katonák jóllaktak, akár kezdhetjük is a csatát.

– Tele gyomorral elnehezül az ember – felelte Ruzvanszhad. – Támadjunk inkább éhomra.

– Nem lehet, nagyuram! – mondta Veli. – Ezek az emberek két napja nem ettek, nem ittak. Elgyengülnek, ha tovább koplaltatjuk, szomjaztatjuk őket. Nem telik sok időbe az uzsonna, mert már látom is, hogy megérkezett az eleségszállító karaván.

Csakugyan, egy domb mögül tevék és öszvérek hosszú sora kanyarodott a táborhoz, zsákokkal, ládákkal, tömlőkkel a hátukon. A hajcsárok lerakodtak a tábor szélén, a katonák pedig nekifogtak, hogy szétosszák egymás között az eleséget meg az italt.

– Nem innál egy pohár rizsbort te is, nagyuram? – kínálta Veli a császárfit.

– Szó, ami szó, megszomjaztam a lovaglásban – felelte Ruzvanszhad –, elfogadok egy kortyot.

Veli mindjárt elszalajtotta az egyik szolgáját, hozzon egy tömlő bort, töltsön egy pohárral a császár fiának.

Hanem abban a pillanatban, mintha hirtelen forgószél támadt volna, surrogva, zúgva, port, párát kavarva, ezer meg ezer szárnyas lény csapott alá a magasból. Ezüst szárnya volt valamennyinek, de egyé, aki az élen repült, arany színben csillogott. Ruzvanszhad rögtön felismerte őket: Seherisztání érkezett meg, válogatott tündérnépével.

– Most már semmi gondunk! – kiáltotta vidáman a herceg. – Segítségünkre jött az egész tündérsereg!

De hát mit lát? Seherisztání meg az ezernyi tündér, alighogy földet ért a lába, nekiesik az élelemnek, amelyet csak az imént hozott a teve-és öszvérkaraván, sorra felhasítja a tömlőket, szétveri a ládákat, megoldja a zsákok száját, és mind kidönti, kilocsolja, sárba tiporja a sok finom eledelt.

Ruzvanszhad földbe gyökeredzett lábbal, megrökönyödve nézte a kegyetlen dúlást. Azután odarohant, ahol a tündérkirálynő a tulajdon kezével szúrta, vágta a sok zsákot, tömlőt, a tulajdon lábával taposta péppé a bort, kenyeret, gyümölcsöt.

– Seherisztání! – kiáltotta Ruzvanszhad kétségbeesett haraggal. – Elpusztítottad katonáim ételét, italát! Miért tetted ezt? Ha csatát vesztünk, oda az egész kínai birodalom! Látom, nem szeretsz, sőt, ellenségeimet pártolod, és mindenáron a vesztemre törsz! Rossz asszony vagy! Tudtam ezt már akkor is, amikor a kutyának adtad a két szép gyerekünket, de most végképpen megbizonyosodtam róla.

A tündérkirálynő felegyenesedett, s bortól, liszttől maszatos két kezét szomorúan kitárva, így szólt férjéhez:

– Nagy ostobaságot műveltél, Ruzvanszhad! Nem emlékszel, mit ígértél a menyegzőnk napján? Azt ígérted, hogy ha olyasmit cselekszem, amit nem érsz fel ésszel: nem firtatsz és nem vetsz a szememre semmit, hanem ezt mondod magadban: „Seherisztání semmit sem tesz ok nélkül!” Megszegted az ígéretedet.

– Katonáim két napja egy falatot sem ettek, egy kortyot sem ittak! – felelte Ruzvanszhad. – Elgyengülnek, ha tovább koplaltatjuk őket. Azt akarod, hogy harc nélkül győzzenek a mongolok?

– Jobban tetted volna, ha megbízol bennem, és nem kérdezősködöl – sóhajtotta Seherisztání. – De ha már megkérdeztél, felelek. Tudd meg, hogy a mongolok királya megvesztegette Velit, a vezéredet. Az áruló vezér mérget kevert a borba és az eledelbe, hogy elveszejtse egész seregedet, és téged magad is megöljön. Ezért siettem ide tündéreimmel, hogy elpusztítsam az ételt, italt, mielőtt bárki is megkóstolhatná.

– Nem hiszek én neked! – legyintett Ruzvanszhad. – Miért is hinnék? Hiszen egyik gonoszságot a másik után műveled. Hiába, régi igazság: az ember ne álljon össze tündérekkel!

– Ne félj, úgysem látsz többé! – felelte keserűen a tündérkirálynő. – De mielőtt örökre búcsút mondanék, bebizonyítom, hogy igazat beszéltem. Hívasd ide Velit, a vezért, és parancsold meg neki, hogy egyék ebből a kenyérből, igyék ebből a borból.

Ruzvanszhad vállat vont.

– Megtehetem éppen. Ne mondd, hogy mindenáron meg akarlak hazudtolni.

S azzal maga elé hívatta Velit.

– Egyél ebből a kenyérből, igyál ebből a borból! – mondta neki,

– Köszönöm, felséges uram – válaszolta a vezér –, majd eszem, iszom, ha étvágyam lesz. Most éppen nem vagyok se éhes, se szomjas.

– Csak épp egy falatot, meg egy kortyot! – unszolta a császárfi.

– Igazán nem kívánom – szabódott Veli. – Csata előtt sohasem eszem, így szoktam meg kora fiatalságom óta.

De csak rá kellett nézni a sápadt arcára, a remegő térdére, hogy az ember tudja, hányadán áll vele.

– Ejnye, a mindenségit! – rivallt reá a császárfi. – Ha nem teszed meg, amit mondtam, tüstént fejedet veszem!

S azzal kirántotta hüvelyéből széles pallosát.

Az áruló vezér látta, hogy nincs menekvés. Talált egy morzsa kenyeret az egyik zsák fenekén, azt megette, talált egy gyűszűnyi bort az egyik tömlő alján, azt megitta. Menten össze is rogyott holtan, a császárfi lába előtt.

– Belátod már, hogy nem a vesztedet akartam? – szólt Seherisztání,

– Belátom, belátom, jóságos feleségem! – kiáltotta Ruzvanszhad, és megragadta a tündérkirálynő kezét. – Kérlek, bocsáss meg nekem hebehurgya bizalmatlanságomért!

– Szívem szerint megbocsátanék – válaszolta Seherisztání –, de sajnos, nem tehetem. Tündérsziget törvényei szigorúak, s azok alól még a királynő sem vonhatja ki magát. El kell válnunk. Előbb még gyorsan kiűzöm országodból a mongolokat, azután örökre elhagylak.

– Ne hagyj el, jóságos, szépséges Seherisztání! – kiáltotta Ruzvanszhad, és a boros, lisztes tocsogóban térdre hullott felesége előtt. – Ígérem, hogy ezentúl megtartom, amit fogadtam!

– Késő! – felelte szomorúan a királynő. – Ebbe bele kell nyugodnunk mindkettőnknek, neked is, nekem is. Elmegyek, és ne is keress, mert úgysem találsz meg. És most már ne is tartóztass tovább, mert látom, a mongol tábor már nagyon mozgolódik, s még rajtunk üt, ha nem iparkodunk.

Azzal intett tündéreinek, s az ezüstszárnyú sereg, élén aranyló szárnyú királyasszonyával, surrogva, zúgva, port, párát kavarva a levegőbe röppent, odaát, a mongol tábor felett libegve megállt egy pillanatra, majd, mintha hirtelen forgószél támadt volna, lecsapott a magasból az elámult, megrettent seregre.

Hogy történt, hogy nem? – Ruzvanszhad nem is igen látta a nagy összevisszaságban. Csak azt látta, hogy a mongol katonák sátrat, tevét, lovat hátrahagyva, kardot, íjat, dárdát eldobálva, fejvesztetten menekülnek a csatamezőről, a tündérsereg pedig, ezüstösen, aranyosan, eltűnik a felhők között.

Odahaza nagy ujjongás várta a császárfit, mert hiszen, ha a csata elmaradt is, végeredményben neki volt köszönhető a győzelem. Anyja,

apja csak őt ölelgette, az ország nagyjai csak őt magasztalták, a város népe csak őt éltette, kendőt lobogtatva, dalolva.

De Ruzvanszhad nem tudott osztozni az ország örömében. Nehéz gyász, fekete bánat ült a szívén, hiszen elvesztette Seherisztánít, és vele azt a reménységét is, hogy egyszer hírt kaphasson két szép gyermekéről.

Lehorgasztott fejjel, töprenkedve, tépelődve ült a szobájában napszámra, hétszámra, ezerszer is elátkozva kishitűségét, amellyel elüldözte magától a világ legtündéribb tündérasszonyát. Vagy ha nem a szobájában ült, hát az erdőt járta, békétlen, nyugtalan lélekkel bolyongva a vastag törzsű, dús lombú fák és a bogyótermő, magas bozótok között, ahol más nesz sem hallatszott, mint a lepergő fenyőtűk zizegése a száraz avaron.

De akár a szobájában ült, akár az erdőt járta, éjjel-nappal csak azt leste, nem másítja-e meg a szavát Seherisztání, nem esik-e meg a szíve a bánatán, nem jelenik-e meg előtte újra, nem mutatja-e meg, merre vezet az út Tündérsziget felé.

Egy napon azonban megelégelte a várakozást. Fejébe vette, hogy tűzön-vízen keresztül felkutatja Tündérszigetet, feleségét, két gyermekét. Nekivágott a nagyvilágnak – s hogy mi minden történt vele, mennyi viszontagságot kellett kiállnia, mennyi veszedelemmel kellett megküzdenie, az szinte el sem mondható!

De hát ki-ki maga is elképzelheti, ha csak annyit tud is, hogy a csá-szárfi egy repülő ládán tette meg útjának első részét (egy ügyes, vándorló mesterember szerkesztette a számára), a láda azonban tüzet fogott egy lángokádó szakadék felett, és Ruzvanszhad a mély, viharzó tengerbe zuhant.

Hát onnan hogy menekült? Úgy, hogy megragadta egy óriási hal farkát, és akármennyit bukdácsolt is a hal, nem eresztette el, ameddig csak meg nem látta a szárazföldet.

De vajon miféle szárazföld volt az? Nem más, mint az emberevők országa, s Ruzvanszhad bizonyosan ott is végzi az életét az emberevők katlanában, ha az utolsó percben, amikor már-már a bugyogó vízbe hajította az emberevők főszakácsa, fel nem kapja és magával nem ragadja egy hatalmas rukmadár.

S a rukmadár karmaiból, onnan vajon hogy szabadult? Csak úgy, hogy a madár a fiókáinak szánta ezt az apró falatot (ő maga inkább csak óriásokkal táplálkozott), s ezért a zsákmányt élve rakta le fészkébe: a fiókák jól kiköszörülték a csőrüket, mielőtt hozzávágtak volna – de közben földrengés támadt, és összedöntötte a hegyet, amelynek tetején a fészek állott.

S a hegyomlás nem zúzta agyon Ruzvanszhadot? Nem bizony, mert lágy, füves rétre hengeredett a hegy tövében …

És ez még csak a kisebbik fele sincs mindannak a rengeteg kalandnak, amelyet Ruzvanszhad megélt, s amelyből hol szerencsével, hol bátorsággal, hol ésszel, hol erővel verekedte ki magát! De közben, akármerre járt is: szárazon vagy vízen, sivatagokban vagy népes városokban, fagyban vagy forró napsütésben, soha egy percre sem feledkezett meg arról, akit keres.

Nem feledkezett meg róla, de lassan már-már feladta a reményt hogy valaha is megtalálja. Hiszen kerek tíz esztendeje vándorolt a világban, s Tündérszigetnek még csak a tájékára sem vetődött el soha!

Csüggedten bolyongott egy nagy erdőben, vastag törzsű, dús lombú fák és bogyótermő, magas bozótok között, s hallgatta a lepergő fenyőtűk zizegését a száraz avaron.

Hanem egyszerre csak megrezzen a bozót – Ruzvanszhad odatekint, és látja, hogy szépen, fiatalon, mosolygósan, maga Seherisztání lép ki a tisztásra.

Ruzvanszhad csak bámulta, egy hang sem fért ki a torkán.

De beszélt helyette a tündérkirálynő:

– Amikor elbúcsúztam tőled, azt mondtam, hogy nem látsz többé soha. Ezt kellett mondanom, mert törvényeink szerint újabb próbát kellett kiállanod: tíz kerek esztendeig kellett a világban vándorolnod, anélkül, hogy hűségedet megszegjed, reménységedet feladjad, bátorságodat elveszítsed. A tíz esztendő letelt, s most eljöttem, hogy végét vessem bánatodnak.

– Keserves próba volt! – suttogta Ruzvanszhad.

– Az volt, elismerem – felelte Seherisztání –, kemény próba, de megérte. Mert most már azt is megmondhatom, amit eddig titokban kellett tartanom: az a kutya, amelyre gyermekeinket bíztam, Tündérország legbölcsebb tanítómestere, nincs, aki nála jobban értené a tündérséget. Tündér is, kutya is: képzelheted, milyen hűséges, milyen becsületes, okos! Ő nevelte kettejüket egészen mostanáig. Ha akarod, mindjárt láthatod is őket.

– Hogy akarom-e? – kiáltott fel Ruzvanszhad. – Egyéb vágyam sincs!

Seherisztání tapsolt egyet, s a bozótból előlépett a kutya, nyomában pedig két nagyobbacska gyermek: az egyik szép volt, mint a nap, a másik szép, mint a hold, s mind a kettő egyképpen hasonlított apjára is, anyjára is. A kutya illendően meghajolt a herceg előtt, a két gyermek pedig apja nyakába ugrott. Ruzvanszhadnak meg a jótét királynőnek csak úgy potyogott a könnye, s a derék kutya is alig győzött szipogni a meghatottságtól.

Amikor aztán jól kisírták, kiörvendezték magukat, így szólt Seherisztání:

– No, szedelőzködjünk, gyerünk.

– Hová? – kérdezte Ruzvanszhad.

– Hová? – ismételte a királynő. – Hát haza, Tündérszigetre.

– Áll-e még Tündérszigeten a törvény, hogy ha nem érem fel ésszel, amit cselekszel, nem kérdezhetek és nem vethetek a szemedre semmit, hanem így kell szólanom magamban: „Seherisztání semmit sem tesz ok nélkül”? – tudakolta Ruzvanszhad.

– Áll, hogyne állna! – válaszolta a tündérkirálynő.

– Hát akkor mondok én neked valamit, feleségem! – szólt Ruzvanszhad. – Ne menjünk mi Tündérszigetre, gyerünk inkább Kínába. Elég próbát kiálltam életemben, szívesebben élnék most már olyan országban, ahol mindent felérek ésszel. Belőlem úgysem lesz jó tündér, belőled azonban még jó asszony lehet, és a gyermekeinkből is derék embereket nevelhetünk.

Seherisztání egy kicsit elgondolkozott, azután bólintott.

– Nem bánom – mondta. – Van egy húgom, arra ráhagyom az uralkodást, én pedig veled megyek.

Mindjárt el is küldte a kutyát, hogy vigye meg a hírt Tündérszigetre.

– Fújjam meg a varázssípot? – kérdezte Seherisztání. – Hívjam a felhőjáró hintót?

– Jó lesz gyalogszerrel is – felelte Ruzvanszhad.

Egy-két nap alatt így is hazajutottak. Ruzvanszhad bemutatta agg szüleinek feleségét meg a két gyermekét, és attól fogva békésen, boldogan éldegéltek együtt, az egész császári család. Néhány esztendő múlva meghalt az öreg császár, és Ruzvanszhad vette át tőle a kínai trónust. Jóságosan, igazságosan országolt sokáig, és Seherisztání, akinek magának is volt egy kis jártassága az uralkodásban, gyakran segítette a férjét tündérszívű jó tanácsaival.