Élt Koromandel partvidékén, egy Muszulupatán nevű városka határában egy szegény özvegyasszony. Volt annak két szép fiatal leánya: Fatiménak hívták az idősebbiket, Khadidszának a fiatalabbikat. Egy kis vályogfalú, zsúpfedelű házikóban laktak, a város falain kívül, zöldellő mezőségek között, egy sűrű erdő szélén.
Abból tengették az életüket, hogy a városbeli uraságok fehérneműjét mosták, vasalták. Egy tiszta vizű patak csordogált a házuk közelében: abban szapulták, öblögették a ruhát, azután kiteregették a réten, hogy szikrázó fehérre szíja a szikrázó fehér napsütés. Ha megszáradt, kivasalták, és csinosan összehajtogatták a sok finom gyolcsot; végezetül pedig kibélelték jószagú virágokkal, hogy a szirmok illata elkeveredjék a szappan, a víz, a mező és a nyári napsütés illatával.
Egy napon az özvegyasszony virágszedés közben véletlenül megérintett egy kígyót, amely ott hűsölt egy nagy páfránylevél tövében. Fekete áspiskígyó volt, a legmérgesebb fajtából való. Sziszegve pattant fel, és megmarta az asszony kezét. Az asszony felsikoltott: két leánya odarohant, mosogatta, borogatta a sebet.
De az áspiskígyó mérge ellen nincs segítség: az özvegy ereje percről percre fogyott. Nagy nehezen elbotladozott a házukig. Ott lerogyott a küszöbre. Érezte, hogy a méreg rövidesen végez vele, s ezért így szólt Fatiméhoz és Khadidszához:
– Leányaim, szerettelek volna felnevelni és tisztességgel férjhez adni benneteket. De hát, fájdalom, el kell búcsúznom tőletek. Szorgalmas, engedelmes, jó gyerekek voltatok mostanáig, maradjatok azok ezután is. Arra kérlek mindkettőtöket, ne hagyjátok el egymást soha, éljetek barátságban, testvéri egyetértésben. Ha így tesztek, bizonyosan boldogultok.
Utolsó erejével még egyszer feltámaszkodott, megölelte, megcsókolta két gyermekét, azután lehanyatlott és meghalt.
Fatime és Khadidsza szíve majd beleszakadt a fájdalomba. Sírtak, zokogtak, de azután – mit tehettek egyebet? – néhány jólelkű szomszéd segítségével eltemették édesanyjukat, és virágokkal borították el a sírját. Temetés után nagy búsan hazatértek az elárvult házikóba. Ott kuporogtak, gyászukba süppedve, étlen-szomjan, álmatlanul, egész nap, egész éjjel.
Másnap reggel Fatime így szólt Khadidszához:
– Édes húgom, én vagyok az öregebbik, az én dolgom, hogy a jövővel is gondoljak. Nem merülhetünk el bánatunkban, folytatnunk kell a munkát, amelyet a minap félbehagytunk. Hajtogassuk hát össze a sok finom gyolcsot, és béleljük ki jószagú virágokkal, hogy a szirmok illata elkeveredjék a szappan, a víz, a mező és a nyári napsütés illatával. Azután pedig rakjuk kosárba, és vigyük el azoknak, akik anyánkra bízták.
Így is cselekedtek. Az egyik megfogta a kosár egyik fülét, a másik a másikat, és lehorgasztott fejjel, szótlanul, bánatosan elindultak Muszulupatán felé.
Vagy száz lépésnyire a városkaputól egy öreg emberrel találkoztak. Fél lábára bicegett, botra támaszkodva vonszolta magát az úton. Csupa ránc volt az arca, csupa reszketés a fonnyadt két keze.
A lányok illendően köszöntötték. Az öreg megállt.
– Hová igyekeztek, gyermekeim? – kérdezte jóindulatúan. – Hová cipelitek azt a nehéz kosarat?
Fatime készségesen válaszolt. Megmondta, hogy a városba mennek, és mosott, vasalt fehérneműt visznek a kosárban.
– És mi kényszerít benneteket erre a vesződséges munkára ily zsenge korban? – tudakolta az öreg. – Nincsenek szüleitek, hogy gondoskodjanak rólatok?
– Ó, uram – válaszolta könnyekre fakadva Fatime –, apánk már sok esztendővel ezelőtt meghalt, anyánk pedig, akivel eddig együtt éltünk egy erdőszéli házikóban, éppen tegnap pusztult bele egy mérges kígyó harapásába. Gyámolító nélkül maradtunk, még csak rokonunk sem él ezen a vidéken.
Az öreg szánakozva csóválta a fejét.
– És mi lesz veletek ezután? – kérdezte. – Mi a tervetek, szándékotok?
– Anyánk megtanított bennünket szapulni, öblögetni, teregetni, vasalni, hajtogatni – felelte Fatime –, és azt reméljük, hogy nem lesz okuk panaszra azoknak, akik reánk bízzák a mosni-, vasalnivalójukat.
Az öreg töprenkedve simogatta a szakállát. Azután így szólt:
– Nagyon meghatott a sorsotok, gyermekeim. Szeretnék segíteni rajtatok.
– Hálásan köszönjük – mondotta Fatime. – És ha akadna uraságodnak valami viselt fehérneműje, szívesen kimosnánk, kivasalnánk, és különös gonddal vigyáznánk reá.
– Nem munkát akarok én adni nektek – mondta gyengéd mosollyal az öreg –, hanem éppen a nehéz munkától akarlak megkímélni benneteket.
– Nem értem, uram – felelte Fatime.
– Tehetős ember vagyok – folytatta az aggastyán –, egyedül élek egy szép városi házban. Nem volna kedvetek odaköltözni hozzám? Szép szobában laknátok, szép ruhákban járnátok, és nem lenne egyéb dolgotok, mint hogy felvidítsátok magányosságomat. Van-e hozzá kedvetek?
Fatime kérdően nézett a húgára.
– Nagyon csúnya ez az öreg! – suttogta Khadidsza. – Életemben sem láttam nála csúnyábbat!
Akármilyen halkan mondta is, az aggastyán meghallotta. Bánatosan bólogatott.
– Tudom, hogy nagyon csúnya vagyok – sóhajtotta. – Csupa ránc az arcom, csupa reszketés a kezem. De hát, attól tartok, nincs sok válogatnivalótok. Fiatalok vagytok még, nem élhettek egyedül, védelem nélkül, abban az erdőszéli kunyhóban. Nálam biztonságra, gondtalan nyugalomra találtok, s ígérem, hogy apátok helyett apátok leszek.
Fatime hamar belátta, hogy leghelyesebb, ha elfogadják a derék aggastyán ajánlatát. Hiszen tudta magától is, hogy milyen nehéz élet vár reájuk, ha a gyenge két kezük munkájából akarnak megélni, és gyanította azt is, hogy sok veszedelem leskelődik rájuk abban a magányos, roskatag erdőszéli házban.
Így szólt hát húgához:
– Khadidsza, nagy szerencse, hogy ezzel a tisztes öregúrral találkoztunk. Azt mondom: köszönjük meg a jóságát, amelyet nem is tudom, mivel érdemeltünk ki, és tegyük azt, amit ő tanácsol.
De Khadidsza tovább makacskodott.
– Nagyon csúnya – ismételte – és nagyon öreg. Látni sem akarom!
Az aggastyán elfordította a fejét, de Fatime látta, hogy könny csillan meg a szemében.
– Bocsásson meg a húgomnak, uram! – kiáltotta Fatime. – Jóformán gyerek még, nem tudja, mit beszél.
– Nem haragszom rá – felelte bús mosollyal az öreg –, sőt, még örülök is a szókimondásának. Mert ha egyszer azt mondja majd, hogy már nem irtózik tőlem (s ebben nagyon bízom), legalább hihetek az őszinteségében.
– Látni sem akarom! – ismételte lábával toppantva Khadidsza.
– Hogy beszélhetsz így! – szólt rá feddően húgára Fatime. – Ez a kedves úr a javunkat akarja, te pedig fájdalmat okozol neki!
– Ha nem akarsz látni – fordult az aggastyán Khadidszához –, nem is kell látnod. Naphosszat nem leszek otthon, este pedig bezárkózom a szobámba.
Hanem Fatime most már megelégelte húga gyerekes makacskodását.
– Uram – szólt eltökélten az aggastyánhoz –, a véletlen kegyes volt hozzánk, amikor téged az utunkba vezérelt. Követünk a házadba, és megtelepszünk nálad. Egyszer talán még ahhoz is hozzásegít a szerencse, hogy megháláljuk jóságodat. Ami pedig Khadidszát illeti: ne törődjél azzal, hogy mit beszél. Most még makrancoskodik, de tudom, hogy később majd ő is megszelídül.
– Akkor hát legjobb, ha egyenest a házamba megyünk! – kiáltotta felvidultan az öreg.
– Szívesen mennék, akár rögtön is – felelte Fatime –, hanem ezt a fehérneműt előbb el kell vinnem azokhoz, akiknek a tulajdona. Meg kell mondanom nekik, hogy szegény anyánk már nem moshat rájuk tovább.
– Veled megyek! – kiáltotta Khadidsza.
– Maradj inkább énvelem! – kérlelte az aggastyán. – Leülünk itt, az árok partján az árnyékba, és megvárjuk nénédet. Nézd csak, milyen finom nyalánkságok vannak a batyumban!
Khadidsza még durcáskodott egy kicsit, de azután ráállt az alkura, elfogadta az édességet, amellyel az öreg megkínálta, és útnak eresztette a nővérét.
– De aztán siess! – szólt utána.
Vártak egy órát, vártak kettőt. Lassacskán kifogyott az édesség a batyuból, de Fatime csak nem akart visszaérkezni. Khadidsza türelmetlenkedni kezdett.
– Nem értem, miért nem jön a nővérem! – mondta. – Már régen itt lehetne!
– Nehéz kosarat cipelt, nem siethetett olyan nagyon – nyugtatta a leányt az öreg. – Talán meg is váratták egyik-másik házban.
Telt-múlt az idő. A parasztok már hazafelé szállingóztak a földekről, a müezzin esti imára szólította a híveket a templomtorony erkélyéről, a madarak elpihentek a lombok között – de Fatime még mindig nem volt sehol.
Szép csendesen leszállt a szürkület. Hűs szél támadt, és halkan megeredt az eső.
Khadidsza sírva fakadt.
– Ó, miért is hallgattam reád, te csúnya, rossz öreg! – kiáltotta. – Miért nem kísértem el inkább Fatimét, miért nem lehetek vele, akárhol is van!
Most már az öreget is elfogta a nyugtalanság.
– Nem ülhetünk itt tovább tétlenül – mondotta –, s annak sincs értelme, hogy bőrig ázzunk az árok partján. Gyerünk a városba, keressük meg a nővéredet!
Elindultak. Az aggastyán, bicegve, botjára támaszkodva, alig tudott lépést tartani a fiatal leánnyal. Sorra járták mindazokat a házakat, amelyekben Fatime megfordulhatott. De mindenhol csak azt a választ kapták, hogy aznap nem járt ott a leány.
– Édes gyermekem – szólt az aggastyán –, nem tehetünk egyebet, mint azt, hogy az én házamban várjuk meg a reggelt.
Khadidsza azonban kötötte magát, hogy hazamegy az erdőszéli kunyhóba. Az öreg nem ellenkezett. Gondolta, csakugyan jó lesz megnézniük, nem ment-e haza Fatime.
Sötét éjszaka volt, amire odaérkeztek.
Khadidsza előreszaladt, s az öreg, aki csak nehezen baktatott utána a sánta lábával, már messziről meghallotta a leány felcsukló zokogását; a házikó üres volt, és minden arra vallott, hogy Fatime nem is járt odahaza.
A kunyhóban töltötték az éjszakát, de egyikük sem aludt. Mécsest gyújtottak, az aggastyán egy székre ült, Khadidsza pedig a szalmazsákon kuporogva sírdogált hajnalig.
Virradatkor megint felkerekedtek, bementek a városba, és elölről kezdték a tudakozódást. Fatimének nyoma veszett.
– Ne veszítsd el a reménységedet, Khadidsza! – szólt az öreg. – Ne félj, nem nyugszom addig, ameddig meg nem találjuk a nővéredet, még ha az egész földet be is kell barangolnunk érte. Hanem most már igazán be kell látnod, hogy nem maradhatsz ebben a kunyhóban. Kösd batyuba a holmidat, és gyere velem.
Khadidsza nem ellenkezett tovább, összecsomagolta a motyóját, búcsút mondott a házikónak, amelyben született és nevelkedett, s követte az aggastyánt.
Becsukták az ajtót és elindultak. De az öreg előbb még felírta egy széndarabbal az ajtó deszkájára a nevét és a címét, hogy ha Fatime netán mégis hazamenne, tudja, hol keresse a húgát. Khadidsza is ebből tudta meg, hogy az aggastyánt Dáhínak hívják, s háza a fürdővel szemben áll, mindjárt a piactér sarkán.
Csinos, tiszta kis ház volt, nem éppen valami fényes, de meglátszott rajta, hogy gazdája semmiben sem szenved szükséget.
Az öreg Dáhí egy kényelmes kis szobába vezette Khadidszát. Melléje rendelte egy szolgálóját, és meghagyta neki, hogy teljesítse fiatal úrnője valamennyi kívánságát. Azután szép ruhákkal, becses ékszerekkel ajándékozta meg a leányt, finom ételeket, ízes nyalánkságokat hordatott fel az asztalára – egyszóval mindent megtett, hogy felvidítsa.
Khadidsza álma
De Khadidsza csak nem tudott megvigasztalódni. Akármennyire kedvére való volt is a váratlan jómód és gondtalanság, egy percre sem feledkezett meg nővéréről. Hol járhat Fatime? Hogy vihette rá a lelke, hogy elhagyja kishúgát, akitől addig soha, egyetlen napra sem vált külön? Talán bajba jutott! Talán segítségre szorul! Vagy talán valami szerencsétlenség érte, és már nincs is életben! Ha Khadidsza erre gondolt, elfacsarodott a szíve, és szemét elöntötték a könnyek.
Dáhí mindenben igyekezett a kedvében járni. Megtartotta az ígéretét: naphosszat nem volt odahaza, este pedig bezárkózott a szobájába. Ezenfelül pedig embereket fogadott fel, hogy megtudakolják, nem járt-e itt vagy amott egy Fatime nevű s ilyen meg olyan külsejű leány. Azok bebarangolták az egész környéket, de mindenhonnan eredmény nélkül tértek vissza.
Egy éjszaka Khadidsza különös álmot látott. Egy drága ruhába öltözött, daliás, aranyszőke hajú, szépséges arcú ifjú jelent meg előtte, és így szólt hozzá:
Hallgass szavamra, lányka: indulj útra!
Ne menj gyalog, hajóra szállj legott,
S lépj földre dús Szumatra partvidékén:
Kit elvesztettél, azt leled meg ott!
S azzal elenyészett a tünemény. Khadidsza felébredt.
Alig várta, hogy megvirradjon. Mihelyt derengeni kezdett, berontott Dáhí szobájába, és elmondta az álmát. Az öreg roppant csodálkozással hallgatta, majd így válaszolt:
– Azt hiszem, hogy amit elbeszéltél, nem álom volt, hanem varázslatos látomás, és gyanítom is, hogy ki lehetett az az ifjú, aki megjelent előtted. Az üzenetnek engedelmeskedned kell. De nem hagylak magadra, hanem elkísérlek Szumatra szigetére, hogy vigyázzak reád, és azért is, mert erős a hitem, hogy ez az üzenet változást hoz az én életembe is.
– Mikor indulunk? – kérdezte Khadidsza türelmetlenül.
– Még ma! – felelte az aggastyán. – Csak éppen összecsomagoltatok valami útravalót.
Khadidsza alig győzte kivárni az indulás pillanatát. De az öreget nem kellett sürgetnie. Ő maga sürgette legjobban a szolgáit, akik ruhát, ennivalót raktak az útiládába, ő maga biztatta leginkább a teherhordókat, akik a ládát a kikötőbe cipelték.
Szerencsére hamarosan találtak hajót, amely éppen Szumatrába készült. Beszálltak, s a hajó másnap már útnak is indult.
Szép idő volt, derekas szél fújt, s a hajó nemsokára a nyílt tengeren vitorlázott. A parti sirályok lassan elmaradoztak mellőle, és az utasok, akármerre néztek, nem láttak egyebet, mint az eget és a vizet; kék volt mind a kettő, s egybeolvadt a messzi szemhatáron.
Khadidsza most járt először a tengeren. Kissé elszorult a szíve a nagy magányosságtól; de szorongását legyőzte a reménység, hogy útja végén viszontláthatja szeretett testvérét.
Dáhí most sem feledkezett meg ígéretéről. Többnyire a hajó farában üldögélt, hogy Khadidszát megkímélje a látásától.
Egy csendes délutánon azonban Khadidsza nagyon elunta magát. Nem csoda, hiszen az egész hajón senki sem akadt, akivel egy szót válthatott volna! Gondolt hát egyet: odaült a hajó végébe, a derék öreg mellé, akitől egyébként már korántsem irtózott annyira, mint eleinte.
Dáhí hálásan, szeretettel pillantott reá. Egy ideig némán ültek egymás mellett. De azután megszólalt az öreg:
– Elég ideje élünk már együtt, és alighanem még hosszú időre összeköt a sorsunk. Illik hát, hogy megtudjál felőlem egyet-mást.
– Hallgatlak, uram – felelte a leány.
– Elsősorban is azt kell megtudnod, hogy ámbár csak kilencven-évesnek látszom, voltaképpen ötszáz esztendős is elmúltam. Nem öregszem, és nem halok meg. Örökéletű vagyok.
Khadidsza szeme kerekre tágult. Nem tudta hamarjában, hogy tréfál-e az öreg, vagy pedig megbolondult.
– Tudom, hogy meglep, amit mondtam – szólt Dáhí –, pedig ez a színtiszta igazság.
– Ha ez a színtiszta igazság – felelte Khadidsza –, nem mondhatok mást, mint hogy sajnállak érte, uram! Mert attól tartok, hogy így, törődötten, öregen, magányosan, nem sok örömet találsz az életben.
– Bizony, a magamfajta rokkant vénember számára nem sok örömet tartogat az élet – bólintott Dáhi. – De hát tudd meg azt is: hogy ez az alak, amelyben magad előtt látsz, nem az igazi alakom. Valójában aranyszőke hajú, szépséges arcú, daliás ifjú vagyok.
– De hát akkor miért nem öltöd fel igazi alakodat, uram? – kérdezte ámultan a leány. – Hidd el, mindenképpen javadra szolgálna a változás!
– Nem olyan könnyű mesterség az, gyermekem! – felelte fájdalmas sóhajjal az aggastyán. – Nekem magamnak nem is áll hatalmamban, hogy alakot cseréljek.
– Nem segíthetnék valamiképpen? – ajánlkozott készségesen Khadidsza, akinek megesett a szíve a boldogtalan öregen.
– De bizony, segíthetnél! – válaszolta az öreg. – Csakhogy félek, neked sem áll hatalmadban a segítség.
– Talán mégis! – felelte buzgón a leány. – Mit kellene tennem?
– Azt kellene mondanod (de igaz lélekkel ám!), hogy: „Be szép dalia vagy, Dáhí! Életemben sem láttam nálad szebbet!” Ha ezt mondanád (s nemcsak mondanád, hanem hinnéd is, őszinte szívvel!), akkor eloszlanék rólam a varázslat, és visszanyerném régi alakomat.
– Hát akkor, sajnos, csakugyan nem segíthetek rajtad, uram! – szólt Khadidsza lemondóan. – Mert igaz ugyan, hogy már nem tartalak olyan rútnak, mint amikor először megláttalak, de azért, őszintén szólva, bizonyos, hogy szépnek éppenséggel nem vagy mondható.
– Csúnya vagyok, tudom – bólintott bánatosan az aggastyán –, és nem is várhatom, hogy bárki is másmilyennek lásson. Így hát az a sorsom, hogy vénségem terhét hordozzam, amíg csak világ a világ.
-– Nemigen értem, hogy mit beszélsz, uram – mondta a leány –, és azt sem tudom, hogy egyáltalában hitelt adhatok-e a szavaidnak.
– Nem is értheted, gyermekem – felelte Dáhí –, és a szavaimnak sem adhatsz hitelt, ameddig meg nem hallgatod az életem történetét. Figyelj hát!
A két legény meg a varázsló
– Ketten vagyunk testvérek – kezdte Dáhí. – Engem, mint tudod, Dáhínak hívnak, bátyámnak, aki alig egy évvel idősebb nálam, Ádí a neve. Ő is épp olyan töpörödött vénség, mint én magam, de volt idő, amikor mindketten fiatalok voltunk, vidámak, erősek. Teltek az évek, szüleink meghaltak, mi pedig munka után néztünk. Egy brahmán fogadott szolgálatába bennünket, egy pap, aki a varázsláshoz is értett. Szorgalmasan dolgoztunk a háza körül, becsülettel vigyáztunk a holmijára.
Volt azonban a brahmánnak egy harmadik szolgája is, egy Torgut nevezetű alattomos siheder, aki naphosszat csak lustálkodott, és a saját hasznát leste, de tudta a módját, hogy szép szóval, hízelkedéssel gazdánk bizalmába férkőzzék. Egyszer a hűtlen szolga ellopta azt a tégelyt, amelyben a brahmán az élet balzsamát tartotta. Torgut, hogy bűnét leplezze, ránk fogta a tolvajlást. Gazdánk elhitte a hazug vádat, és hiába bizonykodtunk, hogy ártatlanok vagyunk, rettentő haragra gyulladt.
– Megölhetnélek benneteket, nyomorultak! – kiáltotta. – Egy szavamba kerülne, hogy semmivé váljatok. De nem leszek ilyen könyörületes hozzátok! Különb büntetést érdemeltek!
S azzal csontos kezével varázskört vont a levegőbe, fogatlan szájával néhány bűvös szót suttogott maga elé. Az ég megdördült felettünk, a föld megingott alattunk, körülöttünk pedig sűrű sötétségbe borult a világ. Amikor nagy sokára felszakadozott az éjszaka, azt láttuk, hogy a kegyetlen varázsló roskatag, nyomorék vénekké változtatott bennünket.
– Örök élet kellett nektek? – kiáltotta kacagva. – Hát most megkaptátok! Tudjátok meg, hogy örökké éltek, mégpedig így: öregen, betegen, nyomorultan, a világ végezetéig! Nem lesz örömetek az életben, de még csak a halál sem vált meg benneteket a szenvedéstől!
– Uram – felelte a bátyám –, nem kívánunk tőled irgalmat, kegyelmet. Ha azonban bosszúvágyad netalán kielégült e szörnyű büntetéssel, és dühöd lecsillapodott valamelyest: arra kérünk, győződjél meg arról, hogy vajon igazságosan cselekedtél-e.
– És hogyan győződjem meg erről? – kérdezte kissé szelídebben a brahmán.
– Eredj Torgut kamrájába, és kutasd át a holmiját! – mondottam.
A brahmán hirtelen haragú, de alapjában véve igazságos ember volt.
Akármennyire bízott is Torgutban, teljesítette a kívánságunkat.
Csakhamar visszatért.
– Igazat beszéltetek! – kiáltotta elképedten és felindultan. – Megtaláltam Torgut kamrájában a lopott holmit, és a tolvaj menten be is vallotta bűnét!
– Akkor hát, kérlek, oldj fel bennünket a varázslat alól! – kérte Ádí.
– Szívesen megtenném! – felelte a brahmán. – Csakhogy oly erős volt a varázslat, hogy én magam sem bírok vele! Mindössze annyi áll hatalmamban, hogy némiképpen enyhítsek rajta. Ha akad olyan fiatal leány, aki igaz lélekkel, őszintén így szól valamelyiktekhez: „Be szép dalia vagy! Életemben sem láttam nálad szebbet!” – akkor szétfoszlik a varázslat.
– Ha ettől függ a megfiatalodásunk – válaszoltam elkeseredetten –, akkor ugyan sok idő beletelhetik, ameddig megfiatalodunk!
– Bizony abba sok idő beletelhetik – felelte a brahmán. – De azért ne essetek kétségbe. Egyszer talán mégis megsegít benneteket a szerencse. Magam is igyekszem majd a kezetekre járni.
Gazdánk, hogy legalább valamelyest jóvátegye végzetes hirtelenkedését, nagy vagyonnal, szép ruhákkal ajándékozott meg mindkettőnket, s azután így szólt hozzánk:
– Most pedig eredjetek! Dáhí telepedjék meg Muszulupatánban, Koromandel partvidékén, Ádí pedig száz mérföldnyire onnan.
Gazdálkodjatok jól a pénzzel, mert lehet, hogy évekig, évtizedekig, évszázadokig abból kell megélnetek.
Elbúcsúztunk a varázslótól. Amikor kifelé botorkáltunk a kertből, egy hatalmas kecskebéka vartyogott ránk az út széléről. Torgut volt, a tolvaj, akit a brahmán büntetésből békává varázsolt.
Egy hónap alatt nagy nehezen Muszulupatán határába érkeztünk. Bátyám folytatta vándorútját, én pedig megtelepedtem a városban. Házat vásároltam, tisztességes kereskedésbe fogtam, és nem is szenvedtem szükséget soha. Láttam születni, felnőni, megöregedni és meghalni a város lakóit, egyiket a másik után, de én magam egy napot sem öregedtem. Nincs, aki ne tiszteljen, ne becsüljön a városban, de bizony olyan lány egy sem akadt ötszáz esztendő alatt, aki igaz lélekkel, őszintén így szólt volna hozzám: „Be szép dalia vagy! Életemben sem láttam nálad szebbet!” Hogy is akadt volna! Olyannal azonban nem eggyel találkoztam, aki ezt mondta: „Be csúnya vénember vagy! Életemben sem láttam nálad csúnyábbat!”
Az aggastyán befejezte elbeszélését. Szemében könny csillogott.
Khadidsza maga is csaknem sírva fakadt, amikor a szerencsétlen öreg elgyötört arcára nézett.
– Nagyon sajnállak, szegény jó Dáhí – szólt gyengéden, meghatottan –, és hidd el, örömest segítenék rajtad, ha képes volnék reá. Még hazudni is szívesen hazudnám a kedvedért. De hát úgyis hiába tenném: hazugság nem oldhatja fel a varázslatot. Nem ígérhetek hát egyebet, mint hogy veled maradok, és vigasztalni igyekezlek szörnyűséges sorsodban, amelyet ártatlanul kell elszenvedned.
– Köszönöm, gyermekem – felelte az öreg. – Most az legyen a legfőbb gondod, hogy megtaláljad Fatimét. Ami azonban engem illet, könnyen lehet, hogy az én sorsom is fordul egyet Szumátra szigetén.
Attól fogva Dáhí nem rejtőzött el Khadidsza elől, a leány pedig nem fordította el az arcát, ha az aggastyánnal találkozott.
Hetek teltek el, s a tengerészek egy napon azt mondták, hogy látják a csillagokon, a madarak röptén, a halak rajzásán és számos más olyan
jelen, amelyet csak ők értenek: rövidesen elérik Szumátra nyugati partját.
De egyszerre csak heves szélvihar kerekedett, s ámbár furcsamód nem vert hullámokat a tengeren, ellenállhatatlan erővel ragadta magával a hajót hol az egyik, hol a másik égtáj felé. Eltelt egy nap, eltelt kettő, eltelt egy hét is, de Szumátra csak nem akart felbukkanni a láthatáron. A kapitány végül bevallotta, hogy már maga sem tudja, merre járnak.
Kerek három hét múlva végre földet pillantottak meg, de nem bal kéz felől, amerre keresték, hanem éppen az ellenkező oldalon. Mivel a vizük, élelmük fogytán volt, elhatározták, hogy akárhová vetette is őket a vihar, megközelítik a partot, és – óvatosan, nehogy valamiféle barátságtalan nép kezére kerüljenek – alkalmas kikötőt keresnek.
De hát keresgélésre nem maradt idejük. Mert alighogy a part közelébe jutottak, újult erővel feltámadt a vihar, és egyenesen egy messzire kiugró szirtfok felé sodorta őket. Már-már azt hitték, hogy ott pusztulnak el a sziklazátonyon, amikor váratlanul megfordult a szél; a vitorlás, kormányának minden segítsége nélkül, megkerülte a szirtet, és besiklott egy tágas, mély tengeröbölbe, amelyet a sziklák mindaddig eltakartak a hajósok szeme elől.
Hirtelen szélcsend támadt. A hajó csendesen úszott az öböl partja felé.
A tengerészek és a hajó utasai csak most látták, hogy az öböl mentén jókora város emelkedik.
– Nem lehet másként – mondta a hajó kapitánya –, mint hogy a viharban a nyugati part helyett Szumátra-szigetének keleti felére vetődtünk.
– De hát miféle város ez? – tudakolta Dáhí.
– Sohasem jártam errefelé – válaszolta a kapitány –, sőt még csak a hírét sem hallottam. Jó lesz, ha kipuhatoljuk, hogy miféle emberek lakják, mielőtt partra szállunk.
A hóbortosok városa
Hanem megint csak másképpen történt, mint ahogy kitervelték.
Mert alig mondta ki e szavakat a kapitány, hirtelen egész raj csónak vált el a parttól, és egyenesen a hajó felé tartott. Nem telt bele egy perc, nagy tömeg lepte el a fedélzetet. Fegyvert nem viseltek ugyan, de annyian voltak, hogy a tengerészek nem gondolhattak semmiféle ellenállásra.
De hát ellenállásra nem is volt szükség, mert a jövevények nem mutattak ellenséges szándékot. Inkább igen vidám legényeknek látszottak. Ott tolongtak a tengerészek meg az utasok körül, és ujjukkal mutogatva rájuk, hatalmasakat kacagtak.
– Nézd csak, micsoda furcsa emberek! – kiáltotta nevetve az egyik.
– Juj, de csúnyák! – hahotázott a másik.
– Mind közül az a leány a legcsúnyább! – mutatott Khadidszára harmadik.
– Hiszen ennek egyetlen bibircsók, egyetlen májfolt, egyetlen ránc, egyetlen szőrszál sincs az arcán! – csapta össze a kezét a negyedik. – Nem is értem, hogy lehet ilyen csúnya valaki!
Hanem a hajósok sem állták meg kacagás nélkül. Mert a városbeliek, akik a fedélzetet elözönlötték, azok aztán igazán csúnyák voltak. Olyan csúnyák, amilyeneknek ők csúfolták a többieket. De a legfurcsább az volt a dologban, hogy nem is természettől fogva voltak csúnyák, hanem mesterségesen rútították el magukat, mindenféle magukra kent festékkel, ragaccsal.
Így állt egymással szemben a két csapat, ámuldozva, fejcsóválva, nagyokat nevetve. De a városbeliek egyszerre elcsendesedtek.
Megpillantották Dáhít, akit eddig nem vettek észre.
– Ó! – rebegte az egyik elismerően. – Ez aztán nem olyan rút, mint a többiek.
– De nem ám! – felelte a másik. – Nem is értem, mit keres közöttük!
– Nézzétek ezeket a gyönyörű ráncokat! – kiáltotta elragadtatással a harmadik. – Ezt a hatalmas, horgas orrot! Ezt a fittyedt szájat! Ezeket az irdatlan szemölcsöket!
– Ezt a kajla fület! – tódította a negyedik. – Ezt a görbe hátat! Ezt a csámpás lábat!
– Csodálatos! – mormolta a tömeg.
Khadidsza megsokallta a dolgot.
– Nem szégyellitek magatokat? – kiáltotta. – Gúnyt űztök egy szerencsétlen, rokkant aggastyánból?
– Hallgass, te csúfság! – förmedtek rá a városbeliek. – Hogy nevezheted rokkant aggastyánnak ezt a szépséges daliát?
Dáhí szomorúan csóválta a fejét.
– Ej, be kegyetlenek vagytok! – sóhajtotta. – Nem elég a magam szerencsétlensége, még ki is csúfoltok érte?
A városlakók hüledezve tekintettek rá. Azután megszólalt az egyik:
– Dehogyis csúfolunk mi téged, nagy jó uram! Amit mondunk, őszinte szívvel mondjuk. Láttunk mi már szép embert, de hozzád hasonlót még egyet sem!
– Valamennyien arra törekszünk, hogy tőlünk telhetőleg kicsinosítsuk magunkat – vette át a szót a másik –, pedig hát tudjuk, hogy az igazi szépséget, azt, amely rólad sugárzik, amúgy sem sikerül elérnünk.
– Úgy bizony! – mondta a harmadik. – Nekünk magunknak kell kipótolnunk mindazt, amit te a természettől kaptál ajándékba. Láthatod, hányféle festéket, pacsmagot, kenceficét mázolunk az ábrázatunkra, hogy valamelyest tisztességes külsővel járhassunk a világban. De hát most látjuk csak igazán, milyen hiábavaló volt minden igyekezetünk! Hiszen legjava daliáink is elbújhatnak a te tökéletes, ragyogó szépséged mellett!
Dáhi és társai most már nem kételkedhettek abban, hogy látogatóik komolyan beszélnek, és nagy nehezen azt is megértették, hogy miféle emberek közé jutottak: ennek a városnak a lakói – ki tudja, milyen okból? – azt tartották szépnek, ami mindenhol másutt csúnyának számít, és azt tekintették csúnyának, amit mindenki más szépnek mond. Ezért nevettek akkorát, amikor a napbarnította, szálas, erős tengerészekkel meg a bájos Khadidszával találkoztak, és azért ámultak el annyira, amikor megpillantották a világ minden rútságával megvert aggastyánt.
– Gyerünk a város főterére! – kiáltotta a jövevények egyike. – Mindenkinek látnia kell ezt a csodálatos férfiút!
Négy markos ember megragadta a kézzel-lábbal kapálódzó Dáhít, csónakba ültette, és kievezett vele a partra. Ott a vállukra emelték a boldogtalan öreget, és éljenző csődület közepette, elindultak vele a város belseje felé.
Dáhí eközben észre sem vette, hogy kevéssel érkezésük után egy másik hajót is a kikötőbe sodort a szél. Pedig ha észreveszi, meglátja azt is, hogy egy sereg városlakó arról a hajóról is egy vénséges vén csúnyaságot hurcol a vállán a főtér felé …
A két csoport a város főterén találkozott. Az aggastyánok megpillantották egymást.
– Ádí! – kiáltotta Dáhi. – Bátyám!
– Dáhí! – kiáltotta a másik öreg. – Öcsém!
A két testvért, annyi évszázad után, ebben az ismeretlen, furcsa városban sodorta össze a véletlen …
A véletlen? Mindjárt kitudódik!
Ádí és Dáhí nagy nehezen kiszabadította magát az ünneplők gyűrűjéből, és egymáshoz furakodott a tömegben.
– Hogy kerülsz ide? – tudakolta Dáhí, amikor már túljutottak a viszontlátás első örömén.
– Annak nagy története van – felelte Ádí.
S mindjárt ott, a főtéren tolongó csődületben elbeszélte, hogy mi történt vele azóta, amióta (úgy ötszáz esztendővel azelőtt) elbúcsúzott öccsétől Muszulupatán határában.
Ádí álma
– Amikor Muszulupatán határában elbúcsúztunk, tovább vándoroltam dél felé. Addig mentem, amíg a száz mérföldnyire fekvő Ramiapatán városába nem értem. Ott megtelepedtem, házat vásároltam, tisztességes kereskedésbe fogtam, és nem is szenvedtem szükséget mindmáig soha. Láttam születni, felnőni, megöregedni és meghalni az embereket, egyiket a másik után, de én magam közben egy napot sem öregedtem. Nincs, aki ne tiszteljen, ne becsüljön a városban, de bizony, olyan leány egy sem akadt ötszáz esztendő alatt, aki igaz lélekkel, őszintén, így szólt volna hozzám: „Be szép dalia vagy! Életemben sem láttam nálad szebbet!” Hogy is akadt volna! Olyannal ellenben nem eggyel találkoztam, aki ezt mondta: „Be csúnya vénember vagy! Életemben sem láttam nálad csúnyábbat!”
Így éltem, csendesen, szomorúan, évről évre, évtizedről évtizedre, évszázadról évszázadra. Ha eleinte bíztam is abban, amivel a brahmán vigasztalt, lassacskán elveszítettem minden reménységemet. Egy éjszaka azonban különös álmot láttam. Egy drága ruhába öltözött, aranyszőke leány jelent meg előttem, és így szólt hozzám:
Hallgass szavamra, vénség: indulj útra!
Ne menj gyalog, hajóra szállj legott,
S lépj földre dús Szumatra partvidékén:
Az ifjúságod, azt leled meg ott!
S azzal elenyészett a tünemény. Felébredtem. Sokáig töprenkedtem az álmomon. Vajon álom volt csakugyan? Vagy varázslatos látomás? Akárhogy is, úgy éreztem, hogy az üzenetnek engedelmeskednem kell. Alig győztem sürgetni a szolgákat, akik ruhát, ennivalót raktak az
útiládába, alig győztem biztatni a teherhordókat, akik a ládát cipelték a kikötőbe. Szerencsére hamarosan találtam hajót, amely éppen Szumátrába készült. Beszálltam, s a hajó másnap már útnak is indult.
Szép idő volt, derekas szél fújt, s a hajó nemsokára a nyílt tengeren vitorlázott. A parti sirályok lassan elmaradoztak mellőle, s akármerre néztünk, nem láttunk egyebet, mint az eget és a vizet; kék volt mind a kettő, s egybeolvadt a messzi szemhatáron.
Hanem egyik napon hatalmas szélvihar kerekedett, s ámbár furcsamód nem vert hullámot a tengeren, addig pörgette, forgatta a hajónkat, amíg ma egyszerre itt, ebben az öbölben találtuk magunkat. Alig értünk a part közelébe, egy sereg városlakó kapaszkodott fel a fedélzetre, s bármennyire kérleltem is őket, hogy ne csúfolódjanak velem, váltig a szépségemet dicsérték. Azután megragadtak, csónakba tettek, négy markos legény a vállára emelt, és ide hozott a város főterére, ahol veled találkoztam.
– Drága bátyám – szólt Dáhí –, a te történeted alig különbözik az enyémtől. És most már bizonyosan tudom azt is, amit jó ideje gyanítok: valamiféle titokzatos erő szólt bele ismét az életünkbe.
– Könnyen lehet, hogy igazad van – felelte Ádí.
A csődület egyre sokadozott a két aggastyán körül. Dáhí hasztalanul tekingetett mindenfelé, sehol sem látta Khadidszát, akit már akkor szem elől tévesztett, amikor a városbeliek magukkal hurcolták.
De egyszerre csak egy városbeli leány lépett ki a tömegből. Fiatalnak látszott, ámbár mindenféle festék, ragacs, tapasz rútította el az arcát. Tátott szájjal bámult Dáhíra.
Ezután felkiáltott:
– Be szép dalia vagy! Életemben sem láttam nálad szebbet!
S ugyanekkor egy másik leány is előretolakodott a sokadalomban. Ez meg Ádíra meredt reá, és kezét összecsapva, ezt rebegte nagy álmélkodással:
– Be szép dalia vagy! Életemben sem láttam nálad szebbet!
Ebben a pillanatban megdördült az ég, megingott a föld, és sűrű sötétségbe borult a világ. Amikor pedig nagy sokára felszakadozott az éjszaka, s a két testvér végignézett magán és egymáson: azt látta, hogy roskatag, nyomorék vénemberből egy csapásra mindketten szálas, vállas, erős ifjú legénnyé változtak. Aranyhajuk csak úgy lobogott a friss tengeri szélben.
A térség üres volt. A városbeliek, úgy látszik, megijedtek a dörgéstől, a sötétségtől, de talán még a két aggastyán hirtelen átváltozásától is, és hazaszaladtak.
Csak két leány álldogált ott egymagában: az egyik a tér egyik felén, a másik a másikon.
A két leány – az egyik Fatime volt, a másik Khadidsza – eleinte csak hunyorgatott a fekete sötétség után támadt hirtelen napsütésben, de azután felismerte egymást.
Hanem arra is alig volt idejük, hogy összeölelkezzenek, összecsókolóddzanak, mert Ádí, az aggastyánból daliás ifjakká vált testvérek idősebbike, megpillantotta Fatimét és felkiáltott:
– Te vagy az az aranyszőke leány, aki megjelent látomásomban, és arra biztatott, hogy hajózzam Szumatra szigetére!
Fatime meglepetten nézett Ádíra.
– Tévedsz, uram! – felelte fejét rázva. – Sohasem jelentem meg előtted, és sohasem biztattalak semmire.
Hanem ekkor Khadidsza is felvetette a tekintetét, s Dáhi láttára felkiáltott:
– Te vagy az az aranyszőke ifjú, aki megjelent látomásomban, és arra biztatott, hogy hajózzam Szumatra szigetére!
Erre pedig Dáhí felelte:
– Tévedsz, húgom! Sohasem jelentem meg előtted, és sohasem biztattalak semmire.
Ebben a pillanatban megint megmordult az ég – de épp csak egy parányit, megint megingott a föld – de épp csak egy picinykét; megint elsötétedett a világ – de csak épp annyira, mintha egy könnyű felhő futott volna el a nap előtt.
És most már öten álltak a téren, mert egyszerre – honnan, honnan nem? – ott termett négyük előtt a varázserejű brahmán.
Ádí és Dáhí mindjárt felismerte.
– Jól látok? – kérdezte hüledezve Ádí. – Csakugyan te vagy az?
– Jól látsz, bizony! – felelte a brahmán. – Én vagyok az: egykori gazdátok.
– Hát te még élsz? – álmélkodott Dáhí. – Hiszen idestova ötszáz esztendeje, hogy elváltunk egymástól.
– Ó, ötszáz esztendő igazán nem nagy idő! – legyintett a varázsló. – Még jócskán tart a tégelyben az élet balzsamából, amelyet a tolvaj Torgut annak idején el akart lopni tőlem.
– És hogy kerülsz ide? – tudakolta Ádí.
– Kérdezd inkább, hogy hogyan kerültök ide ti, valamennyien! – válaszolta a varázsló. – Mert én éppen azért jöttem, hogy ezt megmagyarázzam nektek.
– Csakugyan: hogyan kerültünk ide? – kérdezte Dáhí.
– Elmondom mindjárt. Amikor meggondolatlanul azt az erős varázslatot küldtem rátok, amelyet már magam sem vonhattam vissza, igen bántott a lelkiismeret. Mert hirtelen haragú ember vagyok ugyan, de alapjában véve igazságszerető. Sejtettem, hogy olyan leány nemigen akadhat, sem Muszulupatán, sem Ramiapatán városában, akinek a szívét elnyerhesse két olyan vén csúfság, amilyenné én változtattalak benneteket. De gondoltam: nagy a világ, sok benne a furcsaság. Hátha akad valahol olyan bolond, aki éppen azt tartja szépnek, ami mindenhol másutt csúnyának számít! Ötszáz évig kutattam, amíg szerencsésen megtaláltam ezt a várost, Szumatrának azon a pontján, ahová nem vetődnek el hajók.
A többi már nem volt nehéz. Fatimét, aki ruháskosarával Muszulupatán utcáit rótta, rábíztam egy kipróbált szolgámra, egy gyorsröptű szellemre. Meghagytam neki, hogy – ha kell, gyengéd erőszakkal – hozza ide, ennek a városnak erre a terére, s itt várakozzék reám. Azután felöltöttem az ifjú Dáhi alakját, megjelentem Khadidsza előtt, és felbiztattam, hogy szálljon hajóra. Ugyanezt cselekedtem Fatime képében az agg Ádíval. Amikor mind a két hajó a tengeren vitorlázott, vihart támasztottam, és úgy intéztem, hogy a szél ebbe a kikötőbe terelje mind a kettőt. A reménységem nem volt hiábavaló: mindjárt az első percben akadt két eszehagyott leányzó, aki szépnek találta azt, ami csúnya, és ezzel tudtán kívül megszabadított benneteket a varázslattól.
Ádí és Dáhí, Fatime és Khadidsza csak most értette meg az utóbbi hetek sok titokzatos eseményét.
Meg is akarták mondani a varázslónak, hogy köszönik a fáradságát. Ádí és Dáhí még azt is hozzá akarta tenni, hogy már nem neheztel reá, hiszen tisztességgel jóvátette, amit vétett. De a varázsló a szavukba vágott.
– Itt már semmi szükség reám – mondotta. – Éljetek boldogul! Béke veletek!
S abban a szempillantásban már ott sem volt. Épp csak az ég dorombolt még egy csöppecskét, épp csak a föld borzongott még egy pirinyót, épp csak a nap előtt rebbent még el valami ritka fátyol.
Szó, ami szó: a varázslóra már csakugyan nem volt ott semmi szükség.
Dáhí karonfogta Khadidszát, Ádí pedig Fatimét, s leballagtak a kikötőbe. Senki sem állta útjukat, hiszen tündöklő szépek voltak mind a négyen – vagyis a város ízlése szerint förtelmesen csúnyák –, s mindenki örült, hogy megszabadul tőlük.
Az egyik hajó már elvitorlázott, de a másik – az, amelyen Dáhí és Khadidsza érkezett a hóbortosok városába – éppen akkor készült felszedni a horgonyt. Kapitánya szívesen vette a fedélzetre a két ifjút és a két leányt. Néhány hét múlva kikötöttek Koromandel partvidékén.
Hogy is búcsúzott tőlük a varázsló? „Éljetek boldogul! Béke veletek!” – ezt mondta, mielőtt a semmibe tűnt, s úgy látszik, foganatos varázslat volt ez is. Mert Dáhí feleségül vette Khadidszát, Ádí feleségül vette Fatimét, megtelepedtek az ország legszebb városában, és békésen, boldogan éltek ott, késő öregségükig.