Hajdanában, réges-régen élt egy legény Burjátországban. Úgy hívták, Bőhön. Vadász volt ez a legény, a burjátok úgy mondják, höbűn. Hát a legényt mindenki csak úgy emlegette: Bőhön höbűn.
Egyszer, jókor reggel Bőhön höbűn elhatározta, hogy elmegy vadászni. Volt egy kis szekere, abba befogta szép kicsi fehér bikáját, s elindult. Kellett a szekér, hátha valami nagy vadat ejt, s akkor azt el tudja rajta hozni.
Ahogy így ment, mendegélt, elhagyta már a falut, amikor szemébe ötlött egy rozsdás olló. Ott hevert az úton. Bőhön nem röstellt lehajolni érte, feltette a szekérre, s arra gondolt:
– Bármi legyen, gazdagít.
Így tanulta ezt az apjától, az meg az ő apjától.
Ment tovább Bőhön höbűn, amikor pár lépés után mit látott? Látott az úton egy kicsi békácskát. Éppen őt nézte. Lehajolt Bőhön, tenyerébe vette a békácskát, s mondta neki:
– Na, te kicsi békácska, ne árválkodj itt az úton, gyere velem! – Azzal a szekerére tette, s arra gondolt:
– Bármi legyen, gazdagít!
Ment tovább. Ahogy így lépkedett, ballagott, egyszer csak egy csöpp kis kígyó siklott át előtte. Megállt a kígyócska, öltögette a nyelvét Bőhönre. Ő meg odament, óvatosan kezébe vette a kis állatot, s mondta neki is:
– Na, te kicsi kígyócska, ne árválkodj itt az út szélin te sem, gyere velem! – Azzal a szekerére tette őt is, s arra gondolt, amit az apjától, az meg az ő apjától tanult.
– Bármi legyen, gazdagít!
Így ballagott Bőhön höbűn vidáman, amikor egyszeribe valami megütötte az orrát. Beleszippantott mélyen a levegőbe, nézett jobbra, nézett balra, aztán lenézett a lába elé, s nem csalódott. Mert az hevert előtte, amire gondolt. Egy szép, nagy, friss, gőzölgő tehénlepény. Bőhönnek rögtön eszébe jutott:
– Bármi legyen, gazdagít! – Lehajolt, felvette a tehénlepényt, s feltette azt is a szekerére.
Kettőt se lépett, amikor megbotlott valamiben. Egy nagy, nyeletlen kalapács akadt a lába elé. Feltette azt is a szekérre, s már mondta is magában:
– Bármi legyen, gazdagít!
Ment tovább. Nézdelődött, nézgelődött, s hát megpillantott az út szélén egy elhagyott fürjfészket. Három kicsi tojás árválkodott benne. Nem hagyhatta ezt Bőhön höbűn, magához vette a tojásokat, feltette a szekérre, s na, mit is mondott? Hát azt, hogy:
– Bármi legyen, gazdagít!
Már beért az erdőbe, amikor az út két oldalán egy-egy kiszáradt bokrot vett észre. Fogta a kökénybokrot, felrakta a szekérre. Fogta a galagonyabokrot, felpakolta azt is, és az mondta, amit az apjától tanult, az meg az ő apjától:
– Bármi legyen, gazdagít!
Már szürkült, amikor meglátott egy tanyát. Rögtön tudta a nyomokból, hogy egy mangatháj házához érkezett. Ismerik ám a burjátok a mangathájt – ámbár senki se tudta megmondani, pontosan milyen. Nem ám, mert aki találkozott egy mangathájjal, azt a mangatháj megette.
Bőhön nem azért volt höbűn, hogy megijedjen! Gondolta, mangatháj ide, mangatháj oda, ő bizony itt letanyázik. Elkezdett lepakolni a szekérről. A kalapácsot feltette az ajtófélfára. A tehénlepényt letette a küszöb elé. Aztán bement a házba, és körülnézett.
A gerendára felakasztva túró csöpögött. Alatta dézsában gyűlt a savó, éppen jó volt a békácskának. Egy sajtárban tej volt, oda betette a kicsi kígyót. A mangatháj ágyában megágyazott a két szúrós bokornak, gondosan betakarta őket dunyhával. A sparhelt meleg hamujába került a három tojás, ő maga meg bebújt az ágy alá.
Jött a mangatháj. Üres volt a bendője, nem sikerült a vadászat.
– Hő! Hő! Idegen szagot érzek! Itt ember járt, lesz már vacsora! Csak szomjas vagyok, iszok előbb egyet. – És bement a házba.
Odament a savóhoz, hogy igyon. Igen ám, de a kis békácska szemen köpte a szörnyet. Felbődült, nem tudta, mi lehet az. Ment a tejhez, hogy akkor abból igyon. Kivágódott a kicsi kígyó, belemart a szeme közé. Üvöltött a mangatháj, megtántorodott, belehuppant az ágyba. Jajj! Szúrt a sok hosszú tüske nagyon. Felugrott a szörnyeteg, meglökte a sparheltet, kiugrott helyéről a hamutartó fiók. A három tojás összekoccant, összetört, a forró tojáslé meg szembespriccelte.
– Jaj! Jaj! Mi ez? Mi a csoda ez?? Jajjjj! – És futott kifelé a házból.
Hanem azt elfelejtettem mondani, hogy Bőhön höbűn kiejtette a zsebéből az ollót, s az ott hevert a földön. Belelépett a mangatháj, beleállt az olló a pucér talpába. Kínjában üvöltött rettenetesen, feltépte az ajtót, kiugrott rajta. No, bizony éppen a tehénlepényre. Azon elcsúszott, hanyatt esett, a fejére meg rá a kalapács az ajtófélfáról. No, puff neki! A mangathájnak bizony annyi!
Előjött az ágy alól Bőhön höbűn. Megnézte a mangathájt, annak már tényleg annyi volt. Ásott neki egy nagy gödröt, eltemette, elföldelte, le is döngölte, aztán körülnézett a tanyán. Volt ott minden. Étel, ital, jószág, szerszám. Bőhön ott is maradt, s bizony mondom, sóra, fára többet nem volt gondja!
De egyvalamit soha nem felejtett el. Azt, amit az apjától tanult, az meg az ő apjától, s az is az övétől – mégpedig azt, hogy bármi legyen, gazdagít!
Mándoki László fordítása alapján Luzsi margó mesemondásában.
Megjelent: Boldizsár Ildikó: Életválságok meséi. (2016) Magvető Könyvkiadó, Budapest. 373-376. oldal