Hajdanában volt egy király és egy királyné, s mindennap mondogatták: „Ah, bárcsak volna egy gyermekünk!”, de nem és nem lett nekik.
Történt aztán, hogy egyszer a királyné a fürdőben ült, és akkor kimászott a vízből egy béka, és így szólt hozzá: „Kívánságod beteljesül; egy év sem telik belé, s leánykát hozol a világra.” Úgy is történt, ahogy a béka mondotta, a királynénak kisleánya született, éspedig oly szép volt, hogy a király egészen oda volt örömében, és nagy ünnepséget rendezett, amelyre nemcsak rokonait, barátait és jó ismerőseit hívta meg, hanem a tudós asszonyokat is, hogy kegyesek és jóakaratúak legyenek az újszülötthöz.
Tizenhárom tudós asszony volt a birodalomban, de mivel a királynak csak tizenkét aranytányérja volt, amelyekben tálalni akart nekik, az egyiküknek otthon kellett maradnia. Nagy pompával ülték meg az ünnepet, és legvégül a tudós asszonyok megajándékozták csodálatos adottságaikkal a gyermeket: egyiküktől erényt kapott, a másiktól szépséget, a harmadiktól gazdagságot és így tovább, mindazt megkapta tőlük, amit csak kívánni lehet a világon. Amikor a tudós asszonyok közül tizenegy már kimondta áldó szavait, hirtelen belépett a tizenharmadik. Azért jött, hogy bosszút álljon, amiért nem kapott meghívást, és anélkül, hogy bárkit üdvözölt volna, fennhangon így szólt: „A királylány az ő életének tizenötödik esztendejében ujját megszúrja egy orsóval és holtan rogyik össze.” És anélkül, hogy egy szót is szólt volna többet, sarkon fordult és kiment a teremből. Megrémültek mindannyian; ekkor előlépett a tizenkettedik tudós asszony, akinek még hátra volt a jókívánsága, és mert az átkot nem tudta semmivé tenni, csak enyhíteni tudta, azért így szólt: „Habár összerogyik a királylány, mégsem halálba hull, hanem százesztendős mélységes álomba.”
A király szerette volna megóvni drága gyermekét a balszerencsétől, azért elrendelte, hogy királyságában el kell égetni minden orsót. A leánykán pedig beteljesült a tudós asszonyok minden áldása, mert oly szép volt, oly tisztességtudó, oly nyájas és értelmes, hogy aki csak látta, rögvest megszerette. Történt aztán, hogy egy napon, amikor éppen tizenöt esztendős lett, király és királyné nem volt odahaza, és a leányka egyes-egyedül maradt a palotában, ahol aztán föl és alá járkált, körülnézett a szobákban és a kamrákban, ahol csak tartotta a kedve, végezetül elvetődött egy ódon toronyba. Fölhágott a keskeny csigalépcsőn, és egy kis ajtóhoz jutott.
Rozsdás kulcs meredt a zárból, és a leányka hogy azt elfordította, fölpattant az ajtó, s az egy kis kamarába nyílt, ahol egy vénséges asszony ült orsóval a kezében, és fonta serényen a lenrostot. „Jó napot, vénséges anyóka – szólította meg a királyleány –, mivel foglalatoskodol?” – „Fonogatok” – felelte a vénasszony, és ingatta hozzá a fejét. „Hát az ott miféle holmi, ami oly vígan perdül-fordul?” – kérdezte a leány, azzal kezébe vette az orsót, és ő is megpróbált fonni. De alighogy megérintette az orsót, beteljesült az átok, és megszúrta az orsóval az ujját.
És amikor az orsó az ujjába szúrt, ő abban a pillanatban az ágyra hanyatlott, és mélységes álomba merült. És ez az álom az egész palotát elborította: elaludt a király és a királyné, akik éppen hazatértek és beléptek a trónterembe, s velük együtt elaludt az egész udvari nép. Aludtak a lovak az istállóban, a kutyák az udvaron, a galambok a tetőn, a legyek a falon, sőt a láng, amely addig a tűzhelyen lobogott, az is elcsendesült és elaludt, és megszűnt sercegni a pecsenye, s a szakács, aki meg akarta ráncigálni a kukta haját, mert az elrontott valamit, az is eleresztette őt és elaludt.
A palota körül pedig csipkebokrok bozótja kezdett burjánzani, és évről évre magasabb lett, mígnem az egész palotát eltakarta, és fölébe nőtt, úgyhogy abból már mi sem látszott, még a szélkakas sem a tetőn. És az országban elhírlődött a rege a szépséges alvó Csipkerózsikáról, mert így nevezték el a királyleányt, úgyhogy időről időre jöttek néminemű királyfiak, hátha által tudnának törni a bozóttól a palotáig. Ám ez egyiküknek sem sikerült, mert a csipkebokrok, mintha kezük volna, megragadták és nem eresztették őket, és az ifjak nem tudtak szabadulni, és nyomorúságos halált haltak. Sok-sok év után ismét eljött egy királyfi az országba, és beszélt egy öregemberrel, aki mesélt neki a csipkebozótról, s hogy állítólag egy palota rejlik mögötte, amelyben egy csodaszép királyleány, Csipkerózsika nevezetű, aluszik immár vagy száz esztendeje, s hogy vele aluszik a király és királyné s az egész udvari nép. És az öregember azt is hallotta még a nagyapjától, hogy számos királyfi jött már és próbált szerencsét, hátha által tudnának törni a bozóton, de fennakadtak rajta és így siralmas halált haltak. Szólt az ifjú: „Én bizony nem félek, odamegyek, hadd lássam a szépséges Csipkerózsikát!” A derék öregember hiába próbálta lebeszélni szándékáról, a királyfi nem hallgatott reá.
Mármost éppen eltelt a száz év, és ez volt az a nap, amikor Csipkerózsikának föl kellett ébrednie. Amikor a királyfi odaért a csipkebozóthoz, hát az telis-tele volt szép nagy virágokkal, és azok maguktól szétnyíltak előtte, és őt bántatlanul áteresztették, majd mögötte ismét sűrű bozóttá zárultak össze. Látta a királyfi a palota udvarán a lovakat és a foltostarka vadászkutyákat mély álmukban heverni, és a tetőn ott ültek a galambok, szárnyuk alá dugott fejecskével. S hogy belépett a palotába, látta, hogy a legyek alusznak a falon, s hogy a konyhában a szakács emeli a kezét, mintha galléron akarná ragadni a kuktát, s hogy a cselédlány ott ül, kezében a fekete tyúkkal, amelyet meg kell kopasztania. Továbbment és látta, hogy a trónteremben fekszik és aluszik az egész udvari nép, s fönt a trónon a király és a királyné feküszik. Még tovább ment és minden oly csendes volt, hogy hallhatta saját lélegzetét, végezetül fölment a toronyba, és kinyitotta a kamarácska ajtaját, ahol Csipkerózsika aludt. Íme, ott feküdt, és oly szép volt, hogy a királyfi nem tudta róla levenni a szemét, és fölébe hajolt és megcsókolta. És alighogy hozzáért az ajka, Csipkerózsika fölnyitotta a szemét, és fölébredvén, szerfölött kedvesen pillantott a királyfira. Akkor együtt lementek a toronyból, és fölébredt a király, és fölébredt a királyné, föl az egész udvari nép, és kerekre nyílt szemmel bámulták egymást. És fölálltak a lovak az udvarban, és megrázták magukat; és fölszökkentek a vadászkutyák, és a farkukat csóválták; a tetőn a galambok, elővonták fejecskéjüket a szárnyuk alól, körülnéztek és kiröpültek a mezőre; a legyek ismét mászkálni kezdtek a falon; a tűzhelyen felcsapott a láng, és lobogva hevítette az ételeket; a pecsenye megint sercegni kezdett; és a szakács adott egy pofont a kuktának, az meg bömbölt; és a konyhalány a tyúkot az utolsó pihéig megkopasztotta. Aztán pedig hatalmas pompával megülték a királyfi és Csipkerózsika menyegzőjét, és ők boldogan éltek, míg meg nem haltak.
[1] Grimm Jacob és Wilhelm: (1989) Gyermek és családi mesék. Csipkerózsika Magvető Kiadó, Budapest 206-209. oldal