Egy özvegyasszonynak volt két leánya, szép és szorgos az egyik, rút és rest a másik. Ám az asszony a csúnya és rest leányt szerette jobban, mert az volt az édesleánya, s a másiknak kellett minden munkát elvégeznie, s ő volt a hamupipőke a háznál. A szegény leánynak nap nap után ki kellett ülnie az országútra egy kút mellé, s ott addig fonnia, amíg a vér ki nem serkent az ujjából.
Történt egyszer, hogy az orsó egészen összevéreződött, a leány pedig a kút fölé hajolt, hogy lemossa; csakhogy az orsó kiesett a kezéből, bele a kútba. Sírt a leány, szaladt a mostohához, és elbeszélte a bajt. Az asszony pedig összeszidta, s volt oly irgalmatlan, hogy így szóljon: Ha beléejtetted, hozd is föl! Visszament a leány a kúthoz, és nem tudta, mitévő legyen; szívszorongató félelmében végül beugrott a kútba, hogy felhozza az orsót.
Elveszítette az eszméletét, s amikor magához tért, és körülnézett, egy szép réten találta magát, ahol sütött a nap, és virult sok ezer virág. Elindult ezen a réten, és egy kemencéhez ért, és az tele volt kenyérrel, a kenyér pedig mind azt kiabálta: „Ah, vegyél ki, vegyél ki, vagy megégek! Már rég kisültem!” Odalépett a leány, a kenyereslapáttal sorjában kivette őket. Aztán továbbment, mígnem egy fához ért, amely roskadozott az almáktól, és így kiáltott: „Ah, rázz meg, rázz meg, mind érett az alma!” Ő pedig megrázta a fát, hogy csak úgy záporoztak az almák, és rázta, míg egy is volt a fán, majd egy halomba rakta őket, és továbbment. Végül egy kis házhoz ért, abból egy öregasszony tekintett ki, s mivel hatalmas fogai voltak, a leány megijedt, és futásnak eredt. Ám az öregasszony utánakiáltott: Miért félsz, édes gyermekem? Maradj nálam, s ha tisztességgel végzel minden munkát a házban, jó sorod lesz. Csak arra kell vigyáznod, hogy jól megvesd az ágyamat, szorgosan fölrázd, hogy röpködjenek a tollak, olyankor havazik a világban; én vagyok a Holle asszony.
S hogy az öregasszony ilyen szépen szólt hozzá, a leányka a leányka nekibátorodott, igent mondott, és beállt Holle asszonyhoz szolgálni. El is végzett mindent az öregasszony kedve szerint, s mindig derekasan fölrázta az ágyat, hogy csak úgy kavarogtak a tollak, akár a hópelyhek; másfelől jó sora volt nála, egy rossz szót sem hallott, s mindennap jóllakhatott hússal. Egy ideje Holle asszonynál élt már, amikor búsult, és eleinte maga sem tudta, mi baja, végül rájött, hogy honvágya van; s bár itt ezerszer jobb dolga volt, mint otthon, mégis hazakívánkozott. Végül így szólt Holle asszonyhoz: Jobb otthon a fekete, mint másutt a fehér, s ha mégannyira jó dolgom van is itt lent, mégsem maradhatok tovább, föl kell mennem az enyéimhez. Holle asszony így felelt: Tetszik nekem, hogy hazakívánkozol; s amiért ily híven szolgáltál, magam viszlek föl. Kézen fogta őt, és egy nagy kapu elé vezette. A kapu kinyílt, s ahogy a leány éppen előtte állt, hatalmas aranyeső hullott, és az összes arany a leányon ragadt úgy, hogy tetőtől talpig reá rakódott. Ez jár neked a szorgalmadért – szólt Holle asszony, és visszaadta neki az orsót, amely annak idején beléesett a kútba.
Majd a kapu bezárult a leány mögött, s ő máris fönt volt a világban, közel a szülői házhoz, és amikor az udvarba lépett, a kakas elkiáltotta magát a kút káváján:
Kukurikú, kikirű,
arany leányunk hazakerű!
Ő meg bement anyjához, és mert arannyal borítva tért haza, nővére is kedvesen fogadta. A leány elmesélte mindazt, ami történt vele, az asszony pedig hallván, hogyan jutott e nagy gazdagsághoz, ugyanezt a szerencsét szánta másik, csúf és lusta leánynak is. Annak is oda kellett ülnie a kúthoz, és fonnia kellett; s hogy orsója véres legyen, beleszúrt az ujjába, s belémarkolt a rózsabokorba. Majd az orsót a a kútba dobta, s ő maga utána ugrott. Akárcsak a másik leány, ő is a szépséges réten találta magát, és ugyanazon az ösvényen indult el. Amikor a kemencéhez érkezett, megint elkiáltotta magát a kenyér: Ah, vegyél ki, vegyél ki, vagy megégek! Már régen kisültem! Ám a lusta leány így válaszolt: Bolond lennék összepiszkolni magamat!, azzal továbbment. Csakhamar odaért az almafához, az így kiáltott: Ah, rázz meg, rázz meg, mind érett az alma! Ám ő így válaszolt: Hogyisne, hogy valamelyikőtök a fejemre essék!, azzal a fát is odahagyta. Holle asszony házához érve kicsit sem félt, mivel tudta, hogy nagy fogai vannak; tüstént el is szegődött hozzá.
Első nap erőt vett magán, szorgos volt, és mindent megtett, amit Holle asszony kért, mert a sok aranyra gondolt, amit remélt munkája fejében, de már másnap lustálkodni kezdett, s harmadnap addig ment a lustálkodásban, hogy föl sem akart kelni. Holle asszony ágyát sem vetette meg, ahogyan kellett volna, föl sem rázta, hogy szálljon a toll. Holle asszony ezt csakhamar elunta, s fölmondott neki. Örült a rest leány, mert azt hitte, most jön az aranyeső; Holle asszony oda is vezette őt a kapuhoz, de amikor a leány ott állt alatta, arany helyett nagy kondér szurok zúdult reá. Íme, szolgálatod jutalma – mondta Holle asszony, és bezárta mögötte a kaput. Hazament a rest leány, tetőtől talpig szurokkal borítva, s hogy a kakas meglátta őt a kút kávájáról, így rikoltott:
Kukurikú, kikrű,
szurtos leányunk hazakerű!
A szurok pedig rajta ragadt, és élete fogytáig sem jött le róla.
Forrás: Grimm Jacob és Wilhelm: (1989) Gyermek és családi mesék Magvető Kiadó, Budapest116-118. o.