Szinte minden Grimm mesegyüjteményből hiányzik a Hamupipőke történet hamisítatlan változatának befejezése. Eszerint megérkezik a királyfi az aranycipellővel a kereskedő házába, és a két mostohanővér – anyjuk biztatására – levág a lábfejéből egy darabot, hogy belepréselje magát a cipellőbe. Egyik a nagylábujját, másik a sarkát. De ez még nem minden! Az eredeti mese ugyanis nem a szokásos “hétországra szóló lakodalmat csaptak és még máig is boldogan élnek, ha meg nem haltak” zárófordulattal fejeződik be, hanem így:
“S hogy megtartották az esküvőt a királyfival, jöttek a hamis nővérek, hogy behízelegjék magukat, s kivegyék részüket a boldogságból. Amikor a jegyespár a templomba ment, jobbról állt a nagyobbik, balról a kisebbik nővér, akkor a galambocskák mindkettőnek kivájták fél-fél szemét. Aztán, amikor kijöttek, balról állt a nagyobbik és jobbról a kisebbik, akkor a galambok a másik szemét is kivájták mindkettőnek. Így bűnhődtek gonoszságuk és hamisságuk miatt világtalansággal életük fogytáig.”
Ez maradt ki az eredeti meséből, noha ebben a zárómondatban van az egyetemes rendről, a teljességről szóló mesei útmutatás lényege! A kihagyásnak vélehetőleg az lehet az oka, hogy a felnőttek ezt túl horrorisztikus végkifejlettnek gondolják a gyerekfülek számára. A tapasztalat szerint azonban a gyerekek szó nélkül belenyugszanak ebbe a büntetésbe. Számukra ugyanis még teljesen természetes, hogy a gonoszságért és a hamisságért világtalansággal, azaz vaksággal kelljen fizetni.
Elgondolkodtam azon, hogy vajon a mostohanővérek megvakítása valójában tényleg a szemük világának az elvesztését, azaz valaminek, ami az egész része volt az elpusztítását jelenti, vagy éppen ellenkezőleg, a rend, a teljesség helyreállítását? Gyanítom, hogy az utóbbiról van szó, hiszen a mesék mindig a megbomlott rend helyreállításáról szólnak! Hogy is van ebben a történetben?
Hamupipőke édesanyja meghal – ezzel felborul a rend, ami ahhoz szükséges, hogy egy kislány egész-ségesencseperedhessen fel. Ahhoz ugyanis arra lenne szüksége, hogy mind a két szülője felelősen tudjon törődni vele, megkapja részükről azt az értő figyelmet és bíztatást, ami napról napra megerősíti abban, hogy a neki rendelt úton haladva úgy jó, ahogy van, mindene tökéletes és éppen elegendő.
Ehelyett Hamupipőke anyai áldásként és viselkedési mintaként azt kapja, hogy jámbor legyen és jó – és ő ennek példásan igyekszik is megfelelni. A jámborság valójában a jóság szinonimája, és ha alaposabban megvizsgáljuk, hogy mit is jelent ez valójában, akkor a jámborság egy szelíd, csendes, békés és indulatmentes természetet sejtet, telve jóindulattal és bizalommal.
Hamupipőke apja úgy próbálja a megbomlott egységet helyreállítani, hogy hoz magának a régi asszony helyett újat, aki anyja helyett anyja lehet az elárvult kislánynak. Igen ám, de egy édesanyát senki sem pótolhat: az anyai szeretetet hiányából fakadó űrt egy mostohaanya még akkor sem képes kitölteni, ha erre minden szándéka és igyekezete megvan. De erről szó sincs: “Az asszony magával hozta két lányát, akiknek szép és fehér volt az arca, de ocsmány és fekete a szíve.”
Vagyis Hamupipőke elvesztett édesanyja helyébe három új családtag lép, egy anyahelyettest és két mostohatestvér, akik viszont nem jámborak és nem jók, és nem is képesek a világot olyannak látni, ahol minden együtt van ahhoz, hogy boldogan élhessenek, amig meg nem halnak. Ám azon túl, hogy nincs szemük az ilyenfajta látásmódhoz, mélyen meg is sértik a világ rendjét, mert nem töltik be a feladatukat a megbomlott egyensúly helyreállításával kapcsolatban! A mesében ugyanis minden hősnőnek (királylányoknak, anyáknak és bölcs öregasszonyoknak) az a küldetése, hogy élettel töltsék meg a hősök által megtisztított világot: őrizzék meg az élhető világ rendjét, figyelve mindarra, ami élő vagy élővé tehető és visszahozva, megtartva mindazt, aminek itt a helye. Ehhez elsőként önmagukban kell kibontakoztatni az arany, a királynői minőséget.
Ők azonban hiába szépek ránézésre, mert gonosz a lelkük: nagyravágyók, kevélyek, irigyek, rosszindulatúak. Híján vannak az együttérzésnek, és mindannak, amit Hamupipőke jámborsága és jósága megtestesít. És itt jutunk el a szemükhöz, hiszen a szem a lélek tükre… a két mostohanővér szeme mi mást tükrözhetne, mint a lelkük mélyéről feltörő gonoszságot, nagyravágyást, kevélységet, irigységet, rosszindulatot, bosszúállásra való hajlamot! Mindez akkor is elvakítja a két mostohanővér látását, amikor még megvan mind a két szemük. Lelkük romlottságát vetítik arra, amire vagy akire rápillantanak. Emiatt, amikor Hamupipőke rájuk néz, pillantásuk számára azt tükrözi, hogy ő egy piszkos, cselédsorba való teremtés, aki rászolgák a megvetésre, lekicsinyelésre, megalázásra.
József Attila így fogalmaz a Nem én kiáltok c. versében: “Hiába fürösztöd önmagadban,/ Csak másban moshatod meg arcodat.” És valóban! Az önismerethez szükségünk van arra, hogy a mások szemével lássuk magunkat. Ám mások véleménye sajnos sokszor eltorzíthatja önmagunk reális értékelését. Hamupipőke esetében is ez történt, aki egy idő múlva maga is elhiszi, hogy ő egy csúnya, jelentéktelen, értéktelen lány, aki nem is álmodozhat arról, hogy egy királyfi a figyelmére méltassa. Súlyos kisebbrendűségi komplexusait csak édesanyja síron túli segítségével tudja leküzdeni a fehér galamb közvetítésén keresztül. Annyira nehezen hiszi el, hogy ki is ő valójában, hogy háromszor is visszamenekül a hamuba, amit az őt megillető egyedüli lehetséges helynek gondol.
És amikor megtörténik önmaga felvállalása, ráillik az aranycipő és a királyfi párja lesz, megjelennek a mostohanővérek. Dörgölőznének, hízelegnének neki a jobb élet reményében. No, ekkor lépnek közbe a galambok, és fosztják meg őket a látásuktól. Elveszik a szemük világát, hogy sötét lelkük tükrözésével ne árthassanak Hamupipőkének, hiszen a lekicsinylés és hamuba lökés ártalmánál talán még veszélyesebb és félrevezetőbb lenne az érdektől vezérelt hízelgés és képmutatás. Így most már a szó szoros értelmében vakok a külső világra, így figyelmük a belső látásukra fókuszálhat. Szembesülhetnek lelkük romlottságával, üres és céltalan életükkel, ami akár változásra, fejlődésre is inspirálhatja őket. Más mesékben kővé változtatják az olyan szereplőket, akiknek esélye sincs arra, hogy megváltozzanak és jóvátegyék hibáikat. Itt azonban kapnak még egy esélyt, azaz nem is olyan kegyetlen ez a büntetés, mint amilyennek első pillanatban tűnik. Külső vakságuk végsősoron gyógyító folyamatot indíthat meg bennük, és idővel a legjobb dolognak tűnhet majd, ami történhetett megjavulásuk érdekében.
Hamupipőke tehát a történetben magától, édesanyja áldását és saját belső hangját követve válik egyre nemesebbé, egyre királyibb minőségűvé. A mostohalányok, akik elvétették sorsfeladatukat a megvakításuk által esélyt kapnak, hogy irányt változtassanak. Mert ne feledjük a bölcs tanító, Seneca figyelmeztetést arról, hogy sorsát senki el nem kerülheti: “Ducunt fata volentem, nolentem trahunt!”, azaz „vezetik a végzetek az akarót, aki hagyja, hogy vezessék, a nem akarót vonszolják”!
Ezen a diafilmen az eredeti, csobatatlan meseszöveggel láthatod, hallhatod Hamupipőke történetét: