Elolvasva a “Megmutatni, hogy egy férfinak hogyan kell bánnia a nőkkel – ez is az apa feladata” című cikket nagyon sok mindent felkavart bennem. Könyvemben nagy teret szánok annak, hogy a beavatás a nőiségbe a kislányok esetében a női mintázatok átvételével történik, és így mekkora jelentősége van annak, hogy a kislányt körülvevő nöktől milyen viselkedési mintákat láthat. Ugyanakkor az, ahogy az apa viselkedik a család nőtagjaival, az legalább annyira hozzájárul ahhoz, hogy felcseperedve milyen nő válik a kislányból! Igen, egy apa szavakkal és szavak nélkül is folyamatosan bemutatja számára, hogyan bánhat egy férfi a nőkkel.
Emlékszem például, hogy az én édesapám vagy le sem ült a villamoson, vagy azonnal átadta a helyét, ha egy nő felszállt. (Az , hogy az időseknek átadta a helyét, az magától értetődő volt, de ő még olyan neveltetést kapott, hogy egy férfi nem ülhet, ha egy hölgy állni kényszerül.) Dédanyámat különös tisztelettel és szeretettel vette körül, a vasárnapi ebédek után a köszönöm mellé kézcsók is dukált tőle Dédinek. Mit mondjak? Minden tekintetben a példaképem volt, felnéztem rá és ő volt számomra a tökéletes férfi.
Amikor húszévesen megismerkedtem a férjemmel, senki nem támogatta a választásomat. 10 évvel idősebb, elvált, van egy 8 éves fia – ebből semmi jó nem származhat… huhogták. Mondhatom, hogy mindenkivel szemben, mindenki ellenére tartottam ki a döntésemnél. Miért? Egyszerűen hallgattam a belső hangomra, és hittem, hogy nem tévedek, rábízhatom magam. Ennek 45 éve.
Aztán sok-sok év után választ kaptam arra, miért éreztem ezt ilyen biztosan. Elmesélem.
Egy stratégiai tréninget tartottunk az egyik északmagyarországi vállalatnál. A tréninget egy pszichológus és egy szociológus vezette, akik úgy gondolták, hogy “lágy módszerekkel” hozzák ki a csapatból a legtöbbet. Engem azért vittek magukkal, hogy ha valamilyen keményebb szakmai kérdés is felszínre kerül, kéznél legyek.
Egész úton izgatottan tanácskoztak, mit és hogyan akarnak megvalósítani. Kitaláltak egy izgalmasnak tűnő játékot, amelynek az volt a célja, hogy a résztvevőket rádöbbentsék a nonverbális információk fontosságára. A játék során a résztvevők kört alakítottak, egy közülük bement a kör közepére és a pszichológus néma segítségével első körben minden résztvevővel kezet fogott. (A lényeget ne feledjem: mindenkinek be volt kötve a szeme, tehát csak a többi érzékelőszervére hagyatkozhatott.) A kör végére volt összehasonlítása, és már nagyjából tudta, melyik számára a legszimpatikusabb kézfogás. Ekkor mégegyszer körbevezette a pszichológus és amikor odaért ahhoz a személyhez, akinek a kézfogását a leginkább kedvelte, hangtalanul felemelte az illető kezét. Mindenki sorra került és mindenki választott magának jó kézfogást.
Én egy negyvenes éveiben járó férfit választottam, akit korábban észre se vettem a többiek között. Mégis, bekötött szemmel csalhatatlanul éreztem, hogy ez az erős, határozott, mégis lágy, meleg kézfogás csak valami megbízható, jóérzésű férfi keze lehet. Utána hosszan tartó élménybeszámolók következtek arról, hogy ki milyen alapon választott, milyen érzés volt stb. aztán a játék végén – mivel a szociológus kolléganőm híven mindent feljegyzett – azt is megtudhattuk, hogy ki kit választott.
Maga a játék is nagyon izgalmas volt és az utána a feldolgozás meglepően sok tanulsággal szolgált minden résztvevőnek.
Ám a java számomra csak ezután kezdődőtt. Hazaérve azt találtam mondani a férjemnek: – Gyere csak, fogjunk kezet! Megrendítő volt: UGYANAZ A KÉZFOGÁS! Nem sokkal később meglátogattuk férjem szüleit. Egyszer csak egy hirtelen ötlettől vezérelve azt mondtam apósomnak: – Papa, fogjunk kezet! – Már sejthetitek az eredményt: UGYANAZ A KÉZFOGÁS! De még nincs vége! Amikor legközelebb édesapámmal találkoztunk, őt is megkértem: Apukám, fogjál velem kezet! – természetesen: UGYANAZ A KÉZFOGÁS!
Mit mondjak: még most is összeszorul a torkom, amikor ott és akkor egy szemvillanás alatt megértettem, miért voltam én olyan magabiztos amikor elköteleztem magam a leendő társam mellett!