Nagyon sokan azért rettegnek az időskortól, mert félnek a kiszolgáltatottságtól, a tehetetlenségtől. Különösen akkor, ha nem rendelkeznek megfelelő felhalmozott tartalékkal, amiből esélyük lenne megfizetni az „ingyenes egészségügyi ellátás” megannyi összetevőjét.
Engem is sokáig erősen foglalkoztatott, hogyan lehetne bebiztosítani magunknak, hogy mindenre legyen fedezetünk. Az utóbbi két évben azonban erősen átértékeltem a hozzáállásomat három, általam nagyon szeretett majd 90 éves ismerősőm halála előtti éveinek fényében.
Az első történetem általános iskolás tanárnőmről szól, aki férje halálát követően igen jó anyagi körülmények között maradt egyedül súlyos gerincbetegséggel, állandó, elviselhetetlen fájdalommal. Frekventált helyen lévő háromszobás öröklakása nagyon sokat ért, volt nyaralójuk, vadonatúj kocsijuk és elég komoly pénztartalékuk. Gyerekük nem lévén, ezek felett teljes egészében ő rendelkezett. Eladta a lakást, méghozzá igen jó feltételek mellett, a vételár jelentős részét egyösszegben kifizették, úgy, hogy továbbra is ott élhetett és havi 50000 forintot is kapott a vevőtől. Időközben megismerkedett egy fiatalemberrel, aki a bizalmába férkőzött, gyermekeként szerette. Előszőr csak a külföldi közös nyaralásokat fizette mindenkinek és élvezte, hogy új ismerőse révén mennyi kedves fiatal veszi körül. Aztán befogadta a lakásába, használhatta az autóját, később nekiadta a bankszámláján lévő pénzt, hogy azt befektesse egy XI. kerületi lakásba (ami a fiatalember nevére lett bejegyezve). Az ápolására mindig fogadtak valakit, aki a kisszobában lakott. Tanárnénim úgy hitte, hogy a lakhatás fejében gondoskodnak róla, de ez tévedés volt, mert a fiú havi lakbért fizettetett az ápolókkal. Nem lehet csodálkozni azon, hogy a gondoskodás hagyott maga után kivánni valókat. Nem akarom kálváriája összes részletét leírni, csak a végeredményt: élete utolsó másfél évét egy 11 ágyas kórteremben kinlódta végig egy kórház elfekvő részlegén teljes kiszolgáltatottságban, a legméltatlanabb körülmények között, úgy, hogy már a nyugdíja felett sem tudott rendelkezni. A halálát követően a hamvai szétszórásra kerültek.
A másik történet édesanyám 90 éves barátnőjéről szól, aki nyolc évet élt özvegységben, szintén nagyon jó anyagi kondíciók mellett. Két fia közül az egyik külföldön él, a másik Budapesten, elég távol az édesanyjától leszázalékolva. Ez az idős hölgy is megfizethetett volna mindent, futotta volna a tartalékából, de haláláig inkább megvonta még a falatot is a szájától, hogy a fiainak több maradjon. Ő némileg jobb helyzetben töltötte utolsó heteit egy kórház fizetős részlegén, de azért ez sem volt az az eltávozás, amit kívánnék magamnak.
A harmadik történet édesanyám egy másik barátnőjéről szól. Jól ismertem gyerekkorom óta őt is és szeme fényét, az egyszem fiacskáját. Joggal volt rá büszke, mert végig kitünő tanuló, kiváló sportoló volt. Aztán egy héttel az esküvője előtt elment Jugoszláviába sziklát mászni és lezuhant. Szegény édesanyjának egy élet kevés volt ahhoz, hogy kiheverje a csapást. Tönkrement a házassága, aztán a férjét is eltemette, sok évvel ezelőtt. Rámaradt a rózsadombi lakásuk, a nyaralójuk, és vagy 15 éve rátalált az időskori szerelem. Volt pár felhőtlenül boldog éve, aztán kezdődtek a problémák. A már akkor 90 éves amurózó vett magának egy lakrészt egy budapesti idősotthonban, ahová később édesanyám barátnője is követte: ő is vett magának közvetlen mellette egy másik lakrészt. Az otthonban összeházasodtak. A lakását még egy ideig megtartotta, majd eladta. Bár fiatalabb volt a férfinél, egy szerencsétlen eséstől combnyaktörést kapott, lekerült az ápolási részlegbe és ott rövid időn belül meg is halt. A férfi szinte vak, eléggé magatehetetlen, ugyanakkor papirforma szerint a férje, tehát a temetéséről ő volt jogosult intézkedni. Elhamvasztatta, és az urna a szobájában van. Eközben a Farkasréti temetőben ott áll fia és férje sírja, rajta az asszony neve a születési évével … vagyis teljesen egyértelmű, hogy kívánsága szerint a fia mellett szeretett volna nyugodni.
Hát ennyi a három történet. A közös bennük az időskori magatehetetlenség és kiszolgáltatottság, ami lehetetleníti, hogy az élet utolsó napjait emberhez méltóan tölthesse valaki. Közös bennük az is, hogy ebben az anyagi háttér egyikülön sem tudott érdemben segíteni.