Kellér Dezső egyik konferanszában szerepelt a bon mot: ketten beszélgetnek; – azért az öregkornak is vannak szépségei – mondja a lelkesebb; – egyet mondj – replikázik a másik.
Én tudok egyet! Napok óta éjt-nappallá téve írom az online tananyagot, amire váratlanul felkértek. Stratégiai kontrolling kis- és középvállalkozóknak – ez a témája. Öt fejezet 10 lecke. A saját magam által kitűzött határidő augusztus 5. Jelenleg nagyjából 20%-os a készültségem, ha csak rajtam múlik, befejezem addigra biztosan. De nem ez a lényeg.
Napok óta azt figyelem magamon, hogy még soha ilyen hatékonyan, gyorsan, precízen nem dolgoztam tananyagon, miközben bevallom, még élvezem is.
Erről eszembe jutott egy 40 évvel ezelőtti beszélgetés. Elmesélem. A rendszerváltás környékén több bajbajutott vállalatnál megfordultam ún. “reorganizációs szakértő” szerepkörben egy állandó szakértói csapat tagjaként. 36 éves voltam, mint ahogy a többiek is, kivéve a vezetőnket, Jenőt, aki 62 éves múlt. Szétrebbentünk a vállalat területén, mindenki a saját szakértelme szerinti vezető társaságában, és csak ebédnél, illetve hazafelé menet a kocsiban találkoztunk. Pontosítok: azért nem egészen. Én a főkönyvelői szoba ablakán kiláttam a gyárudvarra, ahol időről időre feltűnt Jenő. Kényelmesen sétálgatott elmélyült beszélgetésben mindig más emberekkel. Vagy egyszer-kétszer átmentem valamiért az igazgatói titkárságra, és a nyitott ajtón belesve láttam, amint éppen hollóházi porceláncsészéből kortyolgatja a kávéját önfeledt csevegésben feloldódva a cég vezetőivel. Ebédnél nem beszélt, teljesen átszellemülten élvezte a feltátálalt ételeket. Mi egész nap majd beleszakadtunk a munkába, jól el is fáradtunk estére. Hazafelé aztán – még kocsival is majd egy órás út volt, míg beértünk a városba – módszeresen kifaggatott mind a hármunkat, figyelmesen hallgatva, amit mondunk.
Öt napot töltöttünk el a cégnél. Pénteken, az utolsó napon gondosan begyűjtötte a feljegyzéseinket. Én aggódtam egy kicsit, mert jegyzeteim tele voltak áthúzásokkal, javítgatásokkal, de azt mondta, ne törődjek vele.
A követkető hét elején Jenő megjelent egy negyven oldalas kézzel írt jelentéssel, amit átadott gépelésre a titkárnőnek. (Ne feledjük 1990-et írunk, asztali számítógépek még jobbára csak mutatóba fordulnak elő a cégeknél…) Elolvasva az anyagot, egészen elképedtem! Egy felesleges és, egy áthúzás vagy javítás nem volt a 40 oldalas kézzel írott szövegben. Akkor már évek óta Parkinson kóros volt, reszketett a keze, ezért írása nem volt szépnek mondható. A tartalma viszont! Logikusan építkező, tényekre támaszkodó, egyértelmű állásfoglalást tartalmazó reorganizációs jelentés volt, tele jobbnál jobb javaslattal. Hangot is adtam csodálkozásomnak, mire elmosolyodott és csendes öniróniával annyit mondott: “Ági, mire annyi idős lesz, mint én, maga is így fog írni, de én sajnos akármennyire szeretnék annyi idős lenni, mint maga, ez sosem fog bekövetkezni.” Nem sokkal később, húsvétkor, a feltámadás ünnepén Bécsből, ahol tanított, hazavezetett a sztrádán, jóízűen megebédelt, aztán kedvenc karosszékében üldögélve még végig telefonálta szeretteit. Mire felesége beért a kávéscsészével, csendben örök álomra szenderült.

Nagy mentorom volt. Most is igazat jósolt, ebben sem tévedett. 65 éves koromra úgy tűnik, már én is tudok úgy írni, mint ő. És bizony ez egy olyan ajándéka az öregségnek, amit én el nem cserélnék azért, hogy pár évvel fiatalabb lehessek!