Ez a film azt hiszem bárkinek kiváló választás az augusztusi csillaghullás idején, esti kikapcsolódásként. Láttam már, de nagyon élveztem most is. A két fantasztikus színész, Diane Keaton és Jack Nicholson játéka fergeteges, ám – a mostani érdeklődésemnek megfelelően – elsősorban arra figyeltem, hogy mitől néz ki olyan ragyogóan a film készítésekor 57 éves színésznő. Diane Keaton belebújik egy fél éve elvált 50 körüli, a klimaxin már átesett nő szerepébe, aki a válás után eltemeti magában a nőt és elhatározza, hogy élete hátralévő részében az alkotómunkának él. (Egyébként ez a lehető legjobb megoldások egyike az Aphrodité-energiák transzformálására, hiszen a szerelem istennője a kreativitás, a művészi kiteljesedés képviselője is. Sokkal jobb, mintha valami önpusztító drámába fogna, például alkoholba fojtaná a bánatát.)
Ebbe a magányos visszavonultságába robban bele váratlanul egyszerre két férfi is, egy idősebb, korban hozzáilló hatvanas, és egy fiatal, szívet dobogtatóan jóképű orvos. Mindkettő jól szituált, tehát fel sem merülhet, hogy a nő gazdagságára hajtanának. A fiatal rajong az írónő műveiért, és amikor személyesen is megismeri, nagyon hamar tüzet fog az idősebb és még mindig vonzó nő iránt. Igazság szerint ez kelti fel az idősebb férfi vadászösztönét, aki egyszerűen nem szokott hozzá, hogy mások elorozzák előle a zsákmányt. Mindkettőjükben egyre mélyebb érzéseket ébreszt az írónő, aki viszont előszőr el sem akarja hinni, hogy ez az érdeklődés neki, a Nőnek szólhat. Ám ahogy fokozódik a pasik rajongása, jól látható az átváltozás, ami végbemegy benne: nőiessége ismét kivirul, és a késői ajándékként jött szerelem valósággal megszépíti.
Bár többet tudnának arról a férfiak, hogy milyen széppé tudnak varázsolni egy nőt azzal, ha szeretik és ő viszontszerethet! Nem fellángva, aztán ellobogva, kiégve, hanem kiolthatatlan, állandó izzással és melengetéssel, mint az égő csipkebokor. Amikor egyszerre erősek és férfiasak, de mellette végtelen gyengédek, oltalmazók és biztonságot adók is. Ó, ha tisztában lennének azzal, hogy hét szépsége közül a nő a szerelem szépségét csak velük és általuk tudja kivirágoztatni magából! Így aztán azt sem fogják fel, hogy a legszebb női szépség láthatóvá válása valójában mindig az ő érdemük: a hátrányos külsejű nőt is gyönyörűvé varázsolhatják szerelmük által. Bezzeg tudja ezt Jack Nicholson! Érdemes megfigyelni, milyen elemében van a nőfaló színész, aki élete során egy két szépséget láthatott már kivirulni a kölcsönös izzás során. Bár azt gondolom, láthatott már neki felróható okból szép nőt is élete virágjában elhervadni, mert nem szerette eléggé vagy egyszerűen csak nem jól szerette…
Szóval a szerelem szépségétől ragyog Diane Keaton. Aki ha ugyancsak saját személyes élményből ismeri ezt a belülről kifelé sugárzó megszépülést, akkor nem volt nehéz eljátszania. Ám, ha nem, akkor leborulok e színészi teljesítmény elött és cseppet sem csodálkozom, hogy ezért az alakításáért kapta meg a második Oscar-díját!
Van viszont ennek a filmnek egy nagyon vígasztaló és reménykeltő üzenete az ötvenes nők számára, és ez úgy szól, hogy – még, ha ötven évig bújócskát játszott is veled a boldogság – soha ne add fel a reményt, hogy beköszönthet életedbe! Próbáljátok meg a fentiek fényében megnézni a filmet, és remélhetőleg számotokra is olyan nagyszerű élmény lesz, mint nekem volt!
Legyen jó vasárnapotok!