Csanádnak az a mániája, hogy belerajzol engem is a könyveimbe. Így lettem piktogram a „Döntéstámogató számvitel érthetően és szórakoztatóan” című könyvemben minden személyes történetnél.
Amikor megsejtettem, hogy már megint merényletre készül ellenem, könyörögtem neki, hogy azt az ormótlan nagymama cipőt, ha lehetne, nem kérném – soha életemben nem viseltem még csak hasonlót sem.
Megígérte, és kaptam helyette ezt képet. Feljajdultam, hogy mostantól se nem eszem, se nem iszom, ha ilyen kövérnek lát. (A másikon legalább nem kaptam tokát! Arról már nem is beszélve, hogy sosem volt rókaprémem!) Azt válaszolta, hogy meg ne próbáljam a koplalást, mert lekarcsúsít ugyan némi radírozással, de visszakapom a cipőket a lábamra. Hát ez van…
Mindenesetre most már, hogy nyomdába került az anyag, ő sem tud a cipőimmel szórakozni, én meg egész augusztusban napi két órát úszom hajnalban és késő este a Balatonban, hogy mire jönnek az új könyvemben az idősödő asszonyok, és megint engem támad kedve lerajzolni, már jóval kevesebb hurkával örvendeztessen meg. 
Azért a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy a fenti kép a Mesekonferenciára készült és úgy látszik megkönyörült, mert a könyvben egy kicsit azért javított rajtam.
