Ha minden jól alakul, ma befejezem a Stratégiai kontrolling online tananyag összeállítását – amelyet soron kívül elvállaltam. Mert, – mint azt Jockey Ewing elhíresült örökzöldjéből megtanulhattuk – „soha ne mondd, hogy soha” és hogy „van az a pénz”, ami miatt egy ilyen ajánlatot nem utasít vissza az ember.
Szigorú megkötések vannak a tananyaggal kapcsolatban, például az, hogy egy fogalmi meghatározás minimum 200 maximum 500 karakter lehet. Régebben az ilyen előírásokat személyes szabadságom megnyirbálásának tekintettem. Most egyszerűen kihívásként fogom fel. Összeszedek az adott fogalomhoz 5-10 különféle definíciót, kihámozom a lényegét és csinálok egy rendkívül .egyszerű frappáns meghatározást belőlük.
Ilyen irányú képességemet akkor fedeztem fel, amikor a bolognai programhoz csatlakozva a felsőoktatásban bevezették a kétszintű (alap és mester) rendszert és új tananyagokat kellett írni. Ekkor készítettem el a Számviteli alapok tankönyvet, amit azóta már átdolgoztam még érthetőbbé és szórakoztatóvá is. Ebben a tananyagban számos számviteli fogalmat újradefiniáltam. A költséget például. Összesen 40, tartalmában helyenként fedésben lévő, de mégis más meghatározást szedtem össze. Rakosgattam, nézegettem, kidobáltam felesleges dolgokat, kihámoztam a lényegét és ez lett belőle:
„A költség egy adott cél érdekében feláldozott erőforrás (emberi munka, termelőeszköz, anyag, külső szolgáltatás) pénzben kifejezett értéke.”
Büszke vagyok, hogy egyre szélesebb körben használják már ezt a költségmeghatározást, időközben más intézmények oktatói is átvették. Ez jutott eszembe, amikor ma reggel ebbe az új tananyagba beillesztettem a költség definíciómat, és megállapítottam, hogy lám, ez csak 139 karakter! Cserébe: érthető! Számotokra is az nem számviteles olvasók?
Azért kérdem, mert én, amikor feladtam, hogy irodalmár és művészettörténész legyek és elkezdtem közgazdaságtant tanulni, egészen kétségbe ejtett az a szakmai bikkfanyelvezet, amivel szembesültem. Az egyetem első két évében állandó társam volt az idegen szavak szótára. Mivel volt olyan mondat a tananyagomban, amiben mindjárt három-négy szót is ki kellett keresni, igen alapos műfordítói gyakorlatra kellett szert tennem, hogy az egyébként magyarul írt mondatot lefordítsam magyarra úgy, hogy az nekem is érthető is legyen.
A probléma viszont az volt, hogy sok évig azt hittem, hogy közgazdasági szakkönyveket ilyen „nyelven” kell írni, márpedig én így nem tudok! 43 éves voltam, amikor – egy életem egy halálom – megírtam a kandidátusi disszertációmat olyan stílusban, hogy legalább én értsem. Ekkor történt az áttörés: rá kellett jönnöm, hogy mások is értik, sőt felszólítást kaptam a bizottsági tagoktól, hogy írjak többet, mert nagy élvezettel olvasták a munkámat, olyan jó volt, hogy nem száraz és unalmas.
Ja, hát csak erről van szó? A közgazdászok egy jelentős része nem tud tisztességesen fogalmazni és azért ír ilyen szörnyeteg módon? Aztán tanári pályám során rájöttem, hogy nem csak erről van szó. Az ember – és ez alól én sem vagyok kivétel – akkor ragaszkodik szó szerint érthetetlen definíciókhoz, ha valójában ő sem érti egészen pontosan, amit beszél. Mert ha érti, akkor azt el tudja mondani a lehető legegyszerűbb szavakkal, úgy, hogy mindenki értse.
Mint Einstein, mikor egyszer megkérdezték tőle, mi az a relativitás és azt felelte: „Beszélgess egy csinos nővel egy órát, mintha csak egy perc lenne. Tartsd a kezed egy percig a forró kályhán, meglátod, egy órának fogod érezni. Na, ez a relativitás.”
Megjegyzem, ebben a formában az interneten kering Einstein elhíresült mondása. Én egy könyvben – talán Fromm: Birtokolni és létezni könyvében – olvastam ezt először, ahol egy kicsit másképp szólt: Két perc a kedves ölében, vagy két perc a forró kélyhán – no ez a relativitás!