168 óra 2010. december 27.
Barát József írása
A magyar származású amerikai pszichológus, Csíkszentmihályi professzor tudományágának szupersztárja. Kötetei milliós példányszámban jelentek meg szinte minden nyelven, amelyen egyáltalán nyomtatnak, Flow (Áramlat) című művét Bill Clinton és Tony Blair is azon könyvek közé sorolta, amelyek a legnagyobb hatással voltak rájuk. Csíkszentmihályi, az úgynevezett pozitív pszichológia legjelentősebb alakja elsősorban a boldogság kutatójaként ismert. Az általa bevezetett fogalom, a „flow” azt az állapotot jelöli, amikor valaki annyira belefeledkezik egy-egy tevékenységbe, hogy az idő múlását sem érzi, mindennapi gondjai háttérbe szorulnak, csak a feladat számít. Legyen szó akár művészet gyakorlásáról, sportról, játékról vagy unkáról: a koncentráció, a kontroll érzése az, amelyet utólag a  boldogság, a kiteljesedés, az elégedettség élményeként határozunk meg. Közben ilyesmi eszünkbe sem jut: annál jobban figyelünk arra, amit csinálunk. Ma már szinte hihetetlen: Csíkszentmihályi Mihályt csak hatvanesztendős korában ismerte meg a világ, több évtizedes munkásságát akkor fedezte fel a média. Azóta folyamatosan a csúcson van.

BARÁT JÓZSEF interjúja.
– Ön boldog ember hetvenhat évesen?
– Igen. Örülök az ünnepnapoknak, amikor együtt a nagy család, eljönnek az unokák, de érdekesek a hétköznapjaim is. Szeretek tanítani, izgat a kutatás. Öt esztendeje doktori iskolát alapítottam a pozitív pszichológia fejlesztésére, a tanítványaim pedig általában nagy fába vágják a fejszéjüket. Van egy negyvenöt éves diákom, aki sikeres üzleti pálya után kezdte meg a tanulmányait nálam – beleunt a pénzcsinálásba.
Mostanában sokat töprengek az ő projektjén: azt a jelenséget kutatja, amelyet pozitív devianciának nevez. Szeretné megérteni, hogy mi mozgatja azokat az embereket, akik szembeszállnak a főnökükkel vagy éppen az uralkodó közhangulattal. Hogyan, miért vette valaki magának a bátorságot, hogy kiálljon a nácizmus ellen a fasiszta Németországban, vagy hogy kihívást intézzen a kommunizmus ellen Kínában? Ennek a diákomnak a szobájában a falon annak a fehér inges diáknak a képe van, aki a Tienanmen téren megállította a tankokat. Ő hogyan szánta el magát erre? Mi mozgatta Raoul Wallenberget, amikor életének kockáztatásával zsidók ezreit mentette meg Budapesten? Mi tehát nem azzal foglalkozunk, hogy a boldogság állapotát elemezgessük. Azokat a lehetőségeket keressük, amelyek az emberek életét kreatívabbá teszik, erősítik a morális tartalmát.

– Interjúiból, visszaemlékezéseiből arra következtetek, hogy több mint két emberöltővel ezelőtt ön egyáltalán nem volt boldog tízéves magyar kisfiú. Lehet, hogy éppen ezért szentelte életét a boldogság kutatásának?
– Tény, egy napon minden elromlott, szétesett körülöttem. Az egyik bátyámat megölték, miután behívták, hogy Budapestet védelmezze a szovjet hadsereg ellen. Technikumba járt, amikor elvitték leventének. Ezeknek a kamaszoknak öreg puskákat nyomtak a kezükbe, és előreküldték őket őrjáratba a tankok ellen. Mind meghaltak valahol a budai hegyek között. A másik bátyámat rabszolgamunkára vitték
Oroszországba – többé sohasem hallottunk róla. Mi Fiuméből Olaszországba menekültünk, ahol én persze idegennek, magányosnak éreztem magam. Azt láttam, hogy a felnőttek világa összeomlott, és ők, a nagyok sem tudják, mitévők legyenek. Nem lehet valahogy másképpen élni? – ezt kérdeztem magamtól. Ahogy figyeltem, valami szöget ütött a fejembe: miként lehet, hogy egyesek a nyomorban és megaláztatásban is megőrizték jókedvüket?
Elégedettnek, szinte boldognak látszottak. Miként lehet ez? – kérdeztem magamtól. Magányos gyerekként, tizenévesként filozófiát olvastam, művészettel, vallással kezdtem foglalkozni. Valahogy
így kezdődött.
– Mi, magyarok hajlamosak vagyunk a pesszimizmusra. Nem vagyunk jók az egymással való együttműködésben. Miért van ez így? Lehetséges, hogy egyes népek, egyes kultúrák alkalmasabbak a boldogságra, másoknak pedig hiányzik ehhez a kollektív tehetségük?
– Nos, a kutatásaink szerint alapvetően fontos a genetikai örökség, de sokat számít az is, hogy mire tanítanak kisgyermekkorunktól kezdve. Hogy milyen kódolt információt hordoznak a mondókák, mesék, dalok. Nem zárnám ki, hogy a hosszú évszázadok során mi, magyarok valahogy keresztülmentünk egy olyan genetikai szelekción, amely felerősíthette a hajlamot az individualizmusra, a bizalmatlanságra: arra, hogy egyedül is képesnek kell lennünk boldogulni.
Lehet, hogy nálunk ez kellett a túléléshez. Az viszont egészen biztos, hogy a magyarok egyik nemzedéke a másik után keserű történelmi tapasztalatokat hagyott gyermekeire, unokáira, és ezek a tapasztalatok befészkelték magukat a kultúra mélyrétegeibe. A játékokba, énekekbe és persze a könyvekbe, filmekbe is. Nálunk sok minden arra tanít, hogy veszélyes a világ, hogy nem szabad könnyen megbízni senkiben. Nem tudom, van-e erről igazán jó kutatás, vannak-e megfelelő, egzakt adatok. Érdemes lenne utánajárni, az biztos.
– Tudjuk, hogy időnként gazdag emberek is pocsékul érzik magukat. Éppen az ön kutatásai erősítették meg, hogy a nagy lottónyeremény is csak rövid távú örömöt hoz. A nyertesek néhány hónap után úgy folytatják, ahogyan korábban éltek, sokan még szomorúbban. És igaz fordítva is: vannak, akik derűsek a bajban, a legnagyobb szegénységben. Ez azt jelenti, hogy egyesek boldognak születnek, mások boldogtalannak, és ezen nem is lehet változtatni?
– Ebben van valami. A kutatásaink szerint a boldogság receptúrájában ötven százalék körüli a genetikai örökség aránya. Tíz-tizenöt százalék a környezet szerepe, ennyit számít, hogy mennyire kellemes körülöttünk a világ. A maradék harmincöt-negyven százalék viszont tényleg attól függ: ki-ki hogyan szervezi saját életét. Milyen szokásokat követ, milyen esélyeket teremt saját maga számára.
Persze mindez csak megközelítő modell, az ilyesmit nem lehet patikamérlegen adagolni. De látni kell: felelősek vagyunk azért, hogy miként alakítjuk saját életünket, hogy kihasználjuk-e lehetőségeinket.
Tudunk-e örülni annak, aminek lehet, képesek vagyunk-e általa kiteljesedni.
– Az ön elmélete szerint a boldogság az áramlat, a „flow”. Olyan állapot, amikor az ember teljesen elmélyül a tevékenységében. Ilyenkor úgy érezzük, mintha a mindennapi problémák megszűnnének, a gondjaink háttérbe szorulnának. Nyilván ismeri Hawthorne híres aforizmáját: „A boldogság egy pillangó. Ha kergetjük, kisiklik a kezünk közül, de ha csendben leülünk, leszállhat ránk.” Ön valószínűleg nem ért egyet vele, hiszen az áramlat aktivitást kíván.
Megköveteli, hogy tökéletesen próbáljunk csinálni valamit. Csendben üldögélni nem elég.
– Hát azért kergetni sem lehet. Sem siettetni, sem elszántan törekedni rá. Ráadásul az, akit az áramlat a hatalmába kerít, nincs is saját boldogságának tudatában. Nem is veszi észre. Ha azon morfondírozna: én most boldog akarok lenni, hopp, egy pillanatra már boldog is voltam, akkor szerte is foszlana ez az érzés. A boldogságra tehát csak utólag döbbenhetünk rá, amikor már abbahagytuk a dolgot: mennyire jó is volt elmerülni benne, mennyire teljesnek éreztem az életet. Megpróbálom újra!
– Lehet-e tanítani a boldogságot, lehet-e tanítani az áramlatot?
– Talán nem is kell, hiszen ragályos. Ha például a tanárt igazán magával ragadja tárgyának szépsége, akkor a tárgyat a diákok is érdekesnek fogják tartani. Az oktató lelkesedése éppúgy fertőző, mint esetleges unalma. Az egyik végzett diákomnak egyetemi tanári állást ajánlottak Rijádban, Szaúd-Arábiában. Ő levélben megkérdezte, hogy mit várnak tőle, milyen legyen az előadások és a konzultációk, gyakorlatok aránya. Azt válaszolták: ezt szabadon eldöntheti. Ha akarja, egyszerűen üljön le szemben a diákjaival, és magában olvassa kedvenc szövegeit. Nem kell szólnia egy szót sem: ők át fogják érezni az elragadtatást, és maguk is hasonlóra vágynak majd. Nos, nem
tudom, ez a módszer tényleg működik-e. Nyugati diákok között aligha. De az tény, hogy ha az ember látja a másik lelkesedését, szenvedélyét, akkor maga is kíváncsi lesz: hátha neki is juthat ebből az örömből.
– Mostanában jelent meg a könyve tehetséges gyerekekről. Mondja: ha valaki gyermekkorában nem élheti át az „áramlat” élményét, átélheti-e felnőttként?
– A gyermekek döntő többsége magától is rátalál a tevékenységgel való azonosulás örömére, miközben megtanul járni, szaladni, beszélni, ahogy a kézügyessége fejlődik. Úgy gondolom, ez a képesség velünk születik, de az önfeledtség élményét az óvoda, az iskola általában kiöli a gyerekekből. Többé nem foglalkozhatnak azzal, ami felkelti az érdeklődésüket, hanem előírják nekik, hogy mit kell tenniük. A testüket az életkoruktól idegen passzivitásra kárhoztatják. Ez nagy baj.
Vannak oktatási rendszerek, például a finn, ahol egy-egy óra után jól kimozoghatják magukat a gyerekek, a passzív figyelemből aktivitásra válthatnak. De sajnos világszerte az a jellemzőbb, hogy a gyerekek többségéből éppen az iskola öli ki az egészséges érdeklődést.
– Nem hiszem, hogy követi a magyar belpolitikát: nálunk most nagyszabású őrségváltás zajlik alapvetően pártpolitikai okokból, de nagyon erős generációs színezettel. Ötvenen túli emberek tízezrei vesztik el manapság azt a munkát, amely életük legfőbb ügye volt. Vajon ők visszaszerezhetik-e valahogy a feladat, a kompetencia örömét?
– Nehéz volna ezt megmondani egy másik kontinensről. Arra azonban mindenütt érdemes felfigyelni, hogy Amerikában most nagyon aktív egy csoport, amely az úgynevezett „ráadáskarrier” felépítését népszerűsíti. Támogatja azokat, akik korábbi pályájukról visszavonulva, felnőttkoruk második szakaszában új értelmet keresnek életüknek: fontos közösségi feladatokat ellátó vállalkozások munkatársai lehetnek. Energiáikat, tudásukat arra használják, hogy megkönnyítsék mások életét, és
közben némi pluszpénzt is keressenek. Kórházakban, iskolákban, a szociális ellátásban, a környezetvédelemben. Ez nagyszabású mozgalommá vált, amelyben már milliók vesznek részt.
Ismert például Philadelphia volt polgármesterének története, aki visszavonulása előtt igazán nagy hatalmú ember volt. Nyugdíjasként egyszerű megoldással állt elő egy olyan problémára, amely még
aktív korában ütött szöget a fejébe. Csak Philadelphiában ezrével vannak gyerekek, akiknek szülei börtönbe kerültek. Hogyan lehet megakadályozni azt, hogy ezek a gyerekek maguk is bűnözőkké
váljanak? A volt polgármester olyan nevelőszülői hálózatot hozott létre, amely vállalta időleges örökbefogadásukat azzal, hogy a szülők kiszabadulása után visszamehetnek hozzájuk. Addigra
viszont olyan élményeket szerezhetnek, olyan szeretetteli légkörben élhetnek, amely új irányban indíthatja el őket. Ez a hálózat már az egész Egyesült Államokban sikeresen működik.
– Ez az interjú lapunk karácsonyi számában jelenik meg. Nincs még egy olyan napja az évnek, amelyet olyan gyakran hoznak összefüggésbe a boldogsággal, mint ez az ünnep. Ilyenkor szinte kötelező a boldogság.
Mit kezdhet a karácsonnyal az, akinek nem is olyan kézenfekvő, hogy kikkel és minek örülhetne?
– Nem véletlenül mutatják azt a statisztikák, hogy karácsonykor ijesztően magasra szökik az öngyilkosságok és az idegösszeroppanások száma. Sokan ilyenkor úgy érzik: lám, az emberek többsége boldog, ők pedig már örökre kimaradnak ebből az érzésből. Úgy gondolják, hogy kudarcot vallottak, életük értéktelenné vált. Szóval, a karácsony sokak számára az év legboldogtalanabb napja. Mindenkire érvényes receptek persze nincsenek. Sokak számára biztosan megoldás lehet, hogy helyi közösségekben, kórházakban, öregek otthonában, hajléktalanszállókon olyanoknak segítsenek, akik még náluk is nehezebb helyzetben vannak. Másoknak ünnepi időben lelki erőt adhat, ha elhatározzák: kifejezik hálájukat, nagyrabecsülésüket valakinek, aki ezt megérdemli, akinek valamiért köszönettel tartoznak. Ez annak is nagyon jólesik, aki az elismerést kapja, de paradox módon talán még több erőt, jóérzést adhat annak, aki az üzenetet küldi. Abból semmi jó sem sülhet ki, ha csak üldögélünk azon spekulálva: biztos, hogy a szomszédok sokkal jobban érzik magukat, mint mi. Mert volt pénzük görögországi utazásra, vagy mert a nagy család együtt gesztenyés pulykát lakomázik, miközben nálunk csak rántott ponty van, és a gyerekeinknek sem tudtunk elég drága ajándékot venni. Ha valaki a lapos pénztárcáját méregeti karácsonykor, abból nem ünnep lesz, hanem katasztrófa. Ez nem az az idő, amikor arra kell gondolni, hogy mi hiányzik: azt kell felmérni, hogy mi az a jó, ami megvan.
– Ön arról ismert, hogy szinte csak olyasmit állít, amit egzakt adatokkal tud bizonyítani. Ne mondja, hogy volt ünnepkutatása is!
– Pedig így van. Kollégáim találomra kiválasztott emberekkel  megállapodtak abban, hogy – amint egyébként is szándékukban állt – karácsonyra értékes ajándékokkal lepik meg családtagjaikat. Utána
pedig beszámolnak a hatásról. Szintén találomra kiválasztott emberek másik csoportja arra vállalkozott, hogy a szokásos ajándékozási ceremónia helyett egyebet javasolnak szeretteiknek: ki-ki mondja el, mi az, amit a másikban értékel. Köszönjék meg a tőlük kapott gesztusokat, mindazt, amiben segítettek nekik. Januárban és februárban a munkatársaim egyértelmű visszajelzést mértek:
arra a következtetésre jutottak, hogy sokkal maradandóbb élményt, nagyobb örömöt szerzett a köszönetnyilvánítás, mint a drága ajándékok. Mindebben persze semmi új nincs. Az emberek ősi idők
óta tudják mindezt, csak mi feledkeztünk bele annyira az anyagi javakért folytatott hajszába, a technológiai fejlődés követésébe mindenáron, hogy egymásnak éppen a legfontosabb szavakat nem
mondjuk ki.