Ha nyár, akkor tábor. Ha tábor, akkor tábortűz. És ha tábortűz, akkor egy széparcú, alacsony kissrác, aki elmaradhatatlan fénypontja a tábortüzeknek, Alig várjuk, hogy kipattanjon a tűz elé, mint a szikra, és elszavalja A teve fohászát. Romhányitól. Sírunk a röhögéstől, mindannyiszor. Attól is, amit, és főként attól, ahogy mondja. Nem lehet kibírni:
„Monoton
üget a süppedő homokon
a sivatag lova,
a tétova teve
tova.
Hátán rezegve
mozog a
rozoga
kúp
alakú púp.
A helyzete nem szerencsés.
Apró szemcsés
homokkal telve
a füle, a nyelve.
Sóvár szemekkel kutat
kutat.
Még öt-hat nap
kullog baktat.
Az itató tava távol,
s oly rettentő messze még az oázis.
Erre utal az alábbi fohász is:
– Tevék ura!
Te tevél tevévé engem eleve,
Teveled nem ér fel tevefej tétova veleje.
Te terved veté a tevevedelő tavat tavaly távol,
de tévednél, vélvén,
vén híved neved feledve
elvetemedve
vádol.
Nem! Vidd te tevelelkem hovatovább tova,
mivel levet – vert vederbe
feltekerve – nem vedelve
lett betelve
a te tevéd szenvedelme.
Te nevedbe
legyen eme
neveletlen tevetetem
eltemetve!
S evezzevel ava teve
levelkévét kivilevelhevelteve.”
Amikor tegnap baráti társaságban ez a gyerekkori emlék előbukkant 50 év távolából és elmeséltem a többieknek, barátnőm egy pillanat alatt megélénkült és elejétől végéig ő is hibátlanul felmondta a teve fohászát.
Mert ilyenek ezek a gyerekkorban bevésett versek! Lassan egyre kevesebb dologra emlékszünk, rövidtávú memóriánk folyvást cserbenhagy, de Rímhányó Romhányi a világ legeslegjobb memóriatréningjét kínálja nekünk feledhetetlen kínrímjeivel. Lehet, hogy még halálunk órájában is fel tudjuk majd idézni, hogy „S evezzevel ava teve levelkévét kivilevelhevelteve”???
