2019. június 18-án este nem várt öröm ért. Kaptam egy számomra igen értékes „fülszöveget” könyvem hátsó borítójára Szász Ilmától. Ilmával 2000-ben találkoztam személyesen, miután megszületett a döntés, hogy az akkori munkahelyemet a földdel teszik egyenlővé. Időközben ez be is következett, mert az egykori épület helyén ma egy biztosítótársaság üvegpalotája díszlik. Miután szerződést bontottunk kétéves munkanélküli időszak következett. Ekkor kerestem kapcsolatot Szász Ilmával, akinek a könyveit olvastam, és nagy hatást gyakorolt rám az a jelkép és szimbólumrendszer, ami munkáiból elém tárult.

Ilma a Karolina úti Vértranszfúziós Intézet Igazgató főorvosa volt nyugdíjazásáig, majd utána nyergelt át az ezotéria területére. Azt szerettem volna megkérdezni tőle, hogy az én esetemben is lát-e esélyt egy ilyen 180 fokos pályamódosításra. Egy szufi mesét mondott el nekem válaszul, ami arról szólt, hogy egy különleges madár addig vándorolt erdőről erdőre, míg egy napon megtalálta az övéit és azóta végre magára talált.

A történet egyébként igen-igen rímel saját mesémre, Andersen rút kiskacsájára.

A mesén kívül ő javasolta nekem, hogy ismerkedjek meg Baktay Ervin: A csillagfejtés könyve c. munkájával. Azt tanácsolta, ne menjek kártyavetőkhöz, csillagfejtőkhöz, hanem keressem meg a saját utamat úgy, hogy magamnak állítom fel a születési horoszkópomat. Így kerültem kapcsolatba az asztrológiával. Baktay könyvét végig azzal az érzéssel olvastam – amit soha azelőtt nem éreztem – hogy igen, ezt én mind tudtam valaha… azaz nem tanultam a könyvét, csak ráismertem. Felejthetetlen élmény volt.

Ha ez a találkozás akkor és ott nem jön létre, akkor nem ismerem meg mélységében a szimbólumok és archetípusok jelképrendszerét és talán a mesékhez sem találok vissza, amely ezeknek legelfogadottabb közvetítője. Végtelenül örülök hát nemcsak az akkori, hanem a mostani, majd 20 év utáni újbóli egymásra találásunknak.

 

2019. július 26-án újabb ajtó nyílt meg:

Amikor áprilisban szembesültem azzal, hogy nekem kellene lektort, ajánlót és könyvkiadót találnom, aki hajlandó kiadni a kéziratomat, bevallom, nagyon padlót fogtam. Egy éven keresztül, míg lázasan dolgoztam a könyvem kéziratán, azt hittem, nekem csak az a dolgom, hogy nagyon jó könyvet írjak. (Korábban ugyanis tényleg csak ez volt. Amikor befejeztem egy könyvet – és eddig már tízet biztosan befejeztem – a kézirat leadásakor kaptam valamennyi honoráriumot , néha egészen tisztességes összeget, és az eladott példányok után az eladási ár 8-12%-át royalty, azaz szerzői tiszteletdíj címen.)
A laikus ember – mint én is – azt gondolná, hogy az írónak érdemes írnia, különösen, ha jó író és könyveit meg is vásárolják. Azt talán ma már senki sem hiszi, hogy egy sikeresebb könyv honoráriumából villát tud építeni a Balaton partján, mint hajdan Jókai vagy Hercegh Ferenc, de arra biztosan nem számítana, hogy az írás alapjában véve veszteséges hobbi. Pedig erre a döbbenetes felfedezésre jutottam most, hogy kénytelen voltam beleásni magam ebbe a számomra eladdig ismeretlen világba. A következő ismeretekre tettem szert:
1. A könyvkiadás legnagyobb haszonélvezője a kiadó, akinek egy-egy eladott könyv árából 50-92% üti a markát.
2. Egy kiadó sem vállal szívesen kockázatot egy számára ismeretlen szerző esetében, ezért az előállítás teljes költségét a szerzővel előre megfizettetik, ami alsó hangon nagyjából 700 ezer forint. (sic!)
3. Ennek legnagyobb része a nyomdaköltség, tehát egy könyv megírása a nyomdának is megéri. De jól jár tördelő, az olvasószerkesztő, a borítótervező és mindenki, aki a könyv fölött bábáskodik, mert ők is mind megkapják munkájuk ellenértékét.
4. Egyedül a szerző marad hoppon, mert a megelőlegezett 700 ezer forint még 50%-os royalty mellett is legfeljebb visszatérül, de az is csak akkor, ha az utolsó példányt is sikerül a könyből eladni. Márpedig ismerve a hazai könyvvásárlási kedvet és lehetőséget ennek elég kicsi az esélye…

Így aztán – miután megértettem, hogy a könyvírás ebben a formában legjobb esetben is nullszaldos játék – eldöntöttem, hogy kezembe veszem saját sorsom jobbra fordítását, és a könyveimet ezentúl magam fogom kiadni. Férjem emlékezett, hogy egyszer egy társasági szerződés módosítása során bejegyeztettük a kiadói tevékenységet is a vállalkozásunk tevékenységi körébe, tehát ennek jogi akadálya nincs. A nyomdaköltség persze így is borsos összeg, amit ki kell fizetni – de ennek kitermelésére találtam ki az online tanfolyamokat, amelyek bevételét át lehet forgatni ennek a veszteséges tevékenységnek a megfinanszírozására. Ekkor találtam rá Ambrus Rolandra, a Sensei csapat vezetőjére, és jutottam hozzá a profi online tanyanyag-készítő oldalhoz. Be kell vallanom, hogy az online tanfolyamok készítése már eddig is annyi örömöt és új élményt okozott számomra, hogy egyre hálásabb vagyok az áprilisi cserbenhagyásom miatt.

Tehát apránként mindent kinyomoztam, szerveztem, tárgyaltam, szerződtem. Lemenedzseltem az egész folyamatot és lassan sínen van az egész: augusztus közepén, legkésőbb végén a kezemben lesz a könyv.

… És ekkor teljesen váratlanul kaptam egy felkérést egy e-learning tananyag megírására! Az elmúlt két hónap során elsajátított online tanfolyam készítési tudásbázisra alapozva ezt úgy érzem könnyedén meg fogom tudni oldani. Viszont olyan nemvárt többletbevétel pottyan az ölembe, ami mellett most már lényegesen optimistábban nézek a jövőbe.

Mindezt nem dicsekvésnek szántam. Senkinek sem kívánom, hogy átélje mindazt, amin keresztülmentem az elmúlt négy hónap alatt, különösen a csalódást és az illúzióvesztést! Azért írtam meg, mert – mint már annyiszor az életben – ismét megtapasztaltam, hogy ha az ember képes felállni, amikor földbe döngölik, és nem adja fel, akkor igaz lesz a mondás: Ha egy ajtó bezárul, kinyílik egy másik. Vagy másképpen fogalmazva: segíts magadon, Isten is megsegít!

 

Az idei augusztus 15. – Nagyboldogasszony napja számomra hálaadó nap lett: Kézzelfoghatóvá vált a Csipkerózsika!

Végtelenül hálás vagyok mindazoknak, akik támogattak, kitartásra bíztattak és együttműködtek velem a projekt eddigi részének sikerében. És mindenkinek azt kívánom, ilyen profi csapata legyen, mint az enyém.  A fiam most hozta ki a nyomdából a könyveket és kérésemre kézbevette, hogy én is lássam Almádiban ezt a rég várt pillanatot. Köszönöm mindenkinek, aki részese volt!

Az ajtó tehát valóban kinyílt, most már csak az a kérdés, hogy íróként, könyvkiadóként és könyvforgalmazóként is kiállom-e az idők próbáját, megtérül-e ez a sok befektetett energia, visszigazolja-e az olvasóközönség, hogy érdemes volt ennyit küszködni?