A balatoni “kecskeköröm” a kiédesedő vízű pannóniai beltóban mintegy 5 millió éve élt Congeria ungula caprae nevű kagyló lekoptatott maradványainak népies elnevezése. Számos legenda maradt fenn a keletkezéséről. Az egyik monda arról beszél, hogy egy kecskepásztor – széjjelszaladt nyája után sietve – megbotlott egy kőben. Haragjában a követ felkapta, a kecskék után hajította, és a felkapott kő helyéről felszökkent egy forrás, ahonnan a Balaton ered.

Gyerekként a tihanyi kecskekörmök legendái közül én Bebedek Elek legendameséjét ismertem, ezt is szerepeltetem a “Csipkerózsika álomba szenderól – kislányok mesés beavatása a nőiségbe” könyvemben:
 

A kecskekörmök

Volt idő, gyerekek, hogy a Balaton partján, ahol most úri népek sétálnak fel s alá, kecskék legeltek. Na, ez rég volt, lehet annak sok száz esztendeje, talán ezer is. Már akármikor
volt, elég az, hogy a Balaton partján még most is találhattok apró kövecskéket, csudásan hasonlatosakat a kecskekörmökhöz.
Mindjárt elmondom, hogy s mint kerültek ide, csak várjátok ki a sorát. Hát amint mondám, rég volt, nagyon rég, lakott a Balaton partján egy öreg ördöngös asszony, annak volt szép kecskenyája, de milyen szép. Hónál fehérebb volt a szőre a kecskéknek, puha selyemnél puhább, aki látta, csudálta. De bezzeg kevélykedett is az asszony:
– Nincs párja az én kecskéimnek kerek e földön!
Telt-múlt az idő, egyszer honnét, honnét nem, egy szépséges szép ifjú leány vetődött a Balaton mellé. Nem jött ám egyedül: kecskéket terelgetett maga előtt, s mert hogy megtetszett neki erősen a Balaton vize, Balaton mellett a selyemfű, ottan megállapodott a kecskéivel. Hej, Istenem, az öregasszonyt, ahogy meglátta a leány kecskéit, elborította a sárga irigység. No, ezt erősen ne is csudáljátok, hiszen azt hitte, hogy az
ő kecskenyája a legszebb kerek e földön, s ím, a jövevény leányé szebb volt, ezerszerte szebb! Mert úgy tudjátok meg, hogy a leány kecskéinek a körme is színarany volt, hát még a szőre! Ragyogott, tündökölt, mint a fényes nap.
Attól a pillantástól fogvást, hogy meglátta az asszony az aranyszőrű kecskéket, nem volt nyugodalma, éjjel-nappal fúrt-faragott magában: hogy s mint tudja elpusztítani a leányt. Akkor aztán övé lesz az aranyszőrű kecskenyáj is.
A leány nem is sejdítette, hogy miben fő az ördöngös asszony feje, naphosszat a Balaton partján üldögélt, gyönyörködött a Balaton vizében, s meg-megesett, hogy az este is ott találta a parton ültében: nézte a víznek tükrében a ragyogó csillagokat.
A kecskék meg ezalatt szerteszéjjel jártak, szabadjában: a jó Isten, aki vigyáz minden teremtett állatra, őrizte őket.
Hát az öregasszony csak fúrt-faragott magában, s egy este, míg a leány a parton üldögélt, eke elé fogta hat címeres ökrét, s széles, mély barázdát húzatott a Balaton mentén, olyan szélest s olyan mélyet, hogy a leány ne tudjon a nyájához menni. Bizonyosan az ördöggel volt cimboraságban az öregasszony, az segélhette a barázdahúzásban, mert földi ember azt meg nem tudta volna cselekedni. De ez még nem volt elég!
Ahogy megvolt a barázda, rettentő vihar kerekedett, zúgott-bőgött a Balaton, felcsapott toronymagasra, s egy szempillantásra elborította a partot, el a barázdát is. A szegény leány esze nélkül szaladt föl s alá, de akármerre szaladott, víz állotta útját, aztán egyszerre csak sodorni kezdették a habok, belesodorták a barázdába.
– Kecskéim, drága szép kecskéim! – sikoltott a leány, s azzal elmerült. Többet emberi szem nem látta.
Hej, bezzeg örült az ördöngös asszony! Szaladott az aranyszőrű kecskékhez, hogy a maga karámjába terelje, de a kecskék, amint meghallották a leány sikoltozását, mintha
szemüket vették volna, úgy szaladtak a barázda felé. De szaladott ám utánok az ördöngös asszony is, hátha valahogy elejökbe kerülhetne.
S mi történt! Az történt, hogy az ördöngös asszony kecskéi is, amint látták szaladni az asszonyukat, nosza, utána iramodtak, egyenest a barázdának. Mire az ördöngös asszony odaért, az aranyszőrű kecskéknek híre-nyoma sem volt: beleugrottak a barázdába, együtt haltak az ő kedves pásztorukkal…
– Vissza, vissza! – kiabált az ördöngös asszony a kecskéinek.
De már kiálthatott, mert egy rettentő nagy hullám kicsapott, s belesodorta a kecskéket a barázdába, barázdából a Balatonba. A kecskéket is, őt magát is…
Rég volt, nagyon rég volt ez… Az ördöngös asszony kecskéiből is, a szép leány kecskéiből is nem maradt egyéb a körmüknél… Az is kővé vált. Hogyne vált volna, mikor oly régen, nagyon régen történt, amit most nektek elregéltem.
Forrás: Benedek Elek: A kecskekörmök Magyar mese- és mondavilág III. A tűzmadár http://mek.oszk.hu/04800/04873/04873.htm#142
Lengyel Dénes egy  Balaton-vidéki népmonda nyomán így írta meg a kecskekörmök történetét:

A Balatoni kecskeköröm

A keresztes hadjárat miatt elszegényedett az ország, elszegényedett II. András
király is. Mindig azon töprengett őfelsége, miképpen tehetne szert pénzre.
Egyszer jelentik neki, hogy él Zala megyében egy dúsgazdag pásztor, akinek
annyi a pénze, mint a pelyva.
Úgy megörült ennek a hírnek a király, hogy maga ment el a pásztorhoz, és azt
mondta neki:
– Derék hívem! Segíts meg nagy bajomban: elfogyott az ország pénze, el az
enyém is.
Azt mondja erre a pásztor:
– Segítenék én felségeden jó szívvel, de bizony Istenemre, keresztény hitemre
mondom, hogy egy lyukas poltúrám sincsen!
Megharagszik erre a király, és mondja nagy haraggal:
– No, ha nincs, hát ne is legyen! De Isten tudja, hogy van pénzed, hát ő
büntessen meg, pusztulj el minden nyájaddal együtt!
Hát halljatok csodát! Abban a percben megnyílt a föld, csak úgy áradt a nyílásból
a sok víz, és a pásztort minden nyájával együtt a hullámok elnyelték.
Így keletkezett a Balaton. A tó iszapjában még ma is megtalálhatjátok az elnyelt
kecskék körmét, a balatoni kecskekörmöt.

Forrás: Lengyel Dénes: Régi magyar mondák 

A kecskeköröm híressé válásában nagy szerepe lehetett Garay János regéjének, az aranyszőrű kecskéket őrző királyleányról és a Tókirály érte epedő fiáról. A monda szerint a királyfi belehalt elutasított szerelmi bánatába, ezért a Tókirály megátkozta a lányt kecskenyájával együtt. A Tihanyi hegyek kigyulladtak, a Balaton vize hatalmas hullámokat csapott, a kecskéket elnyelte a víz, a lányt egy szikla zárta magába.

Garay János: Rege a tihanyi visszhangról

 

A régi szép időkben
Egy szép királyleány
Aranyszőrű kecskéket
Őrzött Tihany fokán.

Sok kincscsel ért föl a nyáj,
Mely a hegyen legel;
Még többel a leányka,
Szépsége ékivel.

Szemének, éjhajának,
Arczának párja nincs;
Csak rózsabimbó-ajkán
Van néma, bús bilincs.

«Adj, szép leány, nyájadból
Egy csésze fris tejet,
Beteg fiam számára,
S megoldom nyelvedet.»

Szólt Balaton tündére,
Az ősz hullámkirály;
Ajkáról térdig érvén
A hófehér szakáll.

Adott tejet fiának
A szép királyleány,
S a szót a viz királya
Megoldta ajakán.

S csengőbb lőn szép ezüstnél,
A méznél édesebb
A szép leány beszéde;
Meggyógyult a beteg.

De büszkeség kapá meg
A lánykát s vad negéd,
Hallván, mi szép, mi bájos
Most ajkán a beszéd.

Mint pénzfukar kincsével,
Bánt nyelve bájival;
Nem zenge, csak magának
E csattogányi dal.

Isten dicsőségére
Meg nem nyitotta azt,
Szegénynek panaszára
Nem zenge lágy vigaszt.

Testvérnek és barátnak
Irígyen zárta be,
Az esdő szerelemnek
Nem nyilt meg kőszive.

S a mily hamar megnyerte
Sok ifjunak szivét,
A rózsalánczot gőge
Oly rögtön tépte szét.

Csak egyet vitt sírjába
A mélyebb érezet;
Fiát a tókirálynak,
Ki érte elepedt.

Az aranyszőrü nyájnak
Tejéből itt szegény
Büvös, varázs szerelmet,
Mely méreg lett szivén…

A tónak ősz királya
Haragra gyult ezért,
A bércztől a leányra
S a nyájra átkot kért.

A bércz tüzet bocsátott,
Sziklája mind kigyúlt,
Három nap, három éj, mint
Itéletnapja dúlt.

A nyáj a Balatonba
Rohant, de benn veszett –
A tó maig kihányja
A kecskekörmöket.

A lányt pedig örökre
Bűbáj kötötte meg,
Foglyául tartja máig
Ki tudja mely üreg?

Szemmel nem látja senki,
Kézzel nem fogható –
De, bár ki megszólítja,
Visszhangja hallható.

Mert büntetésül mondta
A tündér átka ki:
Hogy nyelvével lakoljon,
Melylyel vétett neki.

S ki csengő, szép szavával
Kevélyen visszaélt,
Istennel és emberrel
Negédből nem beszélt:

Most – bár ki szóljon hozzá,
Bár gazdag és szegény:
Felelni köteles rá
E bérczek tetején.

Forrás: Garay János összes költeménye

Azért gyűjtöttem össze ezeket a legendákat, mert rábukkantam egy eddig számomra ismeretlen változatra is Tomory Zsuzsa írásai között, ahol az általa közölt regét úgy aposztrofálja, mint a balatoni kecskeköröm valaha jól ismert, sőt legismertebb változatát, amely e tájegység tündérkori emlékeit őrzi, s mint ilyen a valamikori Tündér és Aranykorunkhoz vezet, Arra emlékeztet, hogy népi jelenlétünk tudata a congeria kagyló kialakulásának idejében már e tájhoz köt bennünket.

E rege szerint a vízikirály gyönyörűségesen szép leánya beleszeretett a pásztorlegénybe, aki aranyszőrű kecskenyáját a Balaton partján legeltette. Naphosszat hallgatta a pásztor furulyáján felcsendülő szebbnél szebb dalokat addig-addig, míg meg nem kérte a juhászt, jöjjön vele édesapja palotájába, hogy mindig együtt lehessenek. A legény végül bele is egyezett, követte a vízikirály leányát, őt meg a kecskenyáj, mely így a vízbe pusztult, s máig is megtalálható a kecskék körme a tihanyi révben.

A Balaton-vidéki, főleg a zalai emberek a hullámokat kecskéknek hívják, s jól tudják azt is, hogy az u.n. „kecskekörmök” a congeria kagylók maradékai. Tisztában voltak azzal is, hogy a hang éppen olyan hullámokban terjed, mint ahogyan a víznek is vannak hullámai, s a víz a hanghullámokat jól vezeti, tehát a furulyaszó és a víz hullámai valóban szépen egyesülnek. A felkelő nap fényénél a Balaton vize, a hullámok gyönyörű arany-fényben fürödnek, s ezen regeindíték is természeti valóságon alapul, amikor „aranyszőrű” kecskékről beszél. Az arany említése még ezen is túlmutat. Tündérhonunk aranydús homokja ember-állat bőrére tapadva azt szinte bearanyozta; az aranyszőrű kecskék említése is tündérhoni emlék.

Forrás: Tomory Zsuzsa: Kezdeteink