A Molnár Anna balladánk világosan beszél arról, hogy a nő földi létének megvalósulása a boldogság által történik. Ahol az asszony, a családanya, a feleség boldogtalan, ott felborul a szakrális értékrend, s összeomlik a család.

Gyárfás Ágnes 2017, január 11-én előadást tartott arról, hogy a mezopotámiai szabírok ősi – mintegy 3-4000 éves mesekincse milyen szembetűnő hasonlóságot mutat a magyar népmesékkel. Nagyszerű, tartalmas és elgondolkoztató az egész előadás, de különösen szép része az, ami a videón 35:38-42:00-között látható, ahol Molnár Anna történetét meséli el és nem kevesebbet állít, minthogy e ballada régebbi, mint Jézus esete a házasságtörő asszonnyal.

Azt a változatát a balladának, amit Gyárfás Ágnes elmond az előadásában, nem találtam, csak egy eléggé hasonlót:

MOLNÁR ANNA
(Az elcsalt feleség)

– Jere velem, Molnár Anna!
Rengetegre, hosszú útra.
– Nem mehetek, Ajgó Márton!
Vagyon nekem hütös társam,
Hütös társam, jámbor uram,
Karonülő kicsi fiam. –
Addig hítta, addig csalta,
Lóra kapta s elrabolta.
Elindulnak, mennek, mennek,
Hosszú útnak, rengetegnek;
Találtak egy burkos fára,
Leültek az árnyékába.
– Molnár Anna, édes kincsem!
Nézz egy kicsit a fejembe. –
Addig nézett a fejibe,
Míg elaludt az ölibe.
Föltekintett feje föli,
Burkos fának ága közi,
Hát ott vagyon hat szép leány
Fölakasztva egymás után;
Aj! gondolá ő magába,
A hetedik én leszek ma!
Könny szemibűl kicsordula
Ajgó Márton orcájára.
– Mér sírsz, mé sírsz, Molnár Anna!
– Nem sírok én, Ajgó Márton!
Harmat vagyon a faágon,
Az hullott le az orcádra.
– Hogy hullana harmat mostan,
Mikor épen álló dél van…
Készűlj, készűlj Molnár Anna!
Indulj föl a burkos fára!
– Nem megyek én, Ajgó Márton,
Nem szoktam én mászni fákon,
Mutass példát, menj előre,
Megtanulom majdég tőled. –
Ajgó Márton fölindula,
Éles kardja visszahulla.
– Add föl, add föl Molnár Anna!
– Mindjárt, mindjárt jó katona. –
Úgy fölhajtá éles kardját,
Ketté csapá gyenge nyakát,
– Úgy kell néked, Ajgó Márton
Mér csaltál ki a házamtól! –
Fölöltözék gúnyájába,
Talpig vörös angliába,
Fölfordula jó lovára,
Elvágtatott hazájába.
Ott megállott kapujába,
Békiáltott udvarába:
– Aluszol-e, jámbor gazda?
– Nem aluszom, jó katona!
– Adsz-e szállást éjszakára?
– Nem adhatok, jó katona:
Elhagyott a feleségem,
Síró gyermek tűzhelyemen.
– Attól ugyan adhatsz szállást,
Hallottam én gyermeksírást.
– No ha úgy van, jere bé hát,
Eltöltünk itt egy éjszakát.
– Hallod-e, te jámbor gazda!
Van-e jó bor a faluba?
Ha van jó bor a faluba,
Hozz egy kupát vacsorára.
– Aj, a jó bor messze vagyon,
S a gyermekem kire hagyom?
– Míg az apja odajárna,
Én viselek gondot rája. –
S hogy elmenjen, alig várja;
S míg a gazda borért jára,
Kigombolá a dolmányát
Megszoptatá síró fiát,
Megszoptatta, megcsókolta,
S a tűzhelyen elaltatta.
Hogy az apja megérkezik,
Sírást nem hall, csudálkozik,
A gyermek tán azér hallgat,
Hogy a háznál idegen van.
Leültek a vacsorához,
S szól a vendég a gazdához:
– Hallod-e, te jámbor gazda,
Egyet kérdek, felelj rea:
Feleséged ha még élne,
S élve hozzád hazajőne,
Megszídnád-e, megvernéd-e?
Még éltibe fölvetnéd-e?
– Meg se szídnám, meg se verném,
Még éltibe föl se vetném.
– Én vagyok a feleséged,
Kivel elmondtad a hitet. –
Ők egymásra ismerének,
Össze is ölelkezének,
Vígon is vacsorálának,
S holtig együtt maradának.