Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl volt, volt egy szép kicsi királyfi. Ennek a kicsi királyfinak az édesanyja egyszer erősen megbetegedett, s hiába hozatták el a világon ahány híres doktor volt, egy sem tudta meggyógyítani.
Volt az udvarban egy ördöngös szüle,* s ez azt mondja egyszer az udvarbélieknek:
– Hiszen csak engem kérdeznének, úgy meggyógyítanám a királynét, hogy a feje sem fájna többet.
Vitték mindjárt a király elé az ördöngös szülét, hadd mutassa meg, mit tud.
– No, te öregasszony – mondá a király -, azt hallottam, hogy meg tudnád gyógyítani a feleségemet. Mondd elé, mit tudsz!
– Felséges királyom – mondá az ördöngös szüle -, a királyné addig meg nem gyógyul, míg a királyfi szívéből s a bal kezének a kicsi ujjából rántottát nem csinálnak, s azt meg nem eszi.
Haj, megborzadott a király ettől a beszédtől! Hogy ő az egyetlen fiát megölje! Kikergette az ördöngös szülét a palotából, de még az országából is.
Hanem hiába kergette ki, a királynénak elmondotta a belső leánya, hogy mit mondott az ördöngös szüle.
– Jaj, Istenem, Istenem – sírt a királyné -, inkább haljak meg, semhogy a drága fiamat megöljék miattam!
Na, telt-múlt az idő, s a királyné mindennap rosszabbul lett. Búsult a király rettenetesen, mert erősen szerette a feleségét, s nem tudta, mitévő legyen. Egyszer mégis azt gondolta: fiú helyett fiút adhat az Isten, kivéteti fiának szívét, levágatja bal kezének a kicsi ujját, ha másként az anyja meg nem gyógyulhat. Behívatta hűséges vadászát, s megparancsolta, hogy vigye el a királyúrfit az erdőbe, vegye ki a szívét, vágja le a bal kezének a kicsi ujját, mert csak ebből készült rántottától gyógyul meg a királyné.
Hej, sírt a vadász, könyörgött a királynak, hogy ne hallgasson az ördöngös szüle szavára, gonosz annak teste-lelke, de hiába könyörgött, a király elfordult, s azt mondta:
– Amit mondtam, mondtam.
Mondta, mondta, de majd megszakadt a szíve a mondásban.
Hát jól van, a vadász elvitte magával a királyúrfit az erdőbe, mintha vadászni mennének. Mikor beértek a sűrű rengetegbe, sírva fakad a vadász, s elmondja, hogy mit parancsolt neki a király.
Megszomorodott a királyfi, s felsóhajtott a magas egekre:
– Istenem, Istenem, mért tudott hinni édesapám az ördöngös szüle szavának! Az a gonosz lélek haragudott rám, azért tanácsolta, hogy szívemet kivegyék, ujjamat levágják!
Ahogy ezt mondta a királyfi, elszalad egy nyúl előtte. Hirtelen lekapja válláról kicsi flintáját,* s meglövi a nyulat.
Azt mondja most a vadásznak:
– Hallod-e, barátom, valamit gondoltam. Mindegy, akár az én szívemet viszed haza, akár ennek a nyúlnak a szívét. Hagyd meg az életemet, a bal kezem kicsi ujját szívesen odaadom.
A vadász egyszeriben ráállott: kivette a nyúl szívét, levágta a kicsi királyfi bal kezének a kicsi ujját, aztán keserves sírással elbúcsúztak egymástól. A vadász ment hazafelé, a királyfi ment tovább a rengeteg erdőben nagy búsan.
Amint menne, mendegélne, elért egy esztenához.* Bemegy az esztenába, ott találja az öreg juhászt, s szerencsés jó napot kíván.
– Adjon Isten – fogada a juhász -, hát te miféle járatban vagy, legényke?
– Én bizony szolgálatot keresnék, ha találnék – mondá a királyúrfi.
Az öreg juhász gondolta, hogy ez a legényke éppen neki való lesz, ügyes forma is, még flintája is van: megfogadja bojtárnak.
Már egy fél esztendeig szolgált a kicsi bojtár, mikor egyszer elküldi a juhász, hogy hozzon vizet a patakról. Elmegy a kicsi bojtár, s hát a patak partján egy öregasszonyt talál. Megszólítja az öregasszony:
– Jere ide, legényke, nézz a fejembe, jótétel helyébe jót várj!
A kicsi bojtárnak jó szíve volt, nézett az öregasszony fejébe, de emiatt megkésett, s a juhász erősen megszidta. Másnap is a patakra küldik, s ismét csak ott találja az öregasszonyt. Addig istenkedett neki az asszony, hogy megint nézett a fejébe! Mikor visszament az esztenára, a juhász megverte, hogy olyan sokáig odabódorgott. Harmadnap már azt mondta, hogy ha idejében vissza nem kerül, az életével játszik. De harmadnap is csak ott találta az öregasszonyt, s ez ismételten elkezdett istenkedni, hogy nézzen egy kicsit a fejébe. A kicsi bojtár vonogatódzott, ő bizony nem teszi, mert neki kedves az élete.
– Ne félj semmit, te legényke – biztatá az öregasszony -, nesze, adok neked egy botot, ha ezzel megkollintod a térgyedet, akkora nagy ember lesz belőled, hogy még egy óriással is kiállhatsz.
A kicsi bojtár megbátorodott erre a mondásra, ismételten nézett az öregasszony fejébe, ez megköszönte szépen a jóságát, s azzal kezébe adá a botot. Visszamegy az esztenához, s hát a juhász már messziről káromkodik, fenyegetődzik, hogy: vigyázz, te macskabéka, mert most addig ütlek, míg kiadod a szuszodat! Hanem a kicsi bojtár csak kollinta egyet a térgyére, egyszeriben nagy ember lett belőle, s úgy elagyabugyálta a juhászt, hogy elnyúlott a földön.
No, most már csakugyanvalóst elindult világgá. Ment, mendegélt, hegyen-völgyön által, hetedhét ország ellen, s elért egy kakassarkon forgó aranypalotához. Ebb’ az aranypalotában lakott a veres király. Bemegy a kicsi bojtár a királyhoz, s elmondja, hogy ő szolgálatba szeretne állani. Azt mondja a veres király:
– No, éppen jó órában jöttél, mert most csaptam el a juhpásztoromat, befogadlak helyébe. Hanem azt mondom én neked, hogy mikor a juhokkal az ezüstmezőhöz érsz, térülj meg velük, mert ha által találnának menni, rútul jársz.
Másnap jó reggel kihajtá a juhokat a kicsi bojtár a mezőre. Mikor úgy dél felé lehetett az idő, elérnek az ezüstmező határáig. Gondolja magában: “Én bizony átalcsapom a juhokat az ezüstmezőre, hadd lássam: mi isten csudája van ott?”
No, átaleregélnek. Hát annyi ezüstliliom van ott – Uram, Jézus -, hogy a szemével nem tudá bélepni! Ő bizony – gondolja – leszakaszt egyet, van itt elég, hál’Istennek. Hej! de nagyot csendült erre az ezüstmező, s ebb’ a minutában ott termett az ezüstmező királya: a hétfejű sárkány. Megijed a kicsi bojtár, de hirtelen eszibe jut, hogy kezébe a bot vagy mi? Megkollintja vele a térgyit, nagy-nagy ember lett belőle, s olyant sózott a hétfejű sárkányra, hogy félig elájult. Istenkedett, könyörgött a sárkány, hogy csak hagyja meg az életét; adott neki egy ezüstkantárt, azt csak rázintsa meg, s ha valami baja lesz az életben, egy sereg ezüstkatona áll segedelmére.
Hazatéríti a juhokat estére kelve a kicsi bojtár, s mikor a kapun bémenne, csak elébe fut a három királykisasszony, s nagy hízelkedéssel kérik, hogy adja nekik az ezüstliliomot. Mert hogy szavamat össze ne keverjem, a kicsi bojtár kalapjába tette az ezüstliliomot, s a királykisasszonyok már messziről meglátták. A kicsi bojtár azt mondta, hogy ő annak adja a liliomot, amelyik megmutatja magát térgyig.
A két nagyobbik leány nagy szégyenkezve béfutott a házba, de a kisebbik megmutatta magát, s az övé lett az ezüstliliom.
Meg volt elégedve a veres király, mert azt hitte, hogy a kicsi bojtár színét sem látta az ezüstrétnek. Maga elé hívatja, s azt mondja neki:
– Az első napot jól végezéd, hát jól végezd a másodikat is! Holnap másfelé kell hajtanod a juhokat. Arrafelé van az aranyrét. De ismét csak azt mondom neked, hogy ide se merj átalmenni, mert rossz véged lesz.
A kicsi bojtár pedig alig várhatá, hogy az aranyrétig eleregéljenek a juhok, tüstént átalcsapott. Hát az aranyrétet csupa aranyliliom borítá. Egyszeriben leszakasztott egyet, s a kalapjába tette.
Aj, lelkem, Istenem! Mintha csak a föld megindult volna, olyat csendült-bondult az aranyrét! Hát jő a tizennégy fejű sárkány, hetvensingnyire szakadt a láng a torkából.
– Jere, csak jere – mondá a kicsi bojtár -, emberedre találsz!
Azzal csak megkollintá térgyét a bottal, s nagy ember lett belőle, fordult a sárkánynak, s olyant húzott rá, hogy csak elfenteredett. Bezzeg istenkedett ez is. Csak az életét hagyja meg, ad neki egy aranykantárt, s ha bajba’ lesz az életben, csak rázintsa meg, s mindjárt egy ármádia* aranykatona áll a segedelmére.
Megkegyelmezett ennek is, az aranykantárt elvette, s azzal hazafelé térült a juhokkal. Mikor betérült a kapun, ismét csak elejibe futott a három királykisasszony, s kérték, hogy adja nekik az aranyliliomot. De ő bizony azt mondta, hogy annak adja, amelyik megmutatja neki a bal mellét. A két nagyobb leány elfutott nagy dérrel-dúrral, hanem a kisebbik csak felrántá az ingje hasadékját, s megmutatá a bal mellét. Mindjárt neki is adá az aranyliliomot.
No, harmadnap reggel kihajtja a juhokat. Most megint másfelé kellett hajtani, s a király ismét megparancsolta, hogy ne merjen átalcsapni a gyémántrétre, mert most arrafelé fog járni. Meg is fogadta, hogy még a tájékára sem néz, de csak azt várta, hogy a gyémántrét határáig etessen, mindjárt átalcsapott. Hát ezt csupa gyémántliliom borítá! Egyszeribe leszakasztott egyet, kalapjába tűzte, de csendült is olyant a rét, hogy szinte megsiketült belé. Hej, jött a huszonegy fejű sárkány, mint a fergeteg, hét mérföldre fújta a torkából a lángot, kitátotta mind a huszonegy száját, pedig egyet is elég lett volna.
– Jere, csak jere – mormogott a kicsi bojtár -, rándítok reád is egyet, mint a más kettőre, hogy tudom, arról koldulsz!
Csak megkollintá botjával a térgyét, nagy-nagy ember lett belőle, s azzal úgy oldalba serítette a sárkányt, hogy mindjárt felfordult. Aj, könyörög, hogy kegyelmezzen életének, mert hetvenhét neveletlen gyermeke van. Ő is ad neki egy gyémántkantárt, azt csak rázintsa meg, ha baja lesz ez életben, s egy ármádia gyémántkatona lesz a segedelmére. Hát isten neki, a többi után – gondolá a kicsi bojtár -, megkegyelmezett ennek is. A gyémántkantárt elvette, a juhokat megtérítette, s estére szépen hazaeregéltek.
No, hiszen, hallátok-e! Csak láttátok volna, hogy az a három szép királykisasszony a sebes szélnél is sebesebben futott a kicsi bojtár eleibe, ki az utcára! Mert a gyémántliliom úgy ragyogott, mintha az egész várban miligyertyát gyújtottak volna. Kérik a liliomot, hízelegnek, még meg is cirógatják, de a kicsi bojtár most azt mondta, hogy annak adja a három leány közül, ki megmutatja a jobb mellét. A két nagyobb ismét elfutott nagy dérrel-dúrral, a kisebbik pedig egyet mosolyodék, felrándítá az inge hasadékát, megmutatá a jobb mellét is, s övé lett a gyémántliliom is.
Telik-múlik az idő. Egyszer a veres király kihirdeti az egész világban, hogy amely herceg el akarja venni az ő valamelyik leányát, jöjjön az udvarba, hadd válasszanak a leányai közülök. No, hallátok-e, jött herceg annyi, de annyi, hogy a szem nem tudá belepni. Hát aztán még milyen gúnyában voltak azok! Csupa színarany volt még a patkószeg is a csizmájukon, s minden zsebükben egy-egy aranyóra ketyegett.
Kiáll a veres király a tornácra, mellette a három leánya, s a hercegek az udvaron állottak meg. Illegették-billegették magukat, mert mindenik tetszeni akart. No, bezzeg hát azért fáradtak ide külső országokból, vagy mi!
Hát a két nagyobb leány csakhamar kiválasztá magának az urát, de a kisebb megbicsakolta magát, s azt mondta, hogy ő csak ahhoz megy feleségül, aki kitalálja, hogy miféle jegy van az ő testén.
Találgatják azok a hercegurak mindenképpen, de egy sem volt képes eltalálni, hogy micsoda jegy lehet a kicsi királykisasszony testén. Eleget mondja a király a leányának, hogy ne bolondozzék, hanem itt az ideje, válasszon a sok szép hercegfi közül, de a kicsi királykisasszony megköté magát, s azt mondotta, hogy ő csak ahhoz megy, aki kitalálja a jegyeket, akárki fia-borja legyen az.
– Úgy-e – kiáltott a király -, megállj leány, mindjárt hívatok én neked legényeket!
S azzal csakugyan eléhívatá valamennyi bérest, aki csak az udvarban vala, hogy azok is pályázzanak. De ezek sem tudták kitalálni.
– Van-e még valami lelkes állat az udvaromban? – kérdé a király nagy bosszúsággal.
Eléáll az öreg béres, s azt mondja:
– Felséges királyom, életem-halálom a kezedben, a kicsi bojtáron kívül senki lélek nincsen.
– Hát szólítsátok elé a kicsi bojtárt, hadd álljon elé a tudományával, találja ki, miféle jegyek vannak a kicsi királykisasszony testén.
Eléjön a kicsi bojtár, s mondja:
– Felséges királyom, én úgy sajdítom, hogy a kisasszonynak a két térgyin van két aranycsillag, a mellén pedig két gyémántcsillag.
Kérdi a király:
– Úgy van-e, leányom?
– Úgy biz a’, felséges apámuram – feleli a leány.
– No, ha úgy van, a kicsi bojtár felesége vagy ez órától fogva.
– Bizony nem bánom én, felséges apámuram.
Aj, bezzeg volt nagy álmélkodás, szörnyülködés! A hercegek nagy bosszúsággal távoztak, hogy egy rongyos bojtár így csúffá tevé őket. A király pedig, mit volt mit nem tenni, összeadta az éfiú párt, de a palotában nem adott nekik helyet, azt mondta:
– Jó nektek a lúdpajtában is.
A másik két vejét bezzeg a palotában tartotta, s nagy vendégséget csapott a tiszteletükre.
No, eltelik egy esztendő, eltelik két esztendő. Egyszer csak a fekete király háborút izén a veres királynak. Megijed a veres király, mert a sereg mind szerteszéjjel volt az ország minden szegletében. Amennyit lehetett, összeparancsolt, s a két nagyobb vejére bízta, a kisebbikre ügyet sem vetett. Nem búsult ezen a kicsi vej, fölült ő is egy rossz gebére, s elindult a háborúba. Kacagta mindenki, de ő fel sem vette. Összeütközik a két sereg, de hát a veres királyé csak nagy hirtelen megretirál.
Hej, megrázintja ekkor a kicsi bojtár az ezüstkantárját, hát – láss csudát! – egyszeriben ezüstszőrű paripa lesz a gebéből, s egy ármádia ezüstmondéros katona terem ott, mind csupa ezüstszőrű paripákon! Kiált egyet a kicsi bojtár:
– Uram, Jézus, segélj!
Azzal nekivágtat a fekete király seregének, s azt egy szempillantásra mind egy szálig lekaszabolják. Erre az ezüstsereg eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, a kicsi bojtár ezüstszőrű paripájából ismét girhes-görhes gebe lett, s mindjárt belé is romlott a süppedékbe. Éppen arra futott el a két nagyobb vej a megretirált sereggel. Eleget kérte a kicsi bojtár, hogy húzzák ki a süppedékből, de a sógorai lekacagták, s azzal továbbvágtattak. Mikor hazaértek, eldicsekedtek az apósuknak, hogy nekik milyen szép seregük van, s hogy mind egy szálig megölték a fekete király seregét.
Másnap még nagyobb sereget küldött a fekete király, s ismét megverték a veres királyét. A kicsi bojtár most az aranykantárt rázintotta meg, s mind egy szálig leölette a fekete király katonáit, osztég megint csak beleromlott a süppedékbe. Kérte a sógorait, hogy húzzák ki, ne hagyják ott veszni fiatal életét, de ezek most is jót kacagtak, s azzal hazavágtattak. Bezzeg volt dicsekedés otthon!
Harmadnap akkora sereget küldött a fekete király, hogy mint egy fekete felleg, úgy ellepte a veres király országát. Még meg sem tudtak állani előtte a veres király katonái. Mikor nyargaltak visszafelé, a kicsi bojtár még mindig ott kínlódott a süppedékben.
Odakiált:
– Akarjátok, hogy mind egy szálig leölessem a fekete király katonáit?!
Még jobban kikacagták.
No hiszen, megmérgelődik a kicsi bojtár, megrázintja a gyémántkantárt, s hát olyan ragyogó gyémántparipa lesz a gebéből, hát olyan gyémántgúnya kerekedik az ő testire, de hát még olyan gyémántmondéros sereg áll elé, hogy a veres király serege majd megvakult a nézésiben! Neki a fekete király katonáinak, s egy előmentükben mind lekaszabolják, hogy még hírmondó sem maradt belőlük.
Bezzeg most nem kacagták a kevély hercegek a kicsi bojtárt, hanem a gyémántszőrű paripával együtt a vállukra vették, s úgy vitték haza. Otthon pedig a veres király színe előtt megkövették szépen. A veres király most már nemcsak a leányát adta oda jó szívvel, de kezére adta az egész királyságát. Nagy lakodalmat csaptak, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.