Timurtas kánnak, a nogáj-tatárok fejedelmének volt egy derék, szép fia, Khallafnak hívták. Nem akadt párja a vitézségben, fegyverforgatásban, sőt, ami az efféle hercegifjaknál ritka dolog: a tudományban sem. Alig múlt tizennyolc éves, máris az ország seregeinek fővezére volt, ezenfelül pedig királyi atyjának legbölcsebb tanácsadója, akinek szavát a vén miniszterek is örömest megfogadták.
A kán és népe békében, nyugalomban élt szép, gazdag országában, a Fekete-tenger partján, és békében, nyugalomban élhetett volna még sokáig, ha egy napon reá nem üzen Arzelán szultán, a hatalmas khorezmi uralkodó. Azt üzente, hogy Timurtas fizessen neki ennyi meg ennyi adót, máskülönben kétszázezer emberét tüstént megindítja a nogáj-tatárok ellen.
– Mit tegyünk? – kérdezte Timurtas kán aggodalmasan a vén miniszterektől meg az ifjú Khallaf hercegtől.
Az egyik miniszter így vélekedett, a másik amúgy. Utolsónak Khallaf szólalt meg:
– Azt mondom, ne fizessük meg az adót. Mert ha egyszer megfizetjük, vége-hossza nem lesz a követelődzésnek. Igaz ugyan, hogy kevesebben vagyunk, mint a khorezmiek, ha azonban szövetségre lépünk a szomszédos Cserkeszország fejedelmével, bátran harcba szállhatunk velük.
Így is határoztak. Megüzenték a khorezmi szultánnak, hogy nem félnek a fenyegetésétől. A cserkesz fejedelem, akihez mindjárt követet menesztettek, hamar belátta, hogy a szövetség csak hasznára válhatik, hiszen ha Timurtas seregei elvesztik a csatát, a khorezmi szultán bizonyosan a szomszédos országok ellen fordul, és rendre megsarcolja azokat is. Tüstént lóra ültette hát ötvenezer jó fegyveresét, és megparancsolta vezérének, hogy a sereg élén siessen a nogáj-tatárok megsegítésére.
Már egy álló napja folyt a küzdelem a khorezmiek és a tatárok között, amikor megérkezett az ötvenezer cserkesz lovas. Addig a khorezmi sereg volt az erősebb, most azonban a szövetségesek kerekedtek felül. Khallaf herceg, a fővezér, megelégedéssel látta, hogy a csata lassan a javukra fordul.
Igen ám, de Arzelán szultán ravasz ember volt. Nem győzte erővel, hát csellel próbálkozott.
Éjszaka, amikor elnyugodtak a fegyverek, titokban elküldte egy bizalmas emberét a cserkeszek táborába. Azt üzente, hogy Cserkeszországot soha bántani nem fogja, rajta adót nem követel, a vezérnek magának pedig még egy kis zsák aranyat is küld ajándékba, ha cserbenhagyja a nogáj-tatárokat.
A vezér ráállt az alkura, és még az éjjel egész seregével eltakarodott a csatamezőről.
Másnap virradatkor, amikor Khallaf észrevette az árulást, már későn volt. A szultán seregei körös-körülfogták a nogáj-tatárokat. De Khallaf nem adta meg magát, hanem riadót fúvatott, vitézül kardot rántott, és vagy ezer emberével kitört az ellenség szoros gyűrűjéből.
A csatatérről egyenest hazavágtatott a fővárosba, hiszen tudta, hogy a khorezmiek is oda igyekszenek. Épp idejében érkezett, hogy nagy hirtelen lóra ültesse apját és anyját, sebtében tevehátra rakassa legbecsesebb kincseit, és maradék csapatával együtt a Kaukázus rengeteg erdőségeibe meneküljön a khorezmi szultán emberei elől.
Most pedig hová, merre?
Timurtas fejedelem, Almász fejedelemasszony meg a fiuk, Khallaf herceg, meghányta-vetette a dolgot, és elhatározta, hogy családjával és hűséges embereivel együtt Örményországon és az ozmánok földjén keresztül biztonságos vidékre menekül. Gondolta, valamelyik uralkodó majd csak befogadja őket, és menedéket ad nekik, ameddig kieszelik, miképpen juthatnának vissza hazájukba, miképpen űzhetnék ki a kegyetlen hódítókat a nogáj földről.
Meredek, tüskés, bozótos lejtőkön, magas sziklafalak és mély szakadékok között bujdosó úttalan utakon, ember-nem-járta köves vízmosásokon kapaszkodtak a magasba, hólepte hágók, felhőkbe vesző hegycsúcsok felé. Vad szirteket másztak meg, feneketlen hasadékokat ugrattak át, örvénylő folyókon láboltak keresztül. Az állatok fele elhullott, az emberek fele kidőlt a sorból.
Hosszú vándorlás után, amikor végre megnyugodtak, hogy a khorezmi szultán fegyveresei már nem érhetik utol őket, megpihentek egy sötét völgykatlanban.
De nem pihenhettek sokáig.
Éjszaka, amikor már az utolsó tábortüzek is ellobbantak, mindenfelől hegyi rablók ereszkedtek alá a sűrű erdőségekből, és alattomosan rátámadtak a kis csapatra. Annyian voltak, Timurtas kán emberei pedig oly kevesen, hogy a rablók egy-kettőre elbántak az álmukból alig ocsúdó, fáradt vándorokkal.
Khallaf herceg is csak úgy menthette meg apját és anyját, hogy elrejtőzött velük egy barlang mélyén, és ott várta meg, amíg a rablók megosztoznak a zsákmányon, és a maradék állatokat elhajtva, visszahúzódnak a hegyek közé.
Timurtas fejedelem mélységes fájdalommal gondolt elpusztult embereire, elvesztett országára, meg arra, hogy feleségével és fiával együtt most már a földönfutók sorsa vár reá.
Csak Khallaf nem csüggedt el.
– A szerencse változékony – mondotta nagy bizakodva. – Most a khorezmi szultán győzött, de meglátjátok: fordul még a kocka.
Bátorsága lelket öntött szüleibe is. Folytatták útjukat. Ha az öregek egyike vagy másika nem bírta a gyaloglást, Khallaf a vállára emelte, úgy vitte tovább, pedig, igazság szerint, már ő maga is alig állt a lábán.
Egy-két napig azon a gyümölcsön éltek, amelyet a barlang tájékán, a völgykatlanban gyűjtöttek. De nemsokára ez a sovány útravaló is elfogyott, a kopár hegygerincen pedig, amelyen bolyongtak, nem termett semmi eleség.
Timurtas kán viselte el legnehezebben a sok küszködést, koplalást.
Leroskadt a földre.
– Megadom magam a sorsomnak – mondotta elhalóan. – Hagyjatok magamra, nekem már úgyis végem.
– Én sem bírom tovább – szólt Almász. – Csókolj meg, és eredj utadra, Khallaf.
– Nem megyek én sehová nélkületek – felelte az ifjú. – Hanem egyebet mondok: pihenjetek le egy kevés időre itt, a langyos napsütésen. Én addig körülnézek, nem találok-e egy korty vizet, vagy egy marék bogyót valahol.
A kán és felesége sóhajtva ledőlt a földre egy sziklafal tövében, az ifjú herceg pedig nekivágott a bérctetőnek. De hasztalan nézdelődött, fürkészte a vidéket a magas ormokról, kőszálak csúcsáról: nem hogy enni-innivalót nem talált, de még az irdatlan sziklarengetegből kivezető utat sem látta semerre.
Már-már őt is elfogta a kétségbeesés. Érezte, hogy lassan elhagyja az ereje.
Azon volt éppen, hogy felad minden reményt, és abbahagyja a kutatást, amikor egyszerre csak valami halk nesz ütötte meg a fülét.
Mintha valami aprócska patak csörgedeznék valahol, mintha a lomb zizegne halkan a szellő járására. Elindult a hang irányába, és nem is sokára egy piros gyümölcstől roskadozó fát pillantott meg egy hatalmas szikla mögött. A fa árnyékában tiszta vizű forrás fakadt a szikla hasadékából.
Khallaf lélekszakadva rohant vissza szüleihez, és elújságolta nekik a hírt. Azok felálltak, és botladozó, rogyadozó lábbal, de megújult reménykedéssel követték fiukat, ahová az vezette őket.
Mind a hárman megmosakodtak a forrás hűvös vizében, ittak is belőle, és a fa érett, ízes gyümölcsével csillapították éhségüket. Rövid pihenő után felfrissülten indultak újra útnak.
Két nap sem telt bele, s máris lejutottak a Kaukázus déli lejtői alatt elterülő sík vidékre.
Nem messze a hegy lábától egy város falai emelkedtek. Khallaf herceg és szülei letelepedtek a városkapu közelében az út szélén egy terebélyes fa alá, mert nem akartak napvilágnál, azonmód porosan, gyűrött, szakadt ruházatban mutatkozni idegen emberek előtt.
Alkonyat felé egy tisztes külsejű öreg férfi tűnt fel az úton; a város felé tartott. Amikor meglátta a három jövevényt, barátságosan köszöntötte őket, és leült melléjük az árok partjára.
Timurtas kán megkérdezte az öregtől, hogy miféle város az, amelynek kapuja előtt pihennek.
– E város – felelte az öreg –, Ileng kán országának fővárosa. Itt áll fejedelmünk palotája. Hanem ti ugyancsak messziről jöhettek, hogy hírét-nevét sem tudjátok!
Timurtas nem akarta vigyázatlanul elárulni, hogy kicsodák igazában, hiszen nem tudhatta, milyen indulatú ember az öreg, aki most az árokparti fa árnyékában osztozik velük. Ezért nem toldva hozzá semmit a valósághoz, éppen csak elhallgatva belőle valamicskét, így válaszolt:
– Bizony, messziről jövünk, uram, a Kaukázus hegység túlsó oldaláról. Nagy kincsekkel indultunk útnak, de koldusszegényen érkeztünk ide, mert rablók támadtak reánk egy sötét völgykatlanban, lemészárolták kísérőinket, és bennünket kifosztottak mindenünkből.
– És most merre igyekeztek? – tudakolta az öreg.
– Szállást, menedéket keresünk – felelte Timurtas kán –, ámbár, őszintén szólva, nemigen tudjuk, hol akad olyan nemes lélek, aki házába fogad három magunkfajta nyomorultat.
– Ha csak ezt keresitek, akkor vándorlástok máris véget ért – felelte az öreg. – Itt lakom, mindjárt a közelben, és nagy tisztességnek tartanám, ha vendégül láthatnálak benneteket otthonomban.
Timurtas, Almász és Khallaf szívbéli hálával köszönte meg az öreg jóindulatát, és elfogadta a meghívást. Közben beesteledett. Semmi oka sem lévén, hogy tovább is ott várakozzanak a városkapu előtt, valamennyien felkerekedtek.
Az aggastyán egy kicsiny, egyszerűen, de csinosan berendezett házba vezette három vendégét. Először is tiszta ruhát adott valamennyiüknek: Khallaf hercegnek és atyjának selyem bugyogót és ujjast, posztó kaftánt és indiai turbánt, Almásznak pedig fehér gyolcsból varrt asszonyi öltözetet. Azután asztalhoz tessékelte őket.
A gyertyafényes asztalon, amelyen drága porcelán edények álltak, rózsaszínű korall csészékben szürke ámbra illatozott. A szolgák elsőnek pompás, sűrű levest tálaltak fel, s melléje fekete halikrát. Majd gazellapástétom következett, hozzá egy púpozott tál rizses, húsos piláf, és külön tálon egy halom főtt, darabokra vagdalt fogolymadár. Ezután újabb fogások kerültek az asztalra: volgai hal és tavi kecsege, valamint rostélyon sült kancacomb, végezetül pedig mézes, fűszeres sütemény.
Közben a szolgák serényen töltögették a meg-megürülő serlegekbe az erjedt, savanykás kumiszt és az édes datolyabort.
Vacsora után Timurtas megkérdezte a házigazdát, hogy miképpen illik ehhez a szerény házhoz az ilyen dús vendégség. Az aggastyán elmondta, hogy valamikor jómódú kereskedő volt, de öreg napjaira özvegységre jutván, abbahagyta a mesterségét, mert nem vágyott nagyobb gazdagságra. Azóta csendesen, takarékosan éldegél házában, hanem azért néhanapján szívesen megkínálja vendégeit egy-egy tál finomabb eledellel.
Amikor elérkezett a lefekvés ideje, Haszán előszólította szolgáit.
Azok, illatos füstöt árasztó gyertyákkal a kezükben, szobájukba kísérték a három idegent. Khallaf és szülei alighogy egyedül maradtak, mély, egészséges álomba merültek.
Másnap reggel az öreg belépett a vendégek szobájába, és így szólt:
– Mindenki számára vigasztaló, ha azt hallja, hogy akadnak náluk is szerencsétlenebbek. Most hallom, hogy Ileng kánhoz tegnap követ érkezett a khorezmi szultántól, aki azt üzeni, hogy ellensége, Timurtas kán, a felesége meg a fia alighanem az ő városába menekült. Kéreti a mi uralkodónkat, hogy semmi szín alatt se adjon menedéket a nogájtatárok fejedelmének és családjának, sőt, tüstént fogassa el, mihelyt kézre kerítheti.
E szavak hallatára Timurtas is, Khallaf is elhalványodott, a fejedelemasszony pedig kevés híján elájult.
Amikor Almász magához tért, így szólt az aggastyán:
– Úgy látom, túlontúl szívetekre veszitek a nogáj kán balsorsát. Vajon mi az, ami ekkora részvétre indít benneteket?
Timurtas ezt felelte:
– Nem hálálhatom meg mással a vendégbarátságodat, mint azzal, hogy őszinte leszek hozzád. Tudd meg, hogy én magam vagyok a nogáj-tatárok trónja vesztett uralkodója, ez az asszony Almász, a feleségem, ez az ifjú pedig Khallaf herceg, a fiam.
Khallaf hozzátette:
– Most pedig, hogy így, bizalommal a kezedre adtuk magunkat, reád bízzuk, mit cselekszel velünk.
Az öreg a fejét csóválta sajnálkozva, aggodalmasan.
– Legszívesebben elrejtenélek benneteket. Csakhogy ebben a városban sem nálam, sem más házban nem lehettek bátorságban. Ismerem jól Ileng kánt, tudom, hogy retteg a szultán bosszújától, tehát mindenhol kutatni fog utánatok. Bizony, nagy veszedelemben vagytok, felséges vendégeim!
– Mit tegyünk hát? – kérdezte Timurtas kán.
– Csak egyet tanácsolhatok: hagyjátok el tüstént a várost. Azt ajánlom, hogy a kapun túl forduljatok nyugatnak, keljetek át a folyón, és iparkodjatok minél hamarabb eljutni a Burdász-törzs földjére. Ott,
Alinger kán országában, barátságos fogadtatást remélhettek.
Az öreg mindjárt ki is ment az istállóba, felszerszámoztatta három jó lovát, ételt, italt, pokrócokat kötöztetett a nyergükre, s ezenfelül még egy ezüstpénzzel tele erszényt is átnyújtott Timurtas kánnak. A földönfutó fejedelem megköszönte a derék aggastyán jóságát, majd övéivel együtt nyeregbe szállt, és sebes ügetéssel elhagyta a várost.
Egynapi lovaglás után elérték a folyót, és egy sekélyes részén szerencsésen átgázoltak rajta. További két nap múlva átlépték a Berlász-törzs földjének határát.
Azon túl már nem fenyegette őket veszedelem.
Nem messze a határtól takaros kis sátortáborra találtak. Ott megtelepedtek, eladták lovaikat, és vagy fél esztendeig csendesen eléldegéltek az aggastyán ezüstjéből és a lovak árából.
Fél esztendő múlva azonban minden pénzük elfogyott. Timurtas kánra és családjára megint az éhezés várt, ha ugyan nem akarta szégyenletes módon koldulással tengetni az életét.
Ekkor így szólt Khallaf:
– Kerekedjünk fel, költözzünk át ennek az országnak fő táborába, ahol Alinger kán fejedelmi sátra áll. Ott talán megfordul a szerencsénk.
A kán sólyommadara
A kán sátortábora egynapi járóföldre állt, lankás domboldalon, virágos rétek és árnyas erdők között.
Szállásuk mindjárt akadt, mert a tábor szélén tágas kunyhó várt az arra vándorló szegények befogadására. Ott húzta meg magát a nogájtatárok száműzött kánja, kis családjával együtt.
– Kimegyek a piactérre – mondta Khallaf –, beállok a teherhordók közé. Bizonyosan akad valaki, aki felfogad, s így aztán valahogyan majd csak megélünk a két kezem munkájából.
Timurtas kánnak és Almász fejedelemasszonynak elfacsarodott a szíve arra a gondolatra, hogy vitéz és tudós fiuk, sovány bérért, ilyen vesződséges munkára adja a fejét. De hát mit tehettek? Bánatosan útjára bocsátották az ifjút.
Khallaf herceg azonban hiába ácsorgott, várakozott a piactérnek abban a sarkában, ahol a teherhordók gyülekeztek, hiába kínálkozott fel azoknak, akik tele kosárral, batyuval igyekeztek hazafelé: naphosszat nem akadt számára munka.
Estefelé, amikor a piac már amúgy is szedelődzködött, Khallaf elunta a várakozást. Csupa gond volt a lelke. Hogy tartsa el öreg szüleit, ha nem jut keresethez semmi módon?
Töprenkedve lépdelt végig a sátortáboron, kisétált az erdőszélre, és leült egy fa alá. Azt remélte, hogy a bogárzsongásos, madárfüttyös csendben eszébe jut majd valami értelmes gondolat.
Addig-addig tűnődött, addig-addig bámulta a könnyű felhőket a halványodó égen, a szelíd, korai csillagok alatt, amíg lassan, észrevétlenül elnyomta az álom.
De nemsokára valami szellő legyintette meg a homlokát. Felébredt, kinyitotta a szemét, s mit lát? Egy ritka szépségű sólyommadár gubbaszt fölötte az ágon. Alighanem az támasztotta azt a kis hűs szelet, amikor leszállt a magasból. A madár fejét színes tollbokréta, nyakát pedig gyémánttal, topázzal, rubinttal kirakott aranylánc ékesítette.
„Ez a sólyom alighanem a törzs valamelyik főemberének a madara lehet – gondolta magában Khallaf. – Megfogom, és elviszem neki, hátha megjutalmaz érte egy kis aprópénzzel, vagy ad valami munkát a házatáján.”
Tudta, hogyan kell bánni a sólyommal, hiszen eleget solymászott fejedelemfi korában. Lassan felállt, és biztatóan, megnyugtatóan szólongatva a madarat, odanyújtotta neki az öklét. A sólyom rárepült, és megült rajta, Khallaf pedig elindult vele a tábor felé.
Már az első sátraknál nagy rivalgás fogadta.
– Megkerült a kán kedves sólyma, amelyet már mindenütt kerestetett! – kiáltozták az emberek, és uralkodójuk sátrába vezették az ifjút.
A kán módfelett megörült kedves madarának. Örömében megölelte Khallafot, s azután töviről hegyire kifaggatta, hogy hol találta meg a sólymot, hogyan fogta meg.
Végezetül pedig így szólt a kán:
– Beszédedről és ruházatodról ítélve, úgy vélem, hogy idegen vagy ezen a vidéken. Honnan jössz, és miképpen kerültél a mi földünkre?
Khallaf (éppúgy, mint apja cselekedte, amikor a városbeli derék öreg kereskedő kérdésére válaszolt) semmit sem toldott hozzá az igazsághoz, éppen csak elhallgatott belőle valamicskét.
– Messziről jövök, atyámmal, anyámmal – felelte –, a Kaukázus hegység túlsó oldaláról. Nagy kincsekkel indultunk útnak, de koldusszegényen érkeztünk ide, mert rablók támadtak reánk egy sötét völgykatlanban, lemészárolták kísérőinket, és kifosztottak bennünket mindenünkből.
– Akkor meg különösen örülök, hogy éppen te találtad meg a sólymot – szólt a Berlász-tatárok fejedelme –, mert megesküdtem, hogy aki visszahozza a madarat, annak három kívánságát teljesítem. Mondd meg hát, mit kívánsz tőlem.
– Édes szüleim a tábor szélén, a szegény vándorok kunyhójában húzták meg magukat – mondotta Khallaf. – Első kívánságom az, hogy adass nekik öreg korukhoz és törődött állapotukhoz illő sátrat, itt, a tiéd közelében, és lásd el őket élelemmel és ruházattal hátralevő rövid életükben.
– Meglesz! – bólintott a fejedelem.
– Második kívánságom – folytatta Khallaf – egy jó paripa, nyereggel, csótárral, kantárral felszerszámozva. A harmadik pedig: egy pompás köntös, egy drága kard és egy erszény arany.
– Megkapod, amit kívánsz! – felelte Alinger. – Drágább árat sem sokallnék ezért a kedves sólyommadárért.
Khallaf megköszönte a kán jóságát, és sietve visszatért a táborszéli kunyhóba, ahol szülei aggódva várták.
– Jó hírt hozok! – kiáltotta már messziről.
S elbeszélte mindazt, ami történt. Timurtas és Almász felvidultan követte fiát a kán elébe, majd pedig abba a díszes sátorba, amelyet a kán a saját fejedelmi sátrának szomszédságában jelölt ki a számukra.
Az öregek leheveredtek a süppedő kasmíri meg perzsiai szőnyegekre, Khallaf pedig így szólt hozzájuk:
– Most, hogy a kán gondjába fogadott benneteket, kedves szüleim, kérlek, engedjétek meg, hogy útra keljek. Nagyon vágyom arra, hogy megismerjem a kínai birodalmat és annak nagyhírű fővárosát, s azt gondolom, hogy keserves sorsunkon nem is változtathat egyéb, mint ha valamely fényes tettemmel kiérdemlem e hatalmas ország császárának barátságát és segítségét.
A kán és felesége eleinte igen elszomorodott e szavak hallatára.
Timurtas azonban hamar belátta, hogy fiának igaza van, és ezért erőt vett bánatán.
– Eredj, fiam – válaszolta. – Bátor és tudós ifjú vagy, s én hiszem, hogy amibe belefogsz, azt dicsőséggel véghez is viszed.
Másnap virradatkor a kán szolgái gazdag selyemruhába öltöztették Khallafot, majd kánjuk sátrába vezették. Alinger egy gyémántos markolatú kardot és egy aranypénzzel tele erszényt nyújtott át a hercegnek, azután pedig elővezettette legszebb telivér paripáját.
Khallaf a derekára övezte a kardot, köntöse zsebébe süllyesztette az erszényt, nyeregbe pattant, és megrántotta a kantárt. A paripa horkantva felágaskodott, s az ifjú herceg, búcsút intve a kánnak és könnyezve mosolygó szüleinek, elvágtatott arrafelé, amerről a legtündöklőbben szikrázott a fehér reggeli napfény.
A kínai császár székvárosában
Kerek fél esztendeig tartott Khallaf útja. A herceg sivatagok forró, hullámzó homoktengerén, magas hegyek dermedt, néma hómezőin, süppedős, zöld vizű mocsarakon, köves, bozótos pusztaságokon lábalt keresztül, rablókkal, vadállatokkal küzdött meg, tűrte a hideget, a meleget, az éhséget, a szomjúságot – és csak ment, ment, rendületlenül, Napkelet felé.
Fél év múlva egy nagy város határába érkezett. A várost hatalmas kőfal vette körül, s azon túl sárga, kék, zöld cseréppel fedett paloták, csillogó, fehér kőből épült templomok, porcelánnal borított, horgas tetejű harangtornyok emelkedtek a magasba.
A városfalon kilenc kapu nyílott. Khallaf belovagolt a középsőn.
Jobb kézre, egy kis házikó előtt, egy idős asszony gyomlált a kertjében. Khallaf megállt előtte, illendően köszöntötte, és megkérdezte tőle, hogy jó helyen jár-e, mert a kínai fővárosba igyekszik.
– Akkor jó helyen jársz – felelte az asszony. – Ez a város Kanbalu, Altun nagykánnak, a kínaiak császárának székvárosa, amelyet másképpen Pekingnek is neveznek. Mi járatban vagy errefelé?
– Azért jöttem – válaszolta az ifjú –, hogy kardomat, eszemet felajánljam a császár szolgálatára, ha ugyan szívesen fogadja azt, és meg is érdemli egy messze földről érkezett vitézlő férfiember hűségét.
– Szívesen fogadja, azt gondolom – mondta az asszony –, megérdemelni pedig bizonyosan megérdemli. Altun kán nagy és dicső uralkodó, szereti népét, és népe is szereti őt.
– Hát akkor legalább nem jöttem hiába – felelte a herceg.
Khallaf meg az asszony jól elbeszélgetett, és kölcsönösen megnyerték egymás bizalmát. Az asszony elmondta, hogy néhány esztendeje özvegységre jutott, s van egy kis szobája, ahová szerény fizetségért örömest befogad egy-egy becsületes utazót. A szoba éppen üres volt, megkötötték hát az alkut. Khallaf beállította lovát az istállóba, maga pedig beköltözött az özvegyasszony házába.
Hamarosan estebéd került az asztalra: rizskása és hozzá gyümölcsös hús, édesen, ahogy a kínaiak szeretik. Éppen délre járt az idő.
Khallaf herceg jóízűen falatozott. Hanem egyszerre csak felütötte a fejét: messziről kürtharsogás, üstdobok döngése, réztányérok kongása hallatszott. Khallaf megkérdezte az özvegyet, hogy hol és miért szól ez a nagy zenebona.
– Kérője érkezett Turandot hercegkisasszonynak, a császár leányának – felelte az özvegy. – Annak a tiszteletére zendítettek rá az udvari muzsikusok a császári palota udvarán. Aztán ha majd egy fertályóra múlva újra megszólal a zene: ez azt jelenti, hogy éppúgy, mint a hercegkisasszony eddigi kérőit, láncra fűzve viszik a vesztőhelyre a boldogtalant.
Hanem erre már Khallaf herceg letette az evőpálcikákat, amelyekkel addig kínai módra csipegette az ételt.
– Micsoda? – kérdezte megütődve. – Hát nálatok az a szokás, hogy vesztőhelyre hurcolják a hercegkisasszony kérőit?
Az özvegyasszony nagyot sóhajtott.
– Látszik, hogy idegen vagy, ha még hírét sem hallottad Turandot szépségének és kegyetlenségének, s nem tudod, mi a sorsa annak, aki szemet vet reá. Legjobb, ha rögtön elmondom, hadd tudj meg mindent idejekorán.
S azzal rákezdte:
– Jártadban-keltedben alighanem láttál már szép leányt, nem is egyet. Hanem akárhányat láttál is, olyan széppel, mint Turandot hercegkisasszony, bizonyosan eggyel sem találkoztál. De Turandot nemcsak szép, hanem olyan nagyeszű és nagytudományú is, hogy sehol sem találni párját. Jártas az a föld minden bölcsességében, még Kong Fu-ce törvényeit és oktatásait is mind betéve tudja. Nem csoda hát, hogy a legderekabb királyfiak vetekszenek a kezéért.
Egyszer, vagy két esztendeje, a tibeti király fia kérte feleségül, és Altun nagykán oda is ígérte Turandot kezét. De a hercegkisasszony annyira nagyra volt a szépségével meg a tudományával, hogy annyi más kérője után a tibeti királyfit sem találta méltónak magához.
Hanem a császár már elunta a sok finnyáskodást, és keményen ráparancsolt, hogy legyen a királyfi felesége. Turandot erre nagy fortélyosan betegnek tettette magát, és azt mondta, meghal, ha rákényszerítik a házasságra. A jóságos nagykán megijedt, és inkább mindent ráhagyott a leányára, semhogy a halálát okozza.
– Csakhogy ez nem elég! – mondotta Turandot. – Ha azt akarod, hogy életben maradjak, esküdjél meg, hogy nem erőltetsz hozzá olyan emberhez, aki nem tud megfelelni három kérdésemre.
– Esküszöm! – felelte a császár, aki azt remélte, hogy a leánya előbb-utóbb letesz erről a bolondságról, vagy ha nem, hát akad majd olyan kérő, aki megfejti a három talányt.
– És esküdjél meg arra is – folytatta a hercegkisasszony –, hogy aki adósom marad, akár csak egyetlen válasszal is, azt a kérőt láncra fűzve egyenesen a vesztőhelyre hurcoltatod!
A császár, kénytelen-kelletlen, megesküdött erre is. Turandot azon nyomban egészségesen kelt fel az ágyából. Altun nagykán eleinte örült leánya hirtelen gyógyulásának. De nemsokára rájött, hogy csel áldozata lett. Hanem esküjét mégsem szeghette meg, s azóta egyre-másra kénytelen a vesztőhelyre küldeni azokat a kérőket, akik nem tudnak megfelelni Turandot furfangos kérdéseire … Hanem, hallod-e?
Elhallgattak a kürtök, a réztányérok, dobok! Szamarkandia ifjú hercege, az új kérő, most áll ki vizsgára a hercegkisasszony, a császár, a tudós mandarinok meg az egész császári udvar elé!
– Magam is szívesen megnézném ezt a ceremóniát! – mondotta Khallaf. – Ilyesmit még amúgy sem láttam.
– Megnézheted, ha odasietsz – felelte az özvegy. – Ilyenkor mindenki előtt nyitva áll a császári palota udvara. Hanem vigyázz, nehogy neked is kedved támadjon beállni a kérők sorába. Mert akkor egykettőre te is a vesztőhelyen találod magadat!
Khallaf megnyugtatta a jólelkű özvegyasszonyt, hogy eszébe sem jut efféle gondolat. Hiszen sohasem látta Turandotot, a hírét is csak most hallotta először – mi oka volna hát, hogy feleségül kívánja?
Az asszony megmagyarázta vendégének, hogy merre menjen, és Khallaf egykettőre meg is találta, amit keresett: a császári palotát.
*
De még a kapuig sem ért, amikor odabent, az udvaron, ismét felharsantak a kürtök, és döngve, csörögve megszólaltak a réztányérok és üstdobok. A nogáj-tatárok ifjú hercege tudta, hogy mit jelent ez: a vizsga véget ért. De hát vajon hogyan ért véget? Milyen sorsra jutott a hercegkisasszony kérője?
Nemsokára ezt is megtudta Khallaf. A palota kapuján száz kardos, alabárdos testőr fordult ki, nyomukban húsz mandarin és ugyanannyi szakállas törvénytudó, hosszú, ráncokba szedett fehér posztóköntösben. Utánuk, törvényszolgák négyszögében a rabláncra fűzött szamarkandiai királyfi lépdelt, mögötte pedig vörös talárban az udvari hóhér.
Újabb száz fegyveres testőr zárta be a menetet, amely egyenesen a magas fallal körülvett vesztőhely felé haladt.
Khallaf szánakozva nézte a szerencsétlen herceget, és haragosan gondolt a szép, kegyetlen Turandotra, akinek annyi derék ifjú köszönheti a halálát.
De azért egy kicsit felbizsergett benne is a kíváncsiság: mi lenne, ha egyszer ő is odaállna Turandot, a mandarinok meg az egész császári udvar elé, és megmérkőznék azzal a nagyeszű, nagytudományú királykisasszonnyal?
Eközben elvonult a szomorú menet, és lassan a kíváncsi tömeg is elszéledt a palota elől.
Khallaf most egy ősz hajú férfira lett figyelmes, aki a kapufélfához támaszkodva keservesen zokogott. Odalépett hozzá, és megkérdezte, miért bánkódik ennyire, s hogy nem lehetne-e a segítségére.
– Ó, uram – felelte a férfi –, nem segíthetsz te rajtam semmi módon. Tanítómestere és hű barátja voltam annak az ifjú hercegnek, akit most kísértek vasra verve a vesztőhelyre a császár fegyveresei. Ma is boldogan élhetne országában, ha néhány hónap előtt történetesen arra nem téved egy indiai festő, és meg nem mutatja neki Turandot hercegkisasszony képét. Szamarkandia hercege az arckép láttára olthatatlan szerelemre gyulladt Turandot iránt, és bármennyire igyekeztem is tartóztatni, egyenesen ide jött, hogy alávesse magát annak a próbának, amelyet a hercegkisasszony kérőinek ki kell állniuk. A három találós kérdésre azonban ő sem tudott megfelelni, és most annyi társa után, ő is életével fizet meggondolatlanságáért. Őt siratom, uram, Szamarkandia hercegét és azokat az ifjakat, akik majd ezután követik ezen a szörnyűséges úton.
– De hát igazán olyan tündérszép a kínai hercegkisasszony? – kérdezte hitetlenül Khallaf. – Igazán olyan tündérszép, hogy egyetlen festett arcképe láttára is ennyire elveszítse a fejét egy józan ember?
– Ítéld meg magad, uram! – válaszolta az ősz hajú férfi, s egy képet húzott elő köntöse zsebéből. – Íme, ez Turandot hercegnő arcmása!
Khallaf a képre pillantott. A szíve megdobbant. A városszéli özvegyasszony igazat mondott: Turandotnál szebbet Khallaf életében sem látott. De nemcsak hogy nem látott, még elképzelni sem tudott.
De mégsem a leány szépsége volt az, ami az ifjú herceget ilyen váratlanul és ilyen varázslatosan lenyűgözte, hanem valami apró, halvány csillámlás a leány szemében, valami sejtelmes kis fényesség, amelyet eddig talán soha senki meg nem látott. De Khallaf meglátta.
És egyszeriben megértette belőle, hogy Turandot jó is lehetne, szelíd is lehetne, tudna irgalmazni is, tudna tiszta szívből szeretni is, ha egyszer életében emberére akadna. És erősen eltökélte magában, hogy éppen ő lesz az, aki érdeme szerint megleckézteti a gőgös hercegkisasszonyt.
Az ősz hajú férfi Khallafra pillantott.
– Ó, uram! – kiáltott fel fájdalmasan. – Mit tettem veled! Miért is mutattam meg neked ezt a képet! Látom már a tekinteteden, hogy mi a szándékod, és tudom, hogy ugyanaz a sors vár reád is, mint Szamarkandia hercegére!
Khallaf a férfi vállára tette a kezét.
– Tévedsz, jó öreg – felelte. – Turandot hercegkisasszony kegyetlensége nem követel több emberáldozatot!
S azzal belépett a palota kapuján.
Az udvaron húsz egymáshoz láncolt elefánt állott, s mögöttük, egyenes sorban, ezer, tetőtől talpig ezüst páncélba öltözött palotás vitéz. Kapitányuk, aki arany sisakot viselt, odalépett Khallaf elé.
– Mit kívánsz, idegen? – kérdezte tőle.
– Jelentsd uradnak, a kínai császárnak – felelte csengő, erős hangon Khallaf –, hogy egy messze földön élő fejedelem fia érkezett udvarába, és feleségül kéri Turandot hercegkisasszonyt.
A három próba
Nemsokára egy kamarás lépett elő a belső palota ajtajából, szótlanul meghajolt Khallaf előtt, és intett, hogy kövesse.
A kamarás és nyomában Khallaf herceg díszes szobák, folyosók, csarnokok egész során haladt keresztül, míg végül egy aranyajtóhoz érkezett, amely előtt jobbról-balról egy-egy ajtónálló strázsált. Az ajtó kitárult, és Khallaf egy hatalmas teremben találta magát, amelynek falait és mennyezetét, de még a padlóját is, ezer színben tarkálló lágy selyemkárpit borította. A terem végében, magas érclábakon, fehér ezüstből kovácsolt, sárkány formájú trónszék emelkedett, s a trónszéken, tanácsosainak és mandarinjainak félkörében, ott ült maga Altun nagykán, a kínai császár.
A kamarás a trónszék elé vezette Khallaf herceget, és így szólt:
– Felséges uram-császárom, íme, az a messziről érkezett fejedelemfi, aki feleségül kéri Turandot hercegkisasszonyt.
Az ősz szakállú császár hosszan nézte Khallafot, daliás termetét, parázsló szemét, nyílt homlokát. Azután felsóhajtott.
– Lépj közelebb, fiam! – mondta nyájasan, bánatosan. – Mondd meg: tudod-e, hogy milyen sorsra jutottak mindazok, akik el akarták nyerni leányom kezét? Tudod-e, hogy útjuk e trónteremből egyenesen a vesztőhelyre vezetett?
– Tudom, felséges nagy kán! – felelte bátor szóval Khallaf. – Ismerem a kegyetlen törvényt, amely annyi merész ifjú halálát okozta. De a veszedelem nem riaszt el szándékomtól, sőt, megvallom, éppen arra késztet, hogy magam is megpróbálkozzam azzal, ami eddig senkinek sem sikerült.
– Abban bízol tehát, hogy meg tudsz felelni Turandot három kérdésére? – kérdezte a császár.
– Ebben reménykedem, uram – felelte Khallaf –, mivelhogy magam sem vagyok egészen járatlan azokban a tudományokban, amelyekben leányod jeleskedik.
– Így beszéltek valamennyien, akik a próbára eddig kiálltak – legyintett a császár. – Ezt mondta Szamarkandia hercege is, akit épp az imént kísértek a vesztőhelyre. Attól félek, a te sorsod sem lesz különb, mint az övé. Gondold meg, vakmerő ifjú, gondold meg okosan, higgadtan, hogy mit határozol. Légy vendégem ma éjszakára, és ha holnapig sem másítod meg az akaratodat: délben kiállhatsz a vizsgára jómagam, a hercegkisasszony, a tudós mandarinok meg az egész császári udvar elé.
A kamarás egy pompás szobába vezette Khallafot. Egész sereg szolga várta a parancsait. A herceg azonban nem kívánt mást, mint hogy hagyják magára. Alighogy egyedül maradt, levetkőzött, és – mivel közben már beesteledett – tüstént lehevert a mennyezetes patyolatágyra, és igyekezett minél hamarabb elaludni, hogy erőt gyűjtsön a másnapi próbához.
De akármilyen elszánt volt is Khallaf, az éjszakát nyugtalanul töltötte. Minduntalan fel-felriadt álmából. Egyszer öreg szülei jutottak az eszébe, másszor meg arra gondolt, hogy a nogáj-tatárok talán örökké a khorezmi szultán rabságában maradnak, ha elvándorolt hercegük nem viszi meg nekik a szabadulást.
Százszor is, ezerszer is feltette magának a kérdést, hogy szabad-e a saját boldogságáért ilyen könnyelműen kockára tenni az életét, amelytől szülei és népe boldogsága függ.
Reggeltájt már-már elhatározta, hogy megfogadja a császár intelmeit, és lemond Turandot kezéről.
De amint felnyitotta a szemét, pillantása a hercegkisasszony képére esett, amelyet este az ágya mellé állított, egy kis asztalkára. Turandot arca a rózsaszínű hajnali fényben még sokkalta szebbnek látszott, mint az előző napon, és csak úgy sugárzott róla az a rejtett, titkolt jóság, amely egyszer már Khallaf herceg szemébe lángolt.
Khallaf egyszeriben elfelejtette az egész hosszú, zaklatott, kétségekben és aggodalmakban eltöltött éjszakát.
Nyílt az ajtó. A kamarás lépett be rajta, tisztelettel köszöntötte a császári palota vendégét, és így szólt:
– Altun nagykán, a kínai császár azt kérdezteti, megfontoltad-e merész szándékodat.
– Mondd meg a császárnak – felelte Khallaf –, hogy soha még ilyen bizonyos, ilyen keményen eltökélt nem voltam akaratomban, mint éppen most!
*
A kamarás eltávozott. Szolgák léptek a szobába, felsegítették fekhelyéről az ifjút, megfürdették, drága kenőcsökkel illatosították testét és haját, majd ünneplő ruhába öltöztették: fehér selyemruhát adtak reá, arany virágokkal kihímzett piros köntöst, kék harisnyát és sarut, fehér süveget.
Amikor delelőn állt a Nap, a kamarás ismét megjent, és felszólította Khallaf herceget, hogy kövesse a trónterembe. Mire odaértek, már együtt volt az egész császári udvar: a kamarások, a tanácsosok, a mandarinok, a miniszterek. És ott álltak, mozdulatlanul, körös-körül a fal mellett a kardos, alabárdos testőrök, és az ajtó mellett, pallossal a kezében, ott állt a vöröstaláros udvari hóhér. Csak a trónszék volt üres, a császár és a hercegkisasszony még váratott magára.
Khallaf megállt a terem közepén. Egy méltóságteljes öreg férfi lépett eléje: a császár főminisztere.
– Ifjú! – szólt fennhangon a főminiszter. – Felelj mindenki hallatára: tudod-e, hogy ha nem fejted meg Turandot hercegkisasszony három találós kérdését, akkor innen egyenesen a vesztőhelyre vezet az utad?
– Tudom! – válaszolta bátran Khallaf.
– Elismered-e, hogy a császár minden módon igyekezett szándékodtól eltántorítani?
– Elismerem.
– Belátod-e, hogy sorsodért senki mást nem okolhatsz, csak saját magadat?
– Belátom.
– És hajlandó vagy mindezek után is vizsgára kiállni a császár, a hercegkisasszony, a tudós mandarinok és az egész császári udvar színe előtt?
– Ez a legfőbb kívánságom.
– Akkor hát, kezdődjék a próba! – kiáltotta a főminiszter.
A palota udvarán felharsantak a kürtök, döngve, csörögve, megszólaltak a réztányérok és üstdobok. Az aranyajtó két szárnya kitárult. A császár lépett be rajta, és karján, sűrű fátyolokban, Turandot hercegkisasszony. Mindketten elfoglalták helyüket a trónuson.
A zene elhallgatott, és megszólalt a császár:
– Utoljára figyelmeztetlek, ifjú, hogy az életeddel játszol. Ha meggondoltad magad, és el akarsz távozni: senki sem állja utadat.
Khallaf meg sem mozdult.
– Leányom – fordult erre a császár Turandot felé –, most már téged illet meg a szó. Bárha szerencsésebb lenne ez a kérőd, mint az eddigiek!
– Én ugyan nem kívánok neki szerencsét – felelte Turandot –, de éppenséggel a vesztét sem kívánom. Ha azonban oly makacs, hogy kitart szándéka mellett: magára vessen mindazért, ami történni fog.
Khallaf meghajolt.
– Várom a kérdéseidet, hercegkisasszony!
Turandot felállt trónszékéről, és a nagy csendben feladta az első rejtvényt:
Parányi kép, kicsiny kerek keretben (Egy szilva akkorácska, mint e kép),
De elfér rajta hegy, völgy, róna, tenger, S a messze kéklő, mérhetetlen ég.
Kicsiny kerek keret, s egy kép, parányi (Alig nagyobb, mint holmi szilvamag),
Folyvást cseréli színét, váltja tárgyát, De mégis mindig ugyanaz marad.
Parányi kép, aprócska, szűk keretben (Egy szilvamagnál is alig nagyobb),
Fényét idegen fénytől kapja kölcsön, De mindennél tündöklőbben ragyog.
Egy szűk keret, s egy kép, kerek, kicsinyke (Egy szilvamag is tán nagyobbra nő),
De drágább kincs az, mint akármiféle Kincseket érő drága drágakő.
Kicsiny, kerek keret, kicsinyke képpel, Világít, ámbár jómaga nem ég,
De ha nem ég is, perzsel néha mégis. –
Találd ki hát, hogy mi lehet e kép!
Khallaf csak egy percig gondolkozott, azután elmosolyodott, és a hercegkisasszony felé bókolva, így válaszolt:
A rejtvényed fortélyos, szép Turandot,
Zavarba ejthet bármilyen halandót,
De én tudom a nyitját, azt hiszem:
E kép más nem lehet, csupán – a szem!
A tudós mandarinok, akiknek az volt a tisztük, hogy megítéljék, helyes volt-e a válasz, egymásra néztek, összesúgtak-búgtak, nagyokat bólongattak.
Végezetül felemelkedett a helyéről a legfőbb mandarin, és ünnepélyesen így szólt Khallafhoz:
– Az első kérdésre jól feleltél, ifjú idegen!
A császár, aki igen aggódott, hogy ez a kérő is a többiek sorsára jut, az ítélet hallatára felvidultan fordult Turandothoz.
– No, lányom, elismered-e, hogy kérőd az első találós kérdést okosan, jól fejtette meg? – kérdezte.
Turandot bosszúsan válaszolt.
– Elismerem, hogy szerencséje volt, és az első kérdésre csakugyan helyesen felelt. Hanem kíváncsi vagyok, hogyan boldogul a másodikkal:
Kovács készíti, kőkemény acélból,
Oly éles, széles, fényes, mint a kard,
Ámde parasztok két kezét diszíti,
S nem páncélos, kevély vitézi kart.
Kardra hasonlít, súlyos harci bárdra,
Ám kardnál, bárdnál gyakran többet ér.
Sebet hasít, tátongó, hosszú mélyet,
De a nyomában nem serked ki vér.
Nem vér, de élet serked a nyomában,
S bár földet hódít, kincseket szerez:
Békének fegyvere, nem háborúé. –
Találd ki hát, miféle fegyver ez!
Mély csend ülte meg a termet. Turandot, a császár, a tudós mandarinok, kamarások, tanácsosok, de még a kardos, alabárdos testőrök és a vörös köpenyes hóhér is, türelmetlenül, nyugtalanul lesték, hogy meg tud-e felelni a második kérdésre is a megnyerő arcú, kedves beszédű idegen.
De Khallaf herceg már kész is volt a válasszal:
Fegyvert, amely sebez, de vértelen,
Ilyent csak egyet tud az értelem.
Munkára edzi kovács a hegyét:
Az ekevas az, nem lehet egyéb!
A tudós mandarinok megint egymásra néztek, megint összesúgtak-búgtak, és még nagyobbakat bólintottak, mint az imént. A főmandarin pedig emelt hangon kihirdette:
– A második felelet is épp oly helyes, mint az első!
Turandot mérgesen toppantott a lábával.
A császár a fejét csóválta:
– Lányom, lányom, úgy nézem, te nem az igazságot keresed, hanem ennek az ifjúnak az életére törsz. Máskülönben örülnöd kellene, hogy végre olyan eszes, tudós kérőre akadtál, aki egyre-másra megfelel a kérdéseidre. Ha rám hallgatsz, el is engeded a harmadik próbát, és ahelyett a kezedet nyújtod neki, amelyet két feleletével máris becsületesen kiérdemelt.
– Még nem érdemelte ki! – válaszolta durcásan a hercegkisasszony.
– Három rejtvényt kell megfejtenie, márpedig eddig még csak kettőre hallottam a választ, s az a kettő, úgy látszik, túlságosan is könnyű volt.
A harmadiknak majd furfangosabbat választok!
Altun nagykán erre Khallafhoz fordult:
– Láthatod, hogy a leányom mindenáron a vesztedet akarja. Azt ajánlom, ne kockáztasd tovább az életedet. Mondj le Turandot kezéről, és eredj békességgel utadra, vagy maradj itt, ha úgy akarod, s én császári tanácsosaim sorába emellek.
– Köszönöm a jóságodat, uram-császárom – felelte Khallaf –, de akármekkora tisztesség is, amelyet felkínálsz, nem élhetek vele. Szeretem Turandot hercegkisasszonyt, és kész vagyok életem árán is kiállni a harmadik próbát.
– Akkor hát megint csak rajtad a sor, leányom – sóhajtotta a császár. – Hadd halljuk a harmadik kérdést. De annyit mondok, ne legyen valami nehéz!
Turandot már mondta is:
Nincs oly teher, mit el nem bír a hátán,
Hegyet rombol, kemény sziklát repeszt,
De oly gyenge, hogy meg sem áll magában. –
Nos, ha tudod, hát rajta, fejtsd meg ezt!
S hozzá még ezt: van ám valami mégis,
Amivel ez nem boldogul soha,
De azt a valamit naponta, rendre,
Legyőzi más, ha eljön a sora.
Khallaf gondolataiba mélyedt. A mandarinok pedig egymásra néztek, összesúgtak-búgtak, nagyokat bólongattak. Végül megszólalt a legfőbb mandarin:
– Ezt a rejtvényt nem kell megfejtened, idegen ifjú. Mert ez nem is egy rejtvény, hanem három.
– Úgy van! – kiáltotta a király. – Fel is mentelek a válaszadás alól.
De Khallaf intett, hogy beszélni akar. És így szólt a nagy, figyelmes némaságban:
Való igaz: furfangos e talány,
De titkát mégis megfejtem talán.
Az az erős-erőtelen: nem ember,
Inkább: a víz, vagy még inkább: a tenger.
S a víz – megmondom ezt is, mire várnék? –
Eggyel nem boldogul csak, s ez: az árnyék,
Az árnyékot magát meg – semmi kétség –
Csak egy győzi le: a sürü sötétség.
A tudós mandarinok most már össze sem néztek, össze sem dugták a fejüket, hanem felugráltak a székükről, úgy éltették, magasztalták a derék, okos ifjút, aki íme, diadalmasan kiállta valamennyi próbát.
Velük tapsolt, éljenzett az egész udvar. A testőrök a hüvelyébe tolták a kardjukat, a vörös taláros hóhér pedig, az ajtófélfa mellett, összeszedelődzködött, mert látta, hogy itt már nincs szükség reá.
Az udvaron felzendültek a kürtök, döngve, csörögve megszólaltak a réztányérok és üstdobok, győzelmet és örömet hirdetve a város népének.
A császár, nagy örömében, egy szökkenéssel lent termett a magas trónusáról, és cuppanós csókot nyomott Khallaf kipirult arcára.
– Boldoggá tettél, fiam! – kiáltotta. – El sem képzelheted, micsoda átok ülte meg eddig ezt a palotát! Ó, hányszor megbántam már azt a meggondolatlan fogadalmat, amelyet leányom kedvéért tettem! De hát ennek vége: legyőzted Turandotot, így hát nem ellenkezhetik tovább.
– Hadd tegyek fel még egy kérdést, egy utolsót! – könyörgött a hercegkisasszony.
– Hogyisne! – kiáltotta haragosan a király. – Hát erőnek erejével vesztőhelyre akarod juttatni ezt a kérődet is? Nem tűröm tovább a makacskodást! Teljesítsd a parancsomat, és egy szót se halljak!
Turandot leroskadt a trónszék lépcsőjére. Szeméből patakzott a könny, két vállát csak úgy rázta a zokogás.
Khallaf egy ideig bánatosan, némán bámult maga elé. Azután megszólalt:
– Hidd el, felséges uram, szívesen meghallgattam volna a hercegkisasszony negyedik kérdését is, csakhogy a kedvében járjak. Ha azonban ezt semmiképpen sem engeded meg, hát hagyd legalább, hogy én adjak fel Turandotnak egy talányt. Ha megfejti: ígérem, hogy lemondok a kezéről, és eltávozom a palotából, a városból, az egész birodalomból, mintha itt sem lettem volna!
Az udvari gyülekezet felmorajlott.
A mandarinok, tanácsosok, kamarások, miniszterek ezt mondták egymásnak:
– Úgy látszik, ennek az ifjúnak elment az esze! Talán csak nem képzeli azt, hogy a nagyeszű, nagy tudományú Turandot nem tud megfelelni a kérdésére?
Altun nagykán úgy meglepődött, hogy nem akart hinni a fülének.
– Jól hallok? – kérdezte. – Igazán le akarsz mondani arról, amit akkora veszedelem árán, nagy nehezen kiérdemeltél?
– Nem boldogság az, amit csak úgy, nagy nehezen erőszakol ki az ember. Sose erőltesd hozzám a lányodat, felséges kínai császár! Esküszöm, hogy lemondok a kezéről, ha megfelel a kérdésemre. Turandot hercegkisasszony ellenben esküdjék meg, hogy vonakodás nélkül, önként a feleségem lesz, ha nem fejti meg a talányt.
– Esküszöm! – kiáltotta gyorsan Turandot, mert erősen bízott abban, hogy találékonysága nem hagyja cserben.
A császár csak csóválta a fejét.
– Akármi legyek, ha megértem ezt a dolgot! – mondta. – De hát, ha mind a ketten így akarjátok, én nem ellenkezem. Add fel gyorsan azt a talányt, fiam. De jó nehéz legyen, annyit mondok!
– Annak a talánynak egy teremtett lélek sem tudja a nyitját az egész hatalmas kínai birodalomban! – felelte Khallaf.
És a hercegkisasszonyhoz fordulva, így szólt:
– Mondd meg nekem: hogy hívják a föld legboldogabb emberét, aki menten a legboldogtalanabbá válik, ha erre a kérdésére megfelelsz?
– Vagyis téged! – válaszolta a hercegkisasszony. – Majd holnap megmondom.
– Holnap? – kiáltotta a császár. – Még mit nem! Ez az ifjú sem kért haladékot, hanem tüstént megfejtette a talányaidat.
– Én mégis megadom a haladékot! – szólt Khallaf.
A terem megint felmorajlott. És a mandarinok, tanácsosok, kamarások, miniszterek ezt mondták egymásnak:
– Ennek az idegennek, úgy látszik, igazán elment az esze! Turandot holnapig valamiképpen bizonyosan kifürkészi a rejtvény nyitját!
Mit volt mit tenni?
A császár csüggedten búcsút intett Khallafnak, és Turandot hercegkisasszonnyal együtt eltávozott a teremből. Az arany ajtó becsukódott utánuk.
*
Khallaf herceg visszavonult a szobájába.
Ezen a napon is korán tért nyugovóra, de a szemére nem jött álom.
Most azonban nem a kétség tartotta ébren, hanem éppen a bizonyosság: a beteljesedés boldog izgalma. Mert hiszen tudta, hogy nevét fél esztendei járásra, senki sem ismeri, tehát Turandot sem találhatja ki.
Képzeletben máris lovon ült, útban a Berlász-tatárok országa felé, hogy szüleinek bemutassa ésszel, bátorsággal szerzett szép, fiatal, nagyeszű, nagy tudományú feleségét …
Hanem egyszerre látja ám a gyertyafényben, hogy megmozdul az ajtó kilincse, halkan, lassan nyílik az ajtó és egy fehér selymekbe, fátyolokba burkolt nőalak lép a szobájába.
Khallaf felült fekhelyén.
– Ki vagy? – kérdezte meglepetten.
– Csendesen! – intette suttogva a látogató. – Ebben a palotában rettenetes büntetés vár azokra a nőkre, akik a férfiak lakosztályába merészkednek. Turandot hercegkisasszony egyik rabszolgalánya vagyok, Ádalmulk a nevem.
– Miért jöttél hozzám?
A leány közelebb lépett.
– Azért, hogy figyelmeztesselek arra a veszedelemre, amely az életedet fenyegeti.
– Veszedelem fenyegeti az életemet? – szólt megdöbbenten Khallaf.
– Bizony, uram – felelte Ádalmulk –, nagy veszedelemben vagy, halálos veszedelemben!
– De hát miféle veszedelemről beszélsz? Ki az, aki az életemre tör? – kérdezte hitetlenül a herceg.
– Megmondom, uram, ámbár tudom, hogy nehezen adhatsz hitelt a szavamnak: Turandot hercegnő megbízta két testőrét, hogy döfjön le hátulról, amikor holnap a trónterembe indulsz.
– De hát miért?
– Mert látja már, hogy a talányodat nem fejtheti meg, márpedig semmi áron sem akar a feleséged lenni, sem önként, sem kényszerűségből. Magam is, társnőim is, megpróbáltunk a lelkére beszélni, de hiába. Úgy megmakacsolta magát, hogy bizonyos: kegyetlen parancsát nem másítja meg, s te ott végzed be életedet, valahol a testőrök sorfala között, útban a trónterem felé.
Khallaf a tenyerébe temette arcát.
– Ó, te kegyetlen, te álnok Turandot! – jajdult fel. – Hát még a gyilkosság is kedvesebb neked, mint az a gondolat, hogy Khallaf herceg felesége légy? Ó, atyám, Timurtas, ó, jó anyám, Almász! Csak azt kívánom, soha meg ne tudjátok, milyen sors érte fiatokat a messze idegenben, hogyan pusztult el, saját nyakassága, saját hiszékenysége miatt, hitvány orgyilkosok kezétől!
– Ne csüggedj el, uram! – szólt gyengéd hangon a rableány. –
Nemcsak azért jöttem, hogy figyelmeztesselek a veszedelemre, hanem azért is, hogy kiszabadítsalak belőle. Megvesztegettem az ajtónállókat, lepénzeltem a kapu őreit: a menekülés útja nyitva áll előtted. Én is veled megyek. Gyere, fussunk, szökjünk innen, mielőtt utolér bennünket Turandot bosszúja!
Khallaf csodálkozva nézett a reszkető, kezét tördelő leányra.
– Miért viseled annyira szíveden a sorsomat? – kérdezte. – Miért akarod megmenteni az életemet? Miért akarsz velem menekülni te is?
A leány a hercegre emelte könnyes, őszinte szemét. Térdre hullott.
– Azért, uram, mert ha Turandot szívét nem is sikerült magad felé fordítanod, az enyémet akaratlanul is rabul ejtetted. Szeretlek a bátorságodért, az állhatatosságodért, az okosságodért, a nagylelkűségedért!
Nem élném túl, ha te is áldozatául esnél a hercegkisasszony könyörtelenségének.
– Szép rableány – felelte elfogódottan Khallaf –, köszönöm a jóságodat, és hálás vagyok azért a vonzalomért, amelyet irántam táplálsz.
De hát én nem futamodhatom meg innen, sem veled, sem pedig egyedül. Mit gondolna rólad a császár? És mit gondolna rólam Turandot?
– Turandot! – kiáltotta a leány, megfeledkezve arról, hogy az imént ő maga intette csendes beszédre a herceget. – Hiszen Turandot a vesztedet akarja! Te pedig még azon töprengsz, hogy mit gondolna rólad, ha elmenekülnél a bérgyilkosok elől?
Khallaf lehunyta a szemét, úgy suttogta, szinte csak magának:
– Szeretem Turandotot. Akármint lesz is, nem mondok le róla!
A leány felegyenesedett.
Arca belepirult a haragba.
– Maradj hát, hálátlan! – suttogta. – Maradj, és viseld a sorsot, amely reád várakozik! Hanem, annyit mondok: Turandot sohasem lesz a tiéd!
S azzal sietős léptekkel elhagyta a szobát.
Khallaf rejtvénye – és még egy találós kérdés Khallaf végighevert a mennyezetes patyolatágyon. De álom nem jött a szemére. Ezúttal nem a kétség tartotta ébren, és nem is a boldog bizonyosság, hanem a keserűség, a bánat.
„Hogy lehet az – tépelődött magában –, hogy ilyen tündéri külsőben ilyen ördögi lélek lakik? És ha ily gonosz a lelke, hogyan csilloghat a szemében annyi jóság?”
Gyötrődve, saját gondolataival viaskodva vergődte át az éjszakát.
Testben, lélekben elcsigázva kelt fel virradatkor. A szolgák felsegítették fekhelyéről, megfürdették, drága kenőcsökkel illatosították testét és haját, majd ünneplő ruhába öltöztették: sárga selyemruhát adtak reá, ezüst virágokkal kihímzett zöld kaftánt, piros harisnyát, sarut és turbánt.
Kisvártatva megjelent az ajtóban a kamarás.
Khallaf követte a trónterembe.
Nagy szobákon, széles termeken, hosszú folyosókon, tágas csarnokokon haladtak keresztül, alabárdos, kardos testőrök sorfala közt. Khallaf fürkészve mérte végig a merev arcú, mozdulatlan, marcona férfiakat, és titokban azt találgatta, hogy vajon melyik készül Turandot nevében a hátába döfni a fegyverét … Akármilyen bátor, szilárd léptekkel haladt is a kamarás nyomában, közben azért folyvást jobbra-balra sandítgatott, a szíve pedig kétszer olyan hevesen vert, mint egyébkor.
De egyszerre csak kitárult a trónterem ajtaja. Khallaf fellélegzett: itt már biztonságban tudta magát. Egy perc még, és a kevély hercegkisasszony ország-világ színe előtt kénytelen lesz bevallani, hogy nem sikerült megfejtenie a talányt.
A teremben már ott várakozott az egész császári udvar: a mandarinok, a tanácsosok, a miniszterek, a kamarások, s a magas, fehérezüst trónszéken, a terem végén, már ott ült maga a kínai császár és balján Turandot hercegkisasszony, aki talán még sohasem volt szebb, mint ezen a reggelen.
A palota udvarán felharsantak a kürtök, döngve, csörögve megszólaltak a réztányérok és az üstdobok.
A császár intett, a zene elhallgatott, és a méltóságteljes, öreg főminiszter odalépett Khallaf elé.
– Ifjú! – szólt emelt hangon. – Felelj mindenki hallatára: esküszöl-e, hogy lemondasz Turandot hercegkisasszony kezéről, ha megfejti azt a talányt, amelyet tegnap feladtál neki?
– Esküszöm! – felelte Khallaf.
Nyugodt volt és vidám. Mert ugyan hogy is fejthetné meg Turandot azt a rejtvényt, amelynek egy teremtett lélek sem tudja a nyitját az egész hatalmas kínai birodalomban?
A főminiszter most Turandothoz fordult:
– Hát te esküszöl-e, császár leánya, hogy vonakodás nélkül, önként feleségül mégy ehhez az ifjúhoz, ha a kérdésére nem tudsz megfelelni?
– Esküszöm! – szólt Turandot.
Az ő arca is csupa nyugalom volt, csupa vidámság.
Vajon mitől olyan jó a kedve?
– Nos, lányom, most rajtad a sor – szólalt meg Altun nagykán. – Válaszolj a kérdésre, ha ugyan nem tértél jobb belátásra. Ha rám hallgatsz, nem sokat találgatsz, hanem minden húzódozás és halogatás nélkül odanyújtod a kezedet ennek a derék, bátor, okos, lovagias hercegi ifjúnak!
Turandot mosolygott.
– Válaszolni akarok a kérdésre! – mondotta.
És trónszékéről felemelkedve, így folytatta, csúfondárosan:
Lefőzöm ezt a büszke herceget,
Ki az imént oly fennen hencegett!
Mindenkinek meg kell most tudnia:
Neve Khallaf, Timurtas kán fia!
Khallaf elhalványodott, és a szívéhez kapott, és ebből meg Turandot győztes kacagásából az összes jelenlevők könnyen kitalálták, hogy a hercegkisasszony helyesen válaszolt.
Az udvari gyülekezet felmorajlott. A mandarinok, tanácsosok, kamarások, miniszterek így szóltak egymáshoz:
– No lám! Ugye, hogy megmondottuk? Ennek az ifjúnak elment az esze! De hát minek is adott haladékot a nagyeszű, nagy tudományú Turandotnak?
A császár megdöbbenten állt fel trónusáról.
– Felelj, herceg: igazán Khallafnak hívnak? Igazán Timurtas kán fia vagy?
De Khallaf megszólalni is alig tudott.
– Varázslat! – hebegte. – Boszorkányság!
– Nincs ebben semmi varázslat, semmi boszorkányság – nevetett Turandot. – Egyszerűen megbíztam egyik rabszolganőmet, hogy keresse fel szobájában az ismeretlent, és csalja ki a titkát. Ádalmulk ügyesen alakoskodott, Khallaf herceg pedig ügyetlenül lépre ment.
– Csalás! – mondta haragosan a király.
– Az bizony! – válaszolta kuncogva Turandot. – De akárhogy is: annyi bizonyos, hogy megfeleltem Khallaf herceg kérdésére, tehát semmi sem kötelez arra, hogy a felesége legyek.
A tudós mandarinok egymásra néztek, összesúgtak-búgtak, nagyokat bólogattak. Végezetül a legfőbb mandarin kihirdette az ítéletet:
– Igaz, hogy Turandot hercegkisasszony csalafinta módon tudta meg a titkot. De akárhogy is: annyi bizonyos, hogy megfelelt Khallaf herceg kérdésére, tehát semmi sem kötelezi arra, hogy a felesége legyen.
Az udvaron felharsantak a kürtök, döngve, csörögve megszólaltak a réztányérok és az üstdobok – de Turandot toppantott a lábával, hogy: csend legyen! És így szólt:
– Még nem fejeztem be a mondanivalómat. Mert most, hogy felszabadultam esküm alól, önként és vonakodás nélkül kijelentem: szívesen feleségül megyek Khallaf királyfihoz!
Khallaf elpirult, és megint csak a szívéhez kapott.
Az udvari gyülekezet felmorajlott. A mandarinok, tanácsosok, kamarások, miniszterek pedig így szóltak egymáshoz:
– Jól hallottunk? Vagy talán éppen nekünk ment el az eszünk?
– Megvallom – folytatta Turandot –, hogy Khallaf herceg már az első pillanatban megtetszett nekem. Csak a büszkeségem tartott vissza, hogy mindjárt kezet ne nyújtsak neki. És amikor azt láttam, hogy sorra megfelel a legfurfangosabb találós kérdéseimre, a szívem egyre jobban felmelegedett iránta. Most már megmondhatom: ha valamelyik talányt nem tudta volna megfejteni, én magam kértem volna atyámtól kegyelmet a számára. De hát abba semmi áron sem nyugodhattam bele, hogy bárki emberfia elmondhassa magáról: „Legyőztem Turandot hercegkisasszonyt!”
Lesütötte a szemét, úgy folytatta, suttogva:
– Pedig hát, az igazat megvallva, azt hiszem, mégiscsak legyőztél, Timurtas fia!
Khallaf megfogta Turandot kezét, és így válaszolt:
– Igazában te vagy a győztes, hercegkisasszony, mert legyőzted a kevélységedet!
Ebben a pillanatban egy rabnő tört utat magának az udvari gyülekezetben, és térdre borult Turandot és Khallaf előtt. Ádalmulk volt, az a rableány, aki a herceg titkát kifürkészte.
– Büntessetek meg! – kiáltotta. – Mindkettőtöket félrevezettelek.
Neked azt hazudtam, uram, hogy Turandot meg akar öletni, neked pedig, úrnőm, azt hazudtam, hogy csupán a te kedvedért kerestem fel Khallaf herceget. Pedig az az igazság, hogy szeretem Khallafot, és rá akartam venni, hogy szökjék meg velem. Amikor aztán elutasított, elárultam a titkát, de csak azért, mert reméltem, hogy ha Turandot kikosarazza, talán mégis felém fordul a szíve. Most azonban nincs már mit remélnem. Itt vagyok, és várom a büntetésemet!
– Nem büntetést érdemelsz, hanem jutalmat – szólt a császár –, hiszen végtére is neked köszönhető mindaz, ami történt. Jutalmad ez: visszaadom a szabadságodat, és gazdag ajándékkal visszabocsátlak szüleid házába. Boldogtalan szerelmedért pedig idővel bizonyosan kárpótol majd valamely derék ifjú boldog szerelme.
Ádalmulk hálás könnyeket sírva eltávozott, az udvari nép pedig Turandot és Khallaf köré tódult, hogy sok szerencsét, hosszú életet kívánjon nekik.
Turandot ajkáról azonban eltűnt a mosoly. Bágyadtan, szomorúan bámult maga elé.
– Miért borult el a homlokod, szépséges menyasszonyom? – kérdezte Khallaf. – Valami bánat nyomja a lelkedet?
Turandot nagyot sóhajtott.
– Arra a sok derék, fiatal hercegre gondolok, akit miattam hurcoltak a vesztőhelyre. Emlékük sohasem hagy már megnyugodni. Jóvátehetetlen az én bűnöm!
– Hát bizony, mi tűrés, tagadás, elég kérődet küldted a vesztőhelyre – mondta a császár. – De azért mégsem vagy akkora bűnös, mint gondolod.
S azzal odaintette magához a testőrök kapitányát, és valamit súgott a fülébe. A kapitány elsietett.
Nemsokára kitárult a kétszárnyú aranyajtó, és egy csapat fiatal férfi vonult be rajta: Turandot kisasszony balszerencsés kérői, szám szerint harminchárman, Szamarkandia hercegével az élükön.
A terem megint felmorajlott, s a mandarinok, tanácsosok, kamarások, miniszterek így szóltak egymáshoz:
– No, most már igazán nem lehet másként: vagy a szemünk káprázik, vagy pedig igazán elment az eszünk.
Turandot meredt szemmel bámult a feléje lépdelő csapatra.
– Varázslat! – hebegte. – Boszorkányság!
– Nincs ebben semmi varázslat, semmi boszorkányság – nevetett a császár. – Harminchárom kérőd nem holtaiból támadt fel, hanem egyszerűen meg sem halt.
– Hogy lehet az? – suttogta értetlenül Turandot. – Hát nem adtad, esküdhöz híven, valamennyit a hóhér kezére?
– Nem bizony! – felelte Altun kán. – Mert emlékezzél csak, hogy miféle esküt tettem: „Ha valamelyik kérőd adósod marad, akár csak egyetlen válasszal is, azt a kérőt láncra fűzve, egyenesen a vesztőhelyre hurcoltatom.” Hát én meg is tettem, amit esküvel ígértem: valamennyi kérődet láncra fűzettem, és a vesztőhelyre hurcoltattam.
De ott aztán leoldották róluk a láncot, és elvezették őket egy kerti kastélyba. Mert azt egyetlen szóval sem ígértem, hogy meg is öletem őket. Mindenük megvolt: ételük, italuk, kényelmes szobájuk, szép ruhájuk, csak éppen a szabadságuk hiányzott. De most azt is visszakapták.
Turandot hercegkisasszony az apja nyakába borult.
Azután körülhordozta boldog tekintetét az udvari sokaságon. És most mindenki meglátta a szemében a jóságnak, a hűségnek, a szelídségnek, a szeretetnek azt a sugarát, amelyet Khallaf pillantott meg benne először. De most már nem bujdokolt, nem rejtőzködött ez a sugár, hanem meleg, bátor fénnyel ragyogott a hercegkisasszony két szemében.
*
Egy-kettőre megtartották a lakodalmat. Épp csak azt várták meg, hogy Timurtas kán és a felesége – akikért követség ment a Berlásztatárok táborába – megérkezzék. Képzelhető, mekkora örömmel köszöntötték a szülők rég nem látott fiukat, s milyen szeretettel fogadta öreg szüleit Khallaf.
A lakodalom után (amelyről elég elmondani annyit, hogy csak rizst nem kevesebbet, mint tízezer szekérnyit főztek a szakácsok az ünneplő vendégseregnek) a kínai császár nyomban összekürtöltette a katonáit, és hadat indított a bitorló khorezmi szultán ellen. A kínai vitézek, élükön Khallaf herceggel, hónapokig tartó, küzdelmes csatákban elkergették Arzelán szultán embereit a nogáj-tatárok földjéről. Timurtas kán feleségével együtt visszatérhetett országába, amelynek népe mindig is nagy szeretettel várta vissza bujdosó uralkodóját.
Közben, a vesztett háború hírére, a khorezmi nép fellázadt, és elűzte trónjáról Arzelán szultánt, a zsarnok uralkodót. Az ország főemberei, akik ismerték Khallaf békességes és emberséges hírét, követséget küldtek a nogáj-tatárok hercegéhez, és arra kérték, foglalja el a megüresedett szultáni trónt.
Khallaf elfogadta a felajánlott birodalmat, és mindjárt be is vonult új fővárosába.
Oda, a khorezmi fényes szultáni palotába követte egy esztendő múlva Khallafot ifjú felesége, Turandot.
Khallaf a kapuban várta. Alighogy megölelték, megcsókolták egymást, a kínai császár leánya így szólt a férjéhez:
– Tudok egy találós kérdést, fejtsd meg gyorsan: Ki az, aki ma még ülni sem tud, de valamikor majd három trónszék között is válogathat, ma még beszélni sem tud, de valamikor majd három birodalom lesi a szavát?
– El sem képzelhetem! – tettette magát Khallaf szultán, pedig a szíve csak úgy ugrált már az örömtől.
– Pedig nem nehéz a megfejtése! – felelte Turandot. – Az az ülni sem tudó, gőgicsélő gyermek, akire három ország trónszéke vár, mégpedig a berlászi, a khorezmi és a kínai, nem más, mint a nogáj fejedelem és a kínai császár unokája. Vagyis: a mi kettőnk újszülött fia!
Forrás: Vázsonyi Endre: Az ezeregynap perzsa mesegyűjtemény
Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest. 210-249.o.
Rajzok: Róna Emy