Az Ezeregynap legszebb meséi: 7. Abu Ibn Sziná tudománya

– Kedvem támadt egy kis utazgatásra. Azt gondolom, hogy nekem magamnak is, országomnak is csak hasznára lehet, ha megismerkedem egynémely idegen nép szokásaival, és elsajátítok néhány olyan tudományt, amely minálunk nem ismeretes. Elhatároztam hát, hogy elmegyek világot látni.

A nagyvezír ezt válaszolta:

– Való igaz, nagyuram, hogy neked magadnak is, országodnak is csak hasznára lehet, ha megismerkedel egynémely idegen nép szokásaival, és elsajátítasz néhány olyan tudományt, amely minálunk nem ismeretes. Mindjárt tudatom is az érkezésedet a szomszédos országok uralkodóival, hogy királyi rangodhoz méltóan fogadjanak.

– Eszedbe se jusson efféle! – felelte a király. – Unom már a királyi pompát meg a sok hajbókolást, ceremóniát. Nem vendégeskedni akarok én, hanem szabadon nézelődni. Ezért hát arra kérlek, hogy tartsd titokban a szándékomat.

– Úgy lesz, ahogy parancsolod, felséges uram – hajolt meg a nagyvezír. – Hanem akkor legalább végy magad mellé ezer jó fegyverest, hogy biztonságban járhasd a világot.

– Nem kell nekem fegyveres, nemhogy ezer, de egy sem! – válaszolta Ormuz király. – Egyetlen kísérőt viszek magammal: hajdani tanítómesteremet, mostani legbelső tanácsadómat: az ősz Huszejnt.

A nagyvezír váltig dörmögött, elégedetlenkedett, csóválta a fejét, de hát mit volt mit tennie: bele kellett nyugodnia a király akaratába.

Másnap reggel a király és Huszejn, egyszerű öltözetben, útnak indult.

Átkeltek a Volgán, át a Kaspi-tengeren; sok földet bejártak, sok országot megismertek, sok tudományban jártasságot szereztek.

Végül is, hosszú vándorlás után, Khorezm városába érkeztek, ahol akkortájt a hatalmas és kegyetlen Arzelán szultán uralkodott.

A jövevények megszálltak egy vendégfogadóban, kialudták fáradalmaikat, megfürödtek, megreggeliztek, tiszta ruhát öltöttek. Azután pedig elindultak, hogy megtekintsék a város látnivalóit: a messze földön híres palotákat, pompás kerteket, tornyokat, hidakat, templomokat, a bazárt, a kézművesek boltjait.

Már majd az egész várost bejárták, amikor egy magas kőfal övezte kertet pillantottak meg. Karcsú fák sötétzöld lombja és szökőkutak ezüst vízsugara magaslott ki a fal mögül.

Egy imám jött feléjük a fal árnyékában. Ormuz megállította.

– Mondd csak, barátom – szólt hozzá –, miféle kert ez, amely előtt állunk?

– A szultán palotájának kertje – válaszolta az imám. – Valamikor, az öreg szultán uralkodása idején, tárva-nyitva állt mindenki előtt. Amióta azonban a fia, Arzelán a szultán, senkinek sincs bejárása ide. Aki pedig mégis bemerészkedik, annak a szultán tüstént fejét véteti.

– Aztán miért félti ennyire a kertjét a szultán? – tudakolta Ormuz. – Talán valami rejtegetni valója van odabent?

– Van bizony: a leánya, Rezia hercegkisasszony, azt rejtegeti ilyen nagyon.

– Olyan csúnya az a hercegkisasszony? – kérdezte Ormuz.

– Csúnya? – nevetett az imám. – Olyan szép, hogy szebbet álmodni sem lehet. Éppen azért rejtegeti az atyja. A szultán ugyanis mindenáron a nagyhatalmú gaznai fejedelemhez akarja hozzáerőltetni a leányát. Rezia nagyon húzódozik a házasságtól, de a király azt gondolja, hogy ha évszámra egyetlen valamire való férfiembert sem lát maga körül, végül majd mégiscsak ráfanyalodik a házasságra.

– És ha, teszem azt, valamely király kérné meg a hercegkisasszony kezét, hatalmasabb, mint a gaznai fejedelem, annak vajon mit felelne a szultán?

– Megpróbálta már, nem is egy – válaszolta az imám. – De a szultán még csak Rezia közelébe sem engedte őket. Legutóbb Kandahár királya járt itt leánykérőben, de a szultán azt is elutasította, s amikor a király engedelem nélkül akart belépni a kertbe, az őrökkel űzette el onnan. Azóta is folyton attól tartunk, hogy haddal támad a városra, így bosszulja meg a sértést.

Ormuz megköszönte az imám felvilágosításait, és tovább sétált Huszejn oldalán.

Hanem a kíváncsiság nem hagyta nyugodni.

– Nagyon szeretném látni azt a világszép Reziát! – mondta. – Meg aztán azt sem bánnám, ha valami ügyes csellel megbosszanthatnám egy kicsit ezt a kevély szultánt!

– Hová gondolsz, uram! – kiáltott fel Huszejn. – Csak nem teszed kockára az életedet egy csíny kedvéért?

– Sose féltsd az életemet! – felelte Ormuz. – Túljárok én Arzelán eszén!

– Hallgass ősz tanítómesteredre és tanácsadódra, felséges királyom! – intette Huszejn. – Tégy le szándékodról, és gyere velem: hagyjuk el ezt a várost, minél hamarabb!

De a király megmakacsolta magát. Elhatározta, hogy valamiféle furfanggal belopódzik a kertbe, és megnézi, igazán olyan szép-e a szultán leánya, mint amilyennek mondják.

Kisvártatva már ki is eszelte a tervet. Addig kérdezősködött, amíg megtudta, hogy hol lakik a szultán kertésze. Felkereste az öreget, és köszönés helyett egy zacskó aranyat nyomott a kezébe.

– Fogd ezt a pénzt – mondta –, de úgy nézd, hogy ez csak előleg. Ha megteszed, amire kérlek, kétszer ennyi üti a markodat.

Az öreg gyanakodva forgatta a kezében a zacskót.

– Mit kell tennem ezért a kincsért? – kérdezte. – Mert azt megmondom előre, hogy ha szegény ember vagyok is, a becsületem nem eladó!

– Nem kívánok én tőled semmiféle becstelenséget – felelte Ormuz. – Ártatlan tréfa az, amiben a segítségedet kérem. Fogadj fel inasodnak, és intézd úgy, hogy megláthassam Rezia hercegkisasszonyt.

– És ezt te ártatlan tréfának nevezed, uram? – kiáltotta az öreg. – Ha a szultán felfedezi a csalást, mindkettőnknek fejét véteti! Nem, nem! Vidd az aranyodat, és egy szót se szólj többet erről az eszeveszett gondolatról!

– Sose félj a szultántól! – válaszolta Ormuz. – Ha rájön a cselre, mindent magamra vállalok: azt mondom majd, hogy téged is megtévesztettelek.

Addig-addig beszélt, nyugtatgatta az öreget, amíg az végül is engedett.

– No, nem bánom – mondta –, felfogadlak. Hanem a köntösödet kopott gúnyával kell felcserélned, arcodat festékkel kell elrútítanod, kondor fürtjeidre pedig marhahólyagot kell húznod, hogy úgy fessél, mint akinek minden szál haja kihullott már az öregségtől.

A király örömest ráállt a dologra. Huszejn aggodalmas, rosszalló fejcsóválása közben kopott, szegényes gúnyát húzott, ráncokat festett ifjú arcára, és marhabőrt húzott hollófekete fürtjeire. Úgy elváltozott, hogy amikor végezetül a tükörbe nézett, szinte maga sem ismerte fel magát.

Ormuz elbúcsúzott tanítómesterétől, és a kertész kíséretében belépett a tilalmas kertbe. Odabent az öreg egy kapát nyomott a kezébe (mert a királynak dolgoznia kellett, hogy gyanút ne keltsen), és meghagyta, hogy forgassa meg a földet az egyik virágos ágyásban.

Javában kertészkedett Ormuz, amikor egy kis testőrcsapat vonult el a közelében, a kerti úton. A király hallotta a beszélgetésüket.

– Az öreg kertész, úgy látszik, új legényt fogadott – mondta az egyik.

– Legénynek éppen nem legény – nevetett a másik. – Megvan ez már vagy hetven éves.

– Épp ilyen legény kell ide, ilyen ráncos, kopasz fejű vénség – szólt a harmadik. – Ettől legalább nem félti majd Rezia hercegkisasszonyt a szultán.

A testőrök elvonultak, Ormuz pedig elégedetten mosolygott magában, mert látta, hogy álöltözete és furcsa parókája jól leplezi korát és valódi külsejét.

Estig szorgalmasan kapált a király, s csak akkor hagyta abba a munkát, amikor az öreg kertész odalépett hozzá, és rászólt, hogy elérkezett a pihenés ideje.

Mindketten leheveredtek egy hűs vizű medence partján, egy árnyékos fa alá. A kertész egy tál rizses húst meg egy korsó bort rakott elé, s maga is nekilátott. Ettek, ittak, vidáman tréfálkoztak.

Olyan jó kedvük támadt, hogy az öreg hamarosan lantot kerített, és dalba fogott.

Ezt a kis tréfás éneket rögtönözte:

Munka után, víg kertészek,

Lombok hűsén heverésznek.

Nagyot isznak, nagyot falnak –

S ezzel vége is a dalnak!

Átnyújtotta a lantot Ormuznak.

– Hadd halljam, értesz-e te is a dalhoz meg a lantpengetéshez!

Ormuz király valóságos művésze volt a lantjátéknak és az éneknek, s értett a versek rögtönzéséhez is.

Fogta hát a zeneszerszámot, egyszer kétszer lágyan végigfuttatta ujjait a húrokon, azután belekezdett:

Volt egyszer egy király, vidám, bolondos

(Ritka madár a királyok között),

Ki csínyt tervelt, s hogy rangját eltagadja,

Öreg, kopasz kertésznek öltözött.

Óvták sokan; de az intés kevés volt,

Hogy a szívében félelmet fakasszon:

Tilos kertbe osont be, azt remélve,

Hogy ott sétál a szép hercegkisasszony.

Napesti fény derengett fenn az égen,

Árnyék kúszott a kertre, ott alant,

S a jókedvű király-kertész kezében

Lágyan, esengve, így zengett a lant:

Ó, merre jársz, szépséges szép királylány?

E két mohó szem csak téged kutat,

S e szív azt várja, hogy e nyájas órán

Vezessen erre véletlen utad!

– Ha a dalod hozzám szól – hallatszott egyszerre egy csengő női hang egy bokor mögül –, máris teljesült a kívánságod.

Ormuz meglepetten pillantott fel. Maga Rezia hercegkisasszony állt előtte. Kísérői távolabb várakoztak.

Az álruhás asztraháni király úgy megzavarodott, hogy hirtelenjében megszólalni sem tudott.

Az öreg kertész válaszolt helyette.

– Dehogyis szólt hozzád a dal, úrnőm! – szólt helyéről felállva, és mélyen meghajolva. – Hogy is vetemednék ekkora merészségre ez a szegény, alázatos szolgaember, aki különben szintoly öreg és törődött, akárcsak jómagam! Valami régi dalt énekelt, ami fiatal korából maradt az emlékezetében.

– Akárhogy is – fordult Ormuzhoz a hercegkisasszony –, annyi biztos, hogy szépen énekelsz, és mesterien pengeted a lantot. Tudsz még egyebet is?

Ormuz addigra leküzdötte zavarát.

– Tudok néhány régi dalt – felelte –, és el is énekelem mindjárt, ha kívánod.

– Szívesen meghallgatom – mondta Rezia, és magához intve rabnőit, leült a medence szélére.

Ormuz megpengette a lantját, és énekre zendített. Olyan szépen énekelt, ahogy csak a tehetségétől kitelt.

Szárnyalt a dal az alkonyi kertben. A madarak felébredtek a lombok között, és halk, ámuló csiviteléssel kísérték Ormuz énekét.

A hercegkisasszony önfeledten hallgatta. Végül, amikor az utolsó hang is elcsendült, így szólt:

– Nem gondoltam volna, hogy egy egyszerű kertészlegény, aki méghozzá öreg is, törődött is, ily gyönyörűen énekeljen, és ilyen mesterien pengesse a lantot. El is mondom mindjárt felséges atyámuramnak, és bizonyos, hogy ő is hallani akar majd.

Rezia eltávozott.

Ormuz egyedül maradt az öreg kertésszel.

– No – mondotta az öreg –, most aztán nyakunkon a baj. A szultánnak éles a szeme, egy-kettőre felfedezi a csalfaságot, s aztán mindketten búcsút mondhatunk az életünknek!

– Ne tarts semmitől! – felelte a király. – Oly ügyesen alakoskodom majd, hogy a szultán sem foghat gyanút.

Másnap reggel Ormuz még jobban elcsúfította az arcát, még jobban meggörnyesztette a hátát, úgy lépett be a kertbe.

A kapunál már várta a szultán testőrkapitánya, és egyenesen a trónterembe vezette.

Már együtt volt az egész udvar. Rezia hercegkisasszony is ott ült atyja mellett, a trónszéken.

– Hallod-e, te kertész! – szólt a szultán az álruhás királyhoz. – Azt mondja a leányom, hogy ügyesen pengeted a lantot, és kellemes hangon énekelsz szép, régi dalokat. Mutasd meg hát, hogy mit tudsz!

Egy apród lantot nyújtott át Ormuznak, s az nyomban énekbe fogott. Elénekelte azokat a dalokat, amelyeket a hercegkisasszony úgy megdicsért, aztán hegedűt, majd fuvolát kért, és azokon is művészi módra játszott, az egész szultáni udvar nagy gyönyörűségére.

Legkivált Rezia mutatta ki a tetszését. Csak úgy csillogott a szeme az elragadtatástól.

– Hát táncolni tudsz-e? – kérdezte a szultán. – Mert a zenéhez, énekhez tánc is illik!

Arzelán csak ingerkedésnek szánta a kérdést – mert ugyan hogy is gondolhatta volna komolyan, hogy egy efféle, reszketeg lábú öreg, amilyennek Ormuz álcázta magát, még a táncot is győzze! –, de az asztraháni király, aki mindenáron bámulatba akarta ejteni a szépséges Reziát, azt felelte, hogy bizony, a tánchoz is éppúgy ért, akár a zenéhez vagy a dalhoz.

Mindjárt fel is ragadott egy csörgődobot, és azzal verve az ütemet, fürge táncba kezdett.

A szultán gyanakodva nézte: hogyan telhetik ki ennyi elevenség egy ilyen görnyedt aggastyántól? De Ormuz nem vett észre semmit; túlságosan is lefoglalta a tánc, no meg az, hogy a hercegkisasszony tetszéstől kipirult arcát csodálja. Egyre vadabbul ropta a táncot.

De vesztére! Mert a parókája, hogy, hogy nem, egy szilaj ugrásra hirtelen lerepült a fejéről. Hollófekete fürtjei szétbomlottak, és a vállára hullottak. Az udvar felmorajlott, Rezia felsikoltott.

A szultán pedig már tudta, hányadán áll.

– Gyalázatos csaló! – kiáltotta. – Azt hitted, sokáig alakoskodhatsz előttem? Ne is magyarázkodj, ne is mentegesd magad. Még csak azt se mondd meg, hogy ki vagy, mi vagy, mert még ha királyi köntösödet cserélted is fel a kopott kertészgúnyára, akkor is nyomban fejedet vétetem!

S már intett is a teremben ácsorgó fegyvereseknek, hogy vigyék a vesztőhelyre, amikor hirtelen felpattant az ajtó. A nagyvezír rontott be rajta, halálsápadtan, levegő után kapkodva.

– Uram! – lihegte. – Kandahár királya, akit a minap testőrökkel űzettél el a kertből, haddal támadt az országra, hogy megbosszulja a sértést! Seregei itt állnak a város falai előtt, és a kapukat ostromolják.

A király felugrott trónusáról.

– Fúvasd meg tüstént a kürtöket! – kiáltotta. – Ragadjon kardot, nyilat, minden épkézláb ember! Aki nem bírja el a fegyvert, vonuljon a templomokba, és könyörögjön Allahhoz a győzelemért. Magam pedig megkegyelmezek minden elítéltnek, csakhogy ezzel a jó cselekedettel is kiérdemeljem Allah kegyelmét!

Ormuz meredten állt a helyén.

– Ejnye, hát nem hallottad, hogy mit mondott atyám? – kiáltott reá Rezia. – Mindenkinek megkegyelmezett, tehát neked is. Fuss innen, de gyorsan!

Ormuz nem mondatta kétszer magának. Még egy utolsó, hálás, szerelmes pillantást vetett a hercegkisasszonyra, azután sarkon fordult, és sietve elhagyta a palotát.

Huszejn, aki már igen aggódott érte, a kertész háza előtt várta, két jó hátaslóval. Mindketten nyeregbe szálltak, és egy hátsó rejtett kapun – amelyet a derék öreg kertész mutatott meg nekik – elhagyták a várost, s néhány hét múlva szerencsésen hazaértek Asztrahánba.

Most már vége volt minden bajnak, de a király arcára csak nem akart visszatérni a mosoly, amely pedig hajdanában sohasem hervadt le róla.

Az ősz Huszejn tudta, hogy mi bántja a királyt: addig-addig nézte a szép Reziát, amíg olthatatlanul beleszeretett.

– Küldj követet Arzelán szultánhoz, uram! – tanácsolta. – Üzend meg neki, hogy feleségül akarod venni a leányát, és viszonzásul kínáld fel neki a szövetségedet. Könnyen lehet, hogy most, amikor ellenség zaklatja, szívesen fogadja majd ajánlkozásodat.

– Eredj magad, öreg Huszejn! – felelte a király. – Te már ismered a járást, és bölcsességedben, ékesszólásodban jobban bízom, mint akárki

máséban. És rakass meg száz tevét válogatott drágaságokkal: talán a dús ajándék eléri azt, amire a szó nem képes.

– Megyek, uram! – válaszolta Huszejn. – Minden tehetségemmel azon leszek, hogy lebírjam a szultán makacsságát, és feléd fordítsam a szép hercegkisasszony szívét.

Mindjárt másnap el is indult, száz dúsan felmálházott tevével, százfőnyi díszes kísérettel.

Ormuz türelmetlenül várta vissza követét. Néha titkon már-már azt remélte, hogy Huszejn nem is egyedül tér haza, hanem Rezia hercegkisasszony társaságában.

Teltek a hetek, de semmi hír sem érkezett Khorezm városa felől.

A király már éppen azon volt, hogy elküldi egyik fullajtárját: nézze meg, miért várat magára oly sokáig Huszejn, amikor tépetten, fáradtan, elfulladva, kétségbeesve, betámolygott a palotába egy katona: egyike azoknak, akik a király küldöttét Khorezmbe kísérték.

– Felséges királyom – szólt, amikor Ormuz elé vezették –, Arzelán szultán, aki szerencsésen visszaverte a kandahári királyt, orvul ránk támadt, katonáidat lekaszaboltatta, az agg Huszejnt pedig tömlöcbe vettette. Magam is csak nagy nehezen menekültem, hogy hírt hozzak neked.

A király rettenetes haragra gerjedt.

– Ezért bosszút állok rajta! Magam vonulok Khorezm ellen a seregeim élén.

– Ne tedd azt, felséges uram! – kiáltott a hírmondó. – Arzelán szultán módfelett hatalmas. Most győzte le Kandahár királyát, és ha összefog szövetségesével, a gaznai fejedelemmel, senki sem bír vele.

– Bizony, ez így igaz, uram – bólintott a nagyvezír. – Aztán meg, fontold meg, hogy milyen hosszú az út innen Khorezm városáig! Seregeiddel át kell kelned a Volgán, át a Kaspi-tengeren, s ezenfelül még számos olyan fejedelem országán, aki a khorezmi szultán

hűbérese, ennélfogva bizonyosan ellened fordul, ha hírét veszi hogy Khorezm ellen vonulsz.

Ormuz töprenkedve bámult ki az ablakon. Tarka tollú, nagy madarak húztak el a magasban a palota kertje fölött.

– Ó, miért nem tudok repülni én is! – kiáltott fel a király. – Miért nincs szárnyam, hogy Khorezm városába szálljak, kiszabadítsam tömlöcéből agg tanítómesteremet, és kiragadjam kegyetlen atyja kezéből Rezia hercegkisasszonyt!

– Felséges nagyuram, – szólalt meg a Khorezmből érkezett katona. – Tudok én valakit, aki nem ismer lehetetlenséget. Olyan csoda dolgokat művelt már, hogy cseppet sem furcsállanám, ha a repülés tudományához is értene.

– Ne beszélj bolondokat! – felelte a király. – Nem vagyok tréfás kedvemben.

– Komolyan beszélek, uram! – bizonykodott a katona. – Épp most, Khorezm városából hazatérőben, láttam az egyik varázslatát. Amott, a dombokon túl, ahol tegnap még kopár és puszta volt a tájék, mára pompás palotát emelt ez a mester, fehér és rózsaszínű márványkőből, köréje pedig zöldellő ciprusligetet varázsolt, amelyben kristálytiszta vizű, langyos és hűs források fakadnak. Csodájára jár az egész környék!

– És kicsoda-micsoda ez a varázsló? – kérdezte a király.

– Senki sem tud róla bizonyosat. Messziről érkezett, és igen tudós és jóindulatú embernek látszik.

A katona elbeszélése roppantul felkeltette Ormuz kíváncsiságát. Udvari embereivel együtt mindjárt felkerekedett, és ellovagolt oda, ahol a katona azt a csoda márványpalotát látta, a dombok mögé.

És csakugyan: a minap még sivatag vidéken dús lombú liget zöldellt, áttetsző vizű források csobogtak, és a liget tisztásán, fehéren, rózsaszínűen, ott magaslott a semmiből támadt márványpalota.

A királyt és kíséretét egy szálegyenes, sudár, fiatal apródféle fogadta a kapuban, és egy nagy előcsarnokba vezette. Ott számos más apród álldogált, s ezek, kitárva egy nagy szárnyas ajtót, egy tágas folyosón keresztül egy fényes, sokszegletű, márványoszlopos terembe kísérték Ormuzt és az udvari embereket.

Útközben újabb meg újabb apródok csatlakoztak hozzájuk, s a királynak feltűnt, hogy ezek az ifjak nemcsak korra, alakra hasonlítottak egymáshoz, hanem még az arcuk is annyira egyforma volt, mintha ikertestvérek lettek volna valamennyien.

– A palota gazdájával szeretnék beszélni – mondta a király.

Az egyik apród elsietett, és kisvártatva egy barátságos arcú, ötvenéves-forma férfiúval tért vissza. A férfiú mélyen meghajolt a király előtt, és így szólt hozzá:

– Üdvözöllek otthonomban, felséges királyom, ámbár ez a ház oly dísztelen, hogy nem is méltó a látogatásodra.

– Szavaid inkább dicsekvésnek hangzanak, mintsem őszinte szerénykedésnek – válaszolta Ormuz. – Hiszen házad fényesebb, mint bármely királyi palota!

– Ó, nem! – válaszolta a ház gazdája. – Semmiképpen sem fogadhatlak ilyen dísztelen teremben. Engedd meg, hogy jöveteled tiszteletére felékesítsem egy kevéssé.

S azzal hármat tapsolt.

Az apródok, ahányan voltak, nagy sürgés-forgásba fogtak. Szinte nem is látszott a szertelen kavargásban, hogy min szorgoskodnak.

De egy perc múlva már el is tűntek a teremből, s a király káprázó szemmel, ámuldozva látta, hogy a márványoszlopok helyén, köröskörül a sokszegletű teremben, mindenhol színarany oszlopok nyújtóznak a mennyezetig, amely egy csapásra maga is színarannyá változott. Az oszlopok tövében pedig, ahol az imént még semmi sem állt, most pálmák, páfrányok, színes és illatos virágok pompáztak.

– Ki vagy te? – kiáltott fel a király. – Boszorkánymester, vagy pedig valamiféle elváltozott szellem?

– Nem vagyok én sem boszorkánymester, sem szellem – felelte a ház gazdája –, csak egyszerű ember. Mindössze annyiban különbözöm a többiektől, hogy hosszú, szorgalmas tanulással megfejtettem a természet titkait, és élni tudok a körülöttünk levő világ mindennemű erejével.

– Szívesen meghallgatnám életed történetét – mondotta Ormuz.

– Én pedig szívesen elmondom neked, felséges királyom! – felelte a férfi.

S miután hellyel kínálta a királyt egy süppedő kereveten és maga is leült melléje, mindjárt bele is kezdett:

„Nevem Abu Ali al-Huszejn ibn Abdulláh ibn Sziná, de közönségesen csak Ibn Sziná néven emlegetnek. Egy Afszenna nevű városkában születtem, s már gyermekkoromban feltűntem tanulni vágyásommal és gyors felfogásommal. Alig múltam tíz éves, amikor szüleim Bokharába küldtek, hogy az ottani oktatómesterektől sajátítsam el a magasabb tudományokat. Hamarosan kitanultam a számvetést, a földmérést, a természet törvényeit, az orvoslás mesterségét és a görögök meg az indiaiak bölcsességét. Tanítóim nem győzték magasztalni szorgalmamat és tudományomat, s mivel közben-közben néhány könyvet is írtam, hírem hamarosan messze földre eljutott.

Húsz éves voltam, amikor egy nap üzenetet kaptam a bokharai szultántól. Azt üzente, hogy beteg, és kérte, hogy látogassam meg, mert eddig egyetlen orvosnak sem sikerült őt meggyógyítania. Felkerekedtem, és teveháton a szultán fővárosába mentem. A szultán jóformán halálán volt, csonttá, bőrré soványodott, és már felülni sem tudott az ágyában a gyengeségtől. Megvizsgáltam, és úgy találtam,

hogy ámbár baja roppantul súlyos és veszedelmes, de mégsem gyógyíthatatlan. Mindjárt meg is mondtam a gyógyulás módját, és a szultán, aki lelkiismeretesen megitta azokat a főzeteket, amelyeket ajánltam, néhány nap múlva erőre kapott, és lassan-lassan teljesen visszanyerte egészségét.

Attól fogva nagy volt a becsületem a fővárosban. A király ott marasztott az udvarban, és a palota egyik csendes szárnyában jelölte ki lakhelyemet és dolgozó helyiségeimet. Éveken át ott bújtam a bölcs könyveket, és kutattam a természetnek azokat a titkait, amelyek még rejtve voltak előttem. Búvárkodásaim eredményeit vagy száz könyvben hoztam a világ tudomására, mert mindig is rosszalltam azt, amit számos tudós megcselekszik: addig-addig rejtegeti a titkait, amíg végezetül a sírba is magával viszi azokat.

Csak egy valaki nézett reám görbe szemmel: egy Fádel-al-Aszfaháni nevezetű ember, aki tagadhatatlanul járatos volt sokféle tudományban, de ezeket többnyire csak a maga javára és mások kárára használta fel, és folytonosan arra vigyázott, hogy titkait senki el ne lesse. Ő is ott élt a szamarkandiai udvarban, de amióta én is megtelepedtem ott, a szultán egyre ritkábban hívatta magához Fádelt, és

többnyire csak engem kérdezett meg, ha tanácsra volt szüksége. Tudtam, hogy az irigy Fádel emiatt kimondhatatlanul gyűlöl, de nem sokat törődtem vele.

Történt egyszer, hogy a szultánhoz beállított Kutbeddin királynak, Kasgar uralkodójának követe. Azt mondta, hogy királya szeretné megismerni azt a két bölcset, aki a szamarkandiai udvarban él: Fádel-al-Aszfahánit és Ibn Szinát, vagyis engem. Arra kérte a szultánt, hogy rövid időre küldjön el hozzá bennünket. A szultán kedvében akart járni a királynak, akit bosszúálló, haragtartó embernek ismert, s ezért megígérte, hogy teljesíti kívánságát.

Ami engem illet, nem szívesen váltam meg a dolgozószobámtól és könyveimtől, Fádel azonban módfelett örült a küldetésnek. Bizonyára abban reménykedett, hogy holmi ügyeskedéssel és titokzatoskodással megnyeri magának a kasgari királyt, és annak udvarában visszaszerzi magának azt a tiszteletet, amelyet Szamarkandiában elveszített.

Indulás előtt így szólt hozzám:

– Nagytekintetű Ibn Sziná! Úgy vélem, nem lenne illendő dolog, ha tudományos férfiú létünkre mi is csak úgy utaznánk, mint a közönséges emberek. Fogadjuk meg, hogy a fővárostól egészen Kasgarig egyetlen falatot sem eszünk. Az út ugyan meglehetősen hosszú, de hát a magunkfajta bölcsek eközben bízvást beérik a szellem táplálékaival: szemlélődéssel és művelt vitatkozással. A hosszú böjtölés pedig növelni fogja becsületünket kísérőink előtt, s azok nem késlekednek majd elmondani a kasgari királynak, amit maguk tapasztaltak.

Mindjárt átláttam Fádel szándékain. Bármennyire titkolódzott is, tudtam, hogy érti bizonyos pilulák elkészítésének módját: aki ezek közül a pilulák közül egyet lenyel, annak egy álló napig nincs szüksége semmiféle táplálékra vagy italra. Fádel abban reménykedett, hogy e feltétel hallatára lemondok a kasgari útról, vagy ha nekivágok is, előbb-utóbb éhen-szomjan halok.

Számomra azonban gyerekjáték volt hasonló, sőt, sokkalta hatékonyabb pilulákat készíteni, s ezért mosolyogva elfogadtam az ajánlatot.

Útközben valóban egyetlen falatot sem ettünk, csak éppen egy-két pilulát szopogattunk el olykor. Titokban jót mulattam azon, hogy Fádel miféle sanda szemmel fürkészi, hogy vajon gyengülök-e, fog-e már rajtam az éhség. Én azonban a kísérők és Fádel nem csekély ámulatára, napról napra erősebben és vidámabban lovagoltam. Fádel ellenben napról napra sápadtabbá, erőtlenebbé vált – magam sem tudtam, hogy miért. Kétheti koplalás után, egy sziklás domboldalon, Fádel egyszerre csak lefordult a lováról. Segíteni akartam rajta, de már késő volt, néhány perc múlva elszállt belőle az élet. Kikutattam a zsebeit, az úti csomagját, de egyetlen pilulát sem találtam bennük; úgy látszik, elvesztette valahol a maga kotyvasztotta csodaszert, és saját ármányának áldozata lett: éhen pusztult.

Így hát Fádel nélkül folytattam utamat. Már kezdetben sem igen kívánkoztam a kasgari király udvarába, de most végképpen elment a kedvem ettől a látogatástól. Gondoltam azonban, hogy ha már kimozdultam Szamarkandiából, legalább egy kis világot látok. Elbocsátottam hát kísérőimet, a kasgari király embereit, én magam pedig irányt változtatva, számos országon át, Khorezm városába lovagoltam.

Jobbra-balra nézegetve, céltalanul poroszkáltam a város utcáin, amikor egyszerre csak harsonaszót hallottam a térség felől. Odaügettem, s egy szultáni hírnököt pillantottam meg a lépcső tetején.

Ezt kiáltotta:

– Tudjátok meg, hogy ma napnyugtakor megnyílik a Vörös-hegy barlangjának kapuja! Úgy igyekezzék mindenki, hogy idejében odajusson!

Kíváncsi voltam, hogy mit jelenthet ez a rejtelmes híradás. Megszólítottam az egyik szomszédomat, egy éltes férfit:

– Idegen vagyok ebben a városban, és nem értem, hogy mit jelentenek ezek a szavak. Kérlek, magyarázd meg nekem.

– A város kapuin kívül egy magas hegy emelkedik – válaszolta a férfi –, Vörös-hegy a neve. Azért nevezik így, mert a lejtőin egész esztendőn át égőpiros rózsák nyílnak. A hegy tövében egy tágas

barlang nyílik, amelynek bejáratát érckapu zárja el. Ezt az érckaput minden esztendőnek egy bizonyos napján, három fertályórával napnyugta előtt, szélesre tárja valamely titokzatos erő. Ilyenkor bárki beléphet a barlangba, ahol hatalmas polcokon ezer meg ezer könyvet talál. Egyet magával vihet, de köteles azt egy év múlva visszatenni a helyére. Azt mondják, hogy az üreget maga Kehabbedin, a mindentudó bölcs vájta a hegybe, s ő gyűjtötte össze abba a töméntelen könyvbe a világ minden tudományát. Hanem aki a barlangba belép, annak ugyancsak igyekeznie kell, mert az érckapu három fertályóra múlva, a napnyugta pillanatában becsukódik, s azt emberi kéz nem nyithatja fel. Aki bent reked, menthetetlenül éhen pusztul, mert a kapu csak kerek egy esztendő múlva tárul ki ismét.

– És miképpen lehetséges az, hogy ezeket a könyveket még nem hordták széjjel az emberek? – érdeklődtem.

– Hát csak úgy – felelte –, hogy Kehabbedin számos szellemet rendelt a könyvek őrzésére, s ezek mindenkit rákényszerítenek, hogy a könyveket visszavigye a barlangba.

– Épp a legjobbkor érkeztem! – kiáltottam fel. – Megyek is mindjárt, megkeresem azt a barlangot.

– Csak vigyázz, valahogyan rád ne csukódjék a kapu, mert akkor véged van! – szólt utánam jóindulatúan a férfi.

Csakhamar elérkeztem a Vörös-hegy tövébe. Nem kellett sokáig várakoznom: a nap épp akkor bukott alá a láthatáron, s az érckapu zengve-bongva kitárult. Csak úgy tódult befelé az embertömeg. Velük mentem én is.

Sietős lépések csoszogásától volt hangos a barlang, amelyben hosszú, magas szantálfa polcokon átláthatatlan tömegben hevertek a könyvek. A barlang látogatói sietve a polcra helyezték a könyvet, amelyet – akár becsületből, akár pedig Kehabbedin szellemeinek parancsára – visszahoztak, majd felnyaláboltak egy másikat, és ahogy jöttek, nagy iparkodva eltávoztak a barlangból.

Én magam cseppet sem siettem. Gondosan, figyelmesen lapozgattam a könyvekben, s nem riadtam meg akkor sem, amikor a három fertályóra leteltével magamra maradtam, a kapu hatalmas dörejjel becsapódott, és sűrű sötétség borult a barlangra. Jól tudtam ugyanis, miképpen kényszeríthetem engedelmességre a barlang őrző szellemeit. Megparancsoltam nekik, kerítsenek világítást, ételt, italt, s meg is kaptam mindent, amire csak szükségem volt.

Csakhamar annyi lámpás égett a barlangban, hogy mennyezete a csillagos, szikrázó nyári égboltra hasonlított; a könyvespolcok között garmadában állt a sok válogatott ennivaló, a falak mentén pedig hatalmas hordók sorakoztak, színültig tele finomabbnál finomabb italokkal.

Késedelem nélkül munkához láttam. Végigböngésztem valamennyi könyvet. A legtöbbjében semmi olyant sem találtam, amit már azelőtt is ne tudtam volna, de némelyikéből sok hasznos okulást szereztem, és

bízvást mondhatom, hogy egy esztendő alatt a világ minden létező tudományát kitanultam.

Az év letelt, s az érckapu, az erre rendelt napon, kitárult.

A betóduló, hónuk alatt vaskos köteteket cipelő emberek megtorpantak a látásomra. Az igazat megvallva, ijesztő külsőm lehetett. Hiszen egy álló éven át nem nyírtam meg sem a hajamat, sem a szakállamat; nem csoda hát, hogy megriadtak attól a torzonborz alaktól, aki elébük lépett. De meg azt sem érték fel ésszel, hogyan maradhatott életben olyasvalaki, akit teljes egy esztendőre a sötét, kietlen barlangba rekesztett az emberi kéznek, szónak nem engedelmeskedő súlyos érckapu.

– Ez az ember nem lehet más – kiáltozták –, mint Muk, a hírhedt, gonosz boszorkánymester, akit már mindenütt kerestet a szultán!

Igyekeztem megmagyarázni, hogy nem vagyok boszorkánymester, és gonosz még úgy sem, de a nagy zsivajgásban senki sem értette a szavamat. Megragadtak, és Arzelán szultán elébe hurcoltak.

A szultánnak éppen rossz kedve volt, meg sem hallgatott, hanem megparancsolta, hogy rakjanak máglyát íziben, és engem égessenek meg a nyílt piacon.

Nem esett volna nehezemre, hogy megszabaduljak, de gondoltam: megbosszantom egy kicsit ezt a kegyetlen szultánt.

Megvártam, amíg elkészül a máglya, hagytam, hogy kezem, lábam összekötözzék, és nem mozdultam még akkor sem, amikor a máglyát négy sarkán meggyújtották a hóhérlegények. A szultán ott ült az emelvényen, udvari főemberei társaságában, hogy gyönyörködjék halálomban.

Amikor azonban a máglya már lobogva égett, és oly sűrű füst szállt fel róla, hogy a szultán bízvást azt hihette: porrá égtem – néhány varázsige segítségével könnyűszerrel megszabadultam kötelékeimtől, és a levegőbe emelkedtem.

Nagy riadalom fogta el a piaci népet, de mindenkinél inkább magát a szultánt. Én pedig, szívből örvendezve ijedelmén, a feje fölé szálltam, és ezt kiáltottam le neki a magasból:

– Nem hallgattad meg a védekezésemet, igazságtalanul ítélkeztél, kegyetlen szultán! Tudd meg, hogy nem boszorkánymester vagyok, hanem a természet titkaiban járatos tudós, aki nagy hasznára lehetett volna udvarodnak és birodalmadnak, ha itt megtelepszik. Amiért azonban így bántál velem, elmegyek innen, és szentül megígérem, hogy egyszer még alaposan megfizetek igazságtalanságodért!

E szókkal elrepültem Khorezm városából. Csak a város falain túl ereszkedtem le a földre. Onnan gyalogszerrel folytattam utamat. Sok földet bejártam, sokat tanultam, még többet tanítottam mindenütt.

Így érkeztem el Asztrahánba. A város határában megtetszett ez a lankás tájék, a domb oldalán. Elhatároztam, hogy itt maradok, legalábbis egy kis időre. A vidék kopár volt, nem termett rajta egyéb, mint egy-két csenevész tövisbokor. Vágtam negyven ágat az egyik bokorról, életet öntöttem beléjük: a negyven tövisbokorág negyven ifjú apróddá változott.

Megparancsoltam nekik, építsenek palotát a domb tövébe, ültessenek köréje zöldellő ciprusligetet, fakasszanak kristálytiszta vizű langyos meg hűs forrásokat a tisztásokon. Este kezdték a munkát, reggelre elkészültek vele. Ezért láthatlak ma itt vendégül, uram-királyom, ha ugyan nem veted meg szerény asztalomat.

Ibn Sziná ismét hármat tapsolt. Az ajtó kitárult. A király terített asztalt pillantott meg egy másik teremben; valósággal roskadozott a sok drága ételtől, italtól. A házigazda megkínálta a főhellyel a királyt, azután a többiekkel együtt maga is asztalhoz ült. Az ebédnél a tövis-bokorágból lett negyven apród váltogatta a tányért, töltögetett italt a meg-megürülő serlegekbe.

Ebéd után a király végigdőlt a süppedő kereveten, és miközben valami sosem hallott, rejtett zeneszerszám édes hangjai csendültek fel a teremben, így szólt a házigazdához:

– Azt mondod: haragosa vagy Arzelán szultánnak, a khorezmi uralkodónak?

– Az vagyok, uram, s az is maradok mindaddig, amíg egyszer jócskán borsot nem török az orra alá.

– Nos hát, Ibn Sziná, itt az alkalom, hogy megbüntesd a szultánt, és egyben nagy szolgálatot is tégy nekem.

S azzal elbeszélte khorezmi kalandját, az ősz Huszejn szomorú sorsát, s hozzátette, hogy a kegyetlen szultán maholnap hozzákényszeríti a szép Rezia hercegkisasszonyt a gaznai fejedelemhez, pedig a leány szívből idegenkedik atyja választotta jegyesétől.

Ibn Sziná felállt, és meghajolt a király előtt.

– Térj haza, felséges uram, a többit pedig bízzad reám.

A király, kíséretével együtt, visszatért a palotába.

Amikor a trónterembe lépett, majd hanyatt vágódott ámulatában: a terem közepén ott állt a fogolynak vélt Huszejn, és mellette, egyszerű, otthoni öltözékben, maga Rezia hercegkisasszony.

A leány elpirult, mert egyszeriben felismerte a királyban a minapi álruhás kertészlegényt.

– Jól látok, vagy káprázik a szemem? – hebegte Ormuz. – Ti vagytok, csakugyan?

– Jól látsz, királyom – felelte Huszejn. – Én vagyok, saját testi valómban, és ez a szép hölgy mellettem nem más, mint Rezia, a kho-rezmi szultán leánya.

– De hát hogy kerültetek ide? – kérdezte a király értetlenül.

Huszejn elmondta, hogy röviddel ezelőtt váratlanul kinyílt börtönének ajtaja, és két apród lépett be rajta, szakasztott egyforma mind a

kettő. Se szó, se beszéd, karonfogták, a levegőbe emelkedtek vele, és egy perc múlva itt tették le, a trónterem közepén.

Rezia is megszólalt, ő meg azt beszélte el, hogy a palota kertjében sétálgatott, amikor két ismeretlen apród belékarolt, felszállt vele a magasba, és egyszerre csak itt találta magát, ahol most áll.

A király letérdelt a hercegkisasszony előtt.

– Az a két apród egy nagy bölcs két szolgája volt – mondotta –, s az én kérésemre hozott ide atyád udvarából. Mert megvallom, hogy heves és örök szerelemmel szeretlek, s mivel semmiképpen sem remélhettem, hogy atyád saját jószántából hozzám ad feleségül, ehhez a szelíd erőszakhoz kellett folyamodnom, remélve, hogy a szabadulás neked sincs kedved ellenére. Ha azonban tévedtem volna, és vissza akarnál térni a khorezmi szultáni palotába, hogy a gaznai király felesége légy: csak szólnod kell, s menten hazaküldelek.

Rezia, némi szabódás után, kissé pironkodva, azt felelte, hogy roppantul meglepte ugyan a dolgok fordulata, de azért éppenséggel nem kívánkozik vissza Khorezm városába.

– Megvallom azt is – folytatta –, hogy mihelyt megláttalak paraszti ruhádban, tüstént gyanút fogtam. Nem sejtettem, hogy maga az asztraháni király rejtőzik az öreg kertész álöltözetében, de mindjárt gondoltam, hogy valami merész ifjú lehet, aki ezzel a furfanggal jutott be a tilos szultáni kertbe. Mégsem árultalak el, mert nem titkolhatom: éneked, táncod, illendő viselkedésed és a festett ráncok alól is kitetsző kellemes arcvonásaid feléd fordították szívemet.

– Akkor hát nincs ellenedre, ha követet küldök atyádhoz, és feleségül kérlek tőle? – tudakolta a király.

– Örülnék, ha atyám kedvező választ adna kérésedre – válaszolta Rezia hercegkisasszony –, de ebben, sajnos, nemigen bizakodom. Arzelán szultán már régen a gaznai szultánnak ígérte a kezemet, és aligha másítja meg a szavát, mert nem akarja magára haragítani a hatalmas uralkodót.

Ormuz késedelem nélkül követet menesztett a khorezmi szultánhoz. Megüzente, hogy Rezia ott van az udvarában, s mindenki oly tisztelettel bánik vele, mintha máris Asztrahán királynéja volna. Kérte a szultánt, egyezzék bele, hogy feleségül vegye a hercegkisasszonyt, és adja áldását a házasságra, amely két ifjú, szerető szívet egyesít.

A követ nemsokára visszaérkezett, de áldás és békességes beleegyezés helyett ijesztő hírt hozott. Azt újságolta, hogy Arzelán szultán iszonyatos haragra gyulladt, amikor megkapta Ormuz király üzenetét. Mindjárt összetrombitáltatta a seregét, és üzenetet küldött Gazna fejedelmének, hogy az is támadjon Asztrahánra. A két uralkodó, vagy százezer fegyveressel, már itt is áll a kapuk előtt.

– Hát most mitévő legyek? – kérdezte Ormuz a nagyvezírt.

– Bizony, nem tudom, felséges nagyuram – vakarta a fejét a nagyvezír. – Hiszen a két uralkodó egyesült serege sokkalta erősebb, mint az a kicsiny csapat, amelyet hamarjában fegyverbe szólíthatnál.

– Azt mondom, forduljunk Ibn Szinához, a varázserejű bölcshöz – tanácsolta az ősz Huszejn. – Hátha tud valami segítséget!

A király magához hívatta a bölcset. Ibn Sziná csak legyintett, amikor meghallotta, hogy min aggodalmaskodik a király.

– Százezer fegyveres? – nevetett. – Igazán semmiség! Ha tíz-annyi jönne, akkor sem kellene tartanod tőlük, amíg engem látsz.

– De hiszen az ellenséges sereg már itt is áll a falak előtt, és én még csak össze sem hívtam az embereimet! – vetette ellen a király.

– Sose törődj vele! – felelte Ibn Sziná. – Gyere csak velem, és nézd, hogyan semmisítem meg egyetlen szál katona nélkül az ellenségeidet.

Ibn Sziná és a király felkapaszkodott a legmagasabb bástya fokára.

A falak alatt ott nyüzsgött a két uralkodó tengernyi népe: jobb felől a khorezmi, bal felől a gaznai sereg, s már javában készülődött a város ostromára.

Ibn Sziná egy kis aranysípot húzott elő a zsebéből és belefújt. Abban a pillanatban ott termett előtte a tüskebokorágból lett negyven apród. A bölcs valami parancsot adott nekik – olyan nyelven, amelyet csak azok értettek –, és a negyven apród már ott sem volt.

– Figyeld csak, királyom, hogy mi történik odalent! – szólt Ibn Sziná.

Alighogy ezt kimondta, húsz nyílvessző repült a khorezmiek táborából a gaznai király táborára. Húsz ember menten lefordult a lováról. Egy pillanat múlva a gaznai sereg felől röppent fel húsz zúgó, sivító nyílvessző, és mindegyik a khorezmiek egy-egy fegyveresét találta el.

– Mi az ördög bújt belétek? – kiáltott át mérgesen a gaznaiakhoz Arzelán, a khorezmi szultán. – Mit nyilaztok a szövetségeseitekre?

– Hát ti minek lövöldöztök reánk? – kiáltott vissza a gaznai fejedelem.

– Nem mi kezdtük, hanem ti! – felelte a szultán.

– De bizony, ti kezdtétek! – vágott vissza haragosan a gaznaiak fejedelme.

– Akárki kezdte, ideje, hogy abbahagyjátok! – válaszolta a szultán.

Mert a nyílvesszők szakadatlanul röpködtek, süvöltöztek a két sereg fölött, s a két szövetséges uralkodó nem is sejtette, hogy mitől támadt ez a váratlan kavarodás, Ormuz király azonban odafent a bástyafokon rögtön kitalálta, hogy mi történt: Ibn Sziná apródjai vegyültek el a két seregben, és azok nyilaznak olyan ádázul innen is, onnan is.

– Tüstént hagyjátok abba! – ismételte dühöngve a szultán.

– Majd ha ti is abbahagyjátok! – feleselt a gaznai fejedelem.

Szó szót követett, nyílvessző nyílvesszőt keresztezett; végül is a katonák elvesztették a türelmüket, és egymásnak estek. A két uralkodó is kardot rántott és összeverekedett.

Késő estig folyt a harc. Csak úgy csattogtak a kardok, süvítettek a dárdák és nyilak. Mire bealkonyodott, már csak két élő ember maradt a csatamezőn: a gaznai fejedelem és khorezmi szultán, s ezek is életre-halálra küzdöttek egymással. Hol az egyik kerekedett felül, hol a másik. De aztán a gaznai fejedelemnek lankadni kezdett az ereje, és a khorezmi szultán kivetette a nyeregből.

Ormuz király most már kinyittatta a városkaput, és odalovagolt a szultánhoz.

– Dugd hüvelyébe kardodat! – mondta neki. – Gyere velem, légy a vendégem. Leányod, Rezia hercegkisasszony örömmel üdvözli majd nagy veszedelemből menekült atyját.

Mit tehetett a szultán? Morcosan, dohogva elfogadta a meghívást, és követte a palotába a királyt. Ott aztán, leánya társaságában, nagy nehezen megenyhült a terített asztal mellett, s kénytelen-kelletlen a házasságba is beleegyezett.

*

Még aznap megtartották a lakodalmat. Ott volt a násznép sorában Ibn Sziná is.

De a vacsora végeztével így szólt Ibn Sziná a királyhoz:

– Én már itt elvégeztem a dolgomat, felséges uram. Ha megengeded, elhagyom az udvarodat, el a városodat, az országodat. Nagy a

világ, sokat tanulhatok még, és sok embernek segíthetek jártamban-keltemben.

– Hát csak eredj – mondta a király. – Nem tartóztatlak. Köszönöm a szívességedet.

Ibn Sziná meghajolt és eltávozott.

Másnap reggelre Ibn Szinával együtt eltűnt a városmenti dombok mögött a semmiből támadt fehér meg rózsaszín márványpalota is. A helyén zöldellő tövisbokor sarjadt ki a földből, s azon negyven szálegyenes fiatal ág nyújtózott a napsütés felé – szakasztott egyforma valamennyi.