Ortok király, Moszul uralkodója egy napon így szólt fiához, Fad-lalláh királyfihoz:
– Édes fiam, maholnap átveszed tőlem az ország kormányzását, de még sohasem jártál a mi hatalmas urunknál, Harun-al-Rasidnál, a királyok királyánál, minden muzulmánok bölcs kalifájánál. Illendő volna, ha egyszer tisztelegnél nála.
– Magam is azt tartom, felséges atyám – felelte Fadlalláh. – Meg is teszem örömest, úgysem láttam még a fényes Bagdad városát.
– Holnap indul Bagdadba a karaván, amely az évi adót viszi a kalifának. Eredj vele te is, legalább méltó és biztonságos kísérettel teszed meg a hosszú utat.
Másnap tevehátra rakták a kalifának járó adót: tíz zsák aranyat, és a menet – a teherhordó tevék, száz válogatott lovas katona és a csoport élén, ünneplő köntösben, hímzett csótáros, ezüst szerszámos paripán, Fadlalláh királyfi – elindult a kalifa székvárosa felé.
Két napon át baj nélkül haladtak, a harmadik napon azonban, amikor napszálltakor fáradtan pihentek meg a tábortűz mellett, egy erdő határában, rablók ütöttek rajtuk. Á katonák is, Fadlalláh királyfi is, kardot rántottak, és vitézül védekeztek. Egész éjszaka folyt az ádáz küzdelem. A királyfi egymaga vagy húsz rablót levágott, és a katonák is derekasan csatáztak.
De hát a rablók annyian voltak, hogy végül is övék maradt a győzelem. Mire megvirradt, mind a száz moszuli fegyveres holtan vagy sebesülten hevert a földön. Csak Fadlalláh maradt sértetlen; de neki is fel kellett adnia a harcot, mert kardja eltört a kemény vagdalkozásban, lova pedig összeroskadt egy lándzsadöféstől.
– Tudom, hogy ki vagy – mondta neki a rablósereg kapitánya –, s ezért nem is öletlek meg itt helyben. Elviszünk a vezérünkhöz, hadd ítélkezzék feletted ő maga!
A rablók megbéklyózták a királyfi kezét, lábát, s azután lóra kötözve az erdőn keresztül egy rejtett, mély völgybe hurcolták. Ott állott a rablók tanyája: vagy száz tágas sátor.
A legtágasabb, legmagasabb sátorban lakott a vezér. Nagyon megörült a zsákmányolt aranynak, de még jobban a megbéklyózott Fadlalláh királyfinak.
– Sokat szenvedtünk apád katonáitól! – mondta. – Esztendők óta űznek, hajszolnak, tizedelnek bennünket, miattuk kell itt, a hegyek között bujkálnunk. Most apád helyett rajtad állunk bosszút; lassú, kínos halállal pusztítunk el.
– Megölhettek – felelte büszkén a királyfi. – Nem könyörgök hitvány haramiáknak az életemért!
De hiába is könyörgött volna. A rablók megragadták, és egy szál hosszú kötéllel egy vastag fa törzséhez kötözték.
– Így ni! – mondta megelégedetten a rablóvezér. – Mostantól fogva egy ujjal sem nyúlunk hozzád. Rábízzuk a szúnyogokra, hogy a véredet vegyék. Errefelé ugyanis különösen vérszomjas szúnyogok járnak.
Fadlalláh herceg hamarosan érezte is, hogy a vezér igazat beszélt. Nem telt bele egy perc, egész felhőnyi szúnyog lepte el a tehetetlen embert. Zúgtak, dünnyögtek, duruzsoltak a füle körül, és csípték, szúrták, marták, ahol csak érték.
A rablók pedig sorsára bízták foglyukat. Nem vigyázott rá senki. De minek is vigyázott volna? Hiszen moccanni sem tudott a szoros kötéltől. Egyik-másik rabló, ha éppen arra vitt az útja, odalépett hozzá, hogy kárörvendően az arcába nevessen, de azután az is faképnél hagyta.
Lassan beesteledett. Ha addig ezer szúnyog gyötörte Fadlalláh királyfit: most tízezer, százezer keringett körülötte, mert tudvalevő,
hogy a szúnyogok a sötétséget kedvelik. Sajgott, égett a bőre, és szeme, szája bedagadt a sok csípéstől. Tagjai reszkettek a gyengeségtől, mert ha igaz is, hogy egy-egy apró szúnyog csak egy-egy csepp vért szív ki az emberből, az is igaz, hogy sok csepp sokra megy. Fadlalláh úgy érezte, hogy lassacskán minden vér kifogy az ereiből, ha rövidesen segítség nem érkezik.
Segítség? Ugyan, miféle segítséget remélhetett itt, a hatalmas erdőség közepén, egy rejtett völgykatlan legrejtettebb zugában?
Remélni ugyan semmit sem remélt, de a segítség azért mégis megérkezett.
Egy kis egér szaglászott, matatott Fadlalláh lábánál. A királyfi eleinte ügyet sem vetett a zajtalan járású, fürge állatkára. De egyszerre csak arra figyelt fel, hogy a kis egér bele-belekap a fogával a kötélbe. Valamikor talán húst vagy sajtot, vagy más effélét kötöztek vele a rablók, annak a szagát orrontotta meg a jó szimatú állat.
Fadlalláh moccanni sem mert, nehogy elriassza az egérkét. Mert hirtelen felödött benne: itt a segítség!
Csakugyan: a kis állat szaporán rágcsálni kezdte a kötelet Fadlalláh lábánál, éppen azon végén, amelyen a rablók a csomót megkötötték. És úgy látszik, kedvére való íze volt ennek a furcsa eledelnek, mert addig abba sem hagyta a rágcsálást, ameddig a kötelet egészen át nem harapta.
A királyfi egyik lába menten kiszabadult, és nem került sok időbe, hogy a másik lábáról, a két kezéről, egész testéről is lehányja a kötelet. Amikor aztán szabadnak érezte magát, lábujjhegyen, vigyázva, hogy meg ne reccsentsen valami száraz
gallyat, kilopakodott a táborból, és bevágott az erdő legsűrűbb sűrűjébe.
Azt sem tudta, hol van, merre jár, csak ment, ment a vaksötét éjszakában, egyik fa derekától a másikig tapogatódzva, míg csak meg nem hajnalodott. S akkor látja ám a derengésben, hogy valami ösvényféle kanyarog előtte. Gondolta: az az ösvény bizonyosan emberlakta tájékra vezet, s mivel a rablók éppen az effajta tájékokat kerülik, a legbiztonságosabb, ha arrafelé veszi útját. El is indult völgynek, a lejtős hegyi ösvényen.
Délfelé járt az idő, amire az elgyötört, elcsigázott Fadlalláh letámolygott a völgybe. Éppen akkor fordult be egy szamár vonta kordély a keresztútról. Egy öregember ült a bakján.
Az öreg megpillantotta a csapzott hajú, tépett gúnyájú ifjút. Megállította a csacsiját.
– Hát téged ki hagyott helyben ilyen alaposan? – kérdezte részvéttel.
– Bagdadba indultam egy karavánnal – felelte a királyfi –, de haramiák támadtak ránk az erdő szélén. Társaimat lekaszabolták, én is csak nehezen menekültem.
– Tudom, hogy a hegyek között veszedelmes haramiák tanyáznak – bólintott az öreg. – Már nem egy karavánt kiraboltak, nem egy csapatot leöldöstek. Szerencséd van, hogy élve kerültél ki a kezeik közül!
– Bizony, nagy szerencsém volt! – válaszolta Fadlalláh, és elbeszélte az öregnek, hogy miképpen szabadította ki kötelékeiből az a kis oktalan állat. Végezetül pedig megkérdezte, hogy merre vezet az út Bagdad felé.
– Ha Bagdadba tartasz, szívesen elviszlek – mondta az öreg –, mert én is arra a környékre igyekszem. Elhúz kettőnket is ez a derék csacsi.
Fadlalláh megköszönte az öreg szívességét, és felkapaszkodott a kordélyra. Délutánra az út fordulójában feltűntek előttük Bagdad tornyai. Kisvártatva megállt a kordély a város kapuja előtt. Fadlalláh elbúcsúzott az öregtől, és gyalog folytatta útját.
Hanem most, hogy egy kicsit kipihente magát, egyszerre megéhezett. Hogyne lett volna éhes, hiszen majd egy álló napja egy falatot sem evett azon a néhány szem erdei bogyón kívül, amelyet a sűrűségben csipegetett fel!
Az éhes ember orra hamar megérzi az ételszagot. Fadlalláh is jobbra-balra szimatolt, mert valahonnan friss kenyér illatát terelte feléje a szellő, önkéntelenül is arra lépdelt. Nemsokára egy szép, emeletes ház elé érkezett: annak a háznak nyitott ablakából áramlott ki az utcára a frissen sült kenyér szaga.
Fadlalláh benézett az ablakon. Egy ragyogó szépségű fiatal leányt pillantott meg. Éppen azzal foglalatoskodott a konyhában, hogy szeletekre vágja a meleg, barna cipót. A leány is feltekintett, meglátta a rongyos idegent, s nyilván valami koldusnak nézte, mert gyorsan leszelt egy vastag karéjt, majd arca elé vonva fátylát, az ablakhoz lépett, és Fadlalláh felé nyújtotta a kenyeret.
– Fogjad, szegény ember! – szólott. – Váljék egészségedre!
A királyfi szívesen nyúlt volna a kenyér után, de hát restellte elfogadni az alamizsnát, mert addigi életében igazán nem szokta meg a kéregetést. De meg a leány szépsége, lágy hangja, kecses mozgása is annyira lenyűgözte, hogy sem mozdulni, sem mukkanni nem tudott.
– No, vedd el már! – unszolta a leány. – Jó szívvel adom!
Fadlalláh tétován nyúlt a kenyérért.
– Jó étvágyat! – mondta a leány, és barátságosan búcsút intve, bezárta az ablakot.
A királyfi sokáig ábrándosan bámult a csukott ablakra. De gyomra korgása végül is felriasztotta álmodozásából, és szégyen ide, szégyen oda, majszolni kezdte a puha kenyeret.
Amikor valamelyest elverte az éhségét, körülnézett. Egy kis téren állt. Körülötte néhány rosszképű fickó lézengett.
– Kinek a háza ez? – kérdezte Fadlalláh az egyiket. – És ki volt az a szépséges ifjú hölgy, aki az ablakban megjelent?
– A ház a gazdag Adbanesz háza – hangzott a válasz. – Az a szépséges ifjú hölgy pedig, aki neked alamizsnát adott, nem más, mint Adbanesz egyetlen leánya, Zemrude. Hát te ki vagy?
Fadlalláh már akkor eltökélte magában, amikor a hegyi rablók fogságából kiszabadult, hogy ezen a vidéken senkinek sem árulja el a nevét és rangját, legfeljebb magának a kalifának, ha majd elébe kerül. Ezt felelte hát:
– Szegény vándorlegény vagyok, se házam, se hazám. Azért jöttem ebbe a városba, mert azt reméltem, hogy itt valamiképpen megszerezhetem a mindennapi betevő falatot.
– Könyöradományból akarsz megélni? – nevetett a téren ődöngő férfiak egyike.
– Dehogyis! – válaszolta a királyfi. – Dolgozni akarok.
– Munkából akarsz megélni? – kiáltotta a férfi, és még harsányabban kacagott.
Vele nevettek a többiek is.
– Nem értelek benneteket – szólt Fadlalláh. – Miből éljek, ha nem dolgozom?
A férfi közelebb lépett hozzá.
– Ide figyelj! – mondta halkan. – Mi is csavargók vagyunk, akárcsak te. Csakhogy mi nem várunk könyöradományra, de holmi kétkezi munkára sem vesztegetjük az erőnket. Egyszerűen elvesszük azt, ami kell nekünk.
– Vagyis tolvajok vagytok? – kérdezte Fadlalláh.
– Tolvajok, rablók, csalók, betörők, gyújtogatok, gyilkosok: mikor hogy kívánja az alkalom. Ma például Adbanesz házát rohanjuk meg, mihelyt besötétedik, és kifosztjuk a pincétől a padlásig. Azt tanácsolom: állj közénk te is! Szükségünk van egy ilyen erős legényre.
A gonosztevők eközben mindenfelől odacsoportosultak Fadlalláh köré. A királyfi csak azt leste, hol nyílik egy kis rés a szoros embergyűrűn, amerre elmenekülhet.
De menekülésre már nem maradt ideje. A kádi fegyveresei, akik úgy látszik, neszét vették, hogy a rablók itt gyülekeznek, egyszerre rajtuk ütöttek.
Fadlalláh nagyon megörült a váratlan segítségnek, s még azon sem bánkódott túlságosan, hogy a kádi emberei – akik nem értek rá sokat faggatódzni – a tolvajokkal együtt őt magát is elfogták. Gondolta: a kádi előtt is ráér bebizonyítani, hogy semmi köze a gonosztevőkhöz.
A kádi furfangja
A kádi azonban jóformán meg sem hallgatta. Nem csoda: a tolvajok is mind azt bizonygatták, hogy nem is ismerik egymást, és
minden rossz szándék nélkül, merő véletlenségből találkoztak ott a téren.
– Hallgassatok! – kiáltott rájuk a kádi. – Jómadarak vagytok valamennyien, ismerem a híreteket! Lógni fogtok, ahányan vagytok!
– Higgyél nekem, uram! – kérlelte Fadlalláh a bírót. – Nincs egy órája, hogy Bagdadba érkeztem.
– Hát akkor minek ácsorogtál Adbanesz háza előtt? – rivallt reá a kádi.
– Egy karaj kenyeret kaptam ajándékba Adbanesz leányától – felelte a királyfi –, és úgy elbűvölt Zemrude szépsége, hogy magam sem tudom, mennyi ideig ábrándoztam az ablaka alatt.
Zemrude nevének hallatára a bíró felütötte a fejét. Előbb magasra vonta a szemöldökét, azután összeráncolta a homlokát, végül pedig szélesen elmosolyodott.
– Mit mondtál? – kérdezte derűsen. – Azt mondtad, hogy azért álldogáltál a ház előtt, hogy Zemrude szépségét csodáljad?
– Szóról szóra így igaz, uram! – felelte Fadlalláh.
A kádit szemlátomást roppantul szórakoztatta a dolog. Egy kis ideig némán töprenkedett, majd egyszerre így szólt az ifjúhoz:
– Annyira megtetszett neked Zemrude, hogy akár feleségül is vennéd?
A herceget (aki persze most sem árulta el a kilétét) nagyon meglepte a váratlan kérdés. De azért, némi tűnődés után, így válaszolt:
– Zemrude szép is, jó is, miért ne venném feleségül?
– Jól van! – szólt a kádi, kezét dörzsölve. – Hát akkor úgy készülj, hogy holnap lesz az esküvő!
Fadlalláh nem sokat értett az egészből, de kíváncsi volt a folytatásra. Ráhagyta hát:
– Nem bánom. Legyen holnap.
A kádi tapsolt. Egy szolga lépett a szobába.
– Vezesd a fürdőbe ezt az ifjút. Ha megtisztálkodott, add reá legszebb hímzett sarumat, legfinomabb selyem bugyogómat, legdíszesebb köntösömet. Azután pedig szolgálj fel válogatott ételekből és italokból álló estebédet a szobájában: hadd derüljön jókedvre, ahogy egy boldog vőlegényhez illik.
Fadlalláh követte a szolgát, mert a fürdőre is, a tiszta ruhára is, a jó vacsorára is igen áhítozott. Ami pedig a házasságot illeti, ez éppenséggel nem volt kedve ellenére – csak azt nem értette, miért buzgólkodik ezen olyan serényen a szigorú kádi.
De hát hogyan is érthette volna? Hiszen nem tudhatta, hogy a pénzsóvár kádi – aki nem ismerte ugyan Zemrudét, ellenben annál jobban ismerte Adbanesz roppant gazdagságának hírét – három ízben is feleségül kérte Adbanesztől a leányát, de Adbanesz háromszor is elutasította! És nem tudhatta azt sem, hogy a kádi azóta is ádáz haragosa, esküdt ellensége Adbanesznek, és csak arra vár, hogy egyszer alkalmas módon megbosszulhassa magát rajta!
Ha mindezt tudja, bizonyára másképpen cselekszik. Így azonban mindent rábízott a kádira, és érdeklődéssel várta, hogy mi következik.
Miközben Fadlalláh megfürdött, felöltözött, megvacsorázott, a kádi elszalajtotta az egyik törvényszolgát Adbaneszhez. Azt üzente neki, hogy bármilyen késő van is, bizonyos nagy fontosságú és halaszthatatlan ügyek miatt azonnal siessen hozzá.
Adbanesz furcsállta ugyan a dolgot, de hát a kádi a törvény embere, akit az maga elé idéz, annak engedelmeskednie kell. Adbanesz felkerekedett hát, és két lámpahordozó kíséretében elment a bíróhoz.
– Mit kívánsz tőlem ilyen kései órán? – kérdezte kelletlenül.
– Kedves Adbanesz uram – szólt nyájasan a képmutató kádi –, úgy hozta a szerencse, hogy én, akit eddig igaztalanul ellenségednek véltél, most fölöttébb örvendetes hírt közölhetek veled. De hát mielőtt belekezdenék, nyújtsunk egymásnak baráti jobbot, és felejtsük el a régi haragot!
Adbanesz igen elcsodálkozott a bíró hirtelen támadt kedvességén, mivel azonban a civódásnál mindig is jobban szerette a békességet, a kezét nyújtotta.
– Szent a béke! – mondotta. – Hanem most hadd halljam, miért hívattál!
– Zemrude kezét akarom megkérni tőled – felelte a kádi.
Adbanesz arca elborult.
– Ejnye, kádi uram! Hiszen már elégszer megmondtam, hogy nem adom hozzád a leányomat.
– Ne vágj a szavamba! – szólt a kádi. – Nem a magam számára kérem feleségül Zemrudét. Egy messzi földről jött, valóságos herceg szószólója vagyok.
Erre még inkább elkomorult Adbanesz ábrázata.
– Azért idéztél magad elé, hogy tréfát űzz velem? – kérdezte haragosan. – És azért ígértél barátságot, hogy kedvedre csúfolhassál?
– Dehogyis tréfálkozom én, dehogyis csúfolódom! Színtiszta igazság minden szavam. Tudd meg, hogy nagy titokban Bagdadba érkezett Abul Kászim bászrai szultán egyetlen fia, és itt szállt meg, az én szerény házamban. A herceg álruhában sétát tett a városban. Leányod éhes kéregetőnek nézte, és alamizsnát adott neki. A herceget elbűvölte leányod szépsége és jósága, s most legfőbb vágya, hogy feleségül vehesse, és megoszthassa vele trónörökösi székét.
– El sem hihetem, hogy ekkora tisztesség érjen engem és leányomat! – kiáltott fel Adbanesz.
És gyanakodva hozzátette:
– Igazán nem tréfálkozol?
– Megértem a csodálkozásodat és a hitetlenségedet, kedves barátom – válaszolta a furfangos kádi. – De hát, ha az én szavamban kételkedel, hadd szóljon veled maga a herceg.
S azzal behívta a szobába a gazdag díszruhába öltözött Fadlalláh királyfit, akiről persze nem is sejtette, hogy valójában kicsoda-micsoda.
Adbanesz, homlokára, szájára, majd szívére tett kézzel, mélyen meghajolt Fadlalláh előtt.
– Herceg úr – szólt megilletődve –, életem legboldogabb napja a mai, amelyen megismerhettelek.
Fadlalláh meglepetten tekintett Adbaneszre. Hiszen nevét, rangját titokban tartotta mindenki előtt! Honnan tudhatja mégis ez a derék bagdadi ember, hogy kivel beszél?
– Miért szólítasz hercegnek? – kérdezte zavartan.
– Hát minek szólíthatnálak, nagyuram? – felelte Adbanesz. – Nem vagy-e egy dicső uralkodó egyetlen fia és egy nagy ország trónjának örököse?
Fadlalláh királyfi nem sejtette, hogy a távollétében mit hazudozott róla a kádi, hanem azt gondolta, hogy Abdanesz valamiképpen rájött a titkára. így felelt hát:
– Mit tagadjam: csakugyan az vagyok. Nem akartam ugyan elárulni senkinek, de ha már felismertél, nem áltatlak tovább.
– Köszönöm a bizalmadat, nagyuram! – szólt Adbanesz. – És most, kérlek, mondd meg azt is: igaz-e, hogy leányom elnyerte kegyelmes tetszésedet?
– Való igaz! – felelte Fadlalláh. – Olyannyira igaz, hogy feleségül is veszem, ha ugyan hozzám adod.
– Hogy hozzád adom-e? – kiáltotta Adbanesz. – Áldom a szerencsét, amely téged igénytelen házam elé vezérelt!
A körmönfont kádi titokban pompásan mulatott ezen a párbeszéden. Azt hitte, hogy Fadlalláh (akit még mindig valami csavargófélének tartott) csak szerepet játszik, amikor hercegnek vallja magát, és elismeréssel állapította meg, hogy kitűnően játssza a szerepét.
– Örülök, hogy ilyen hamar létrejött az egyezség – mondta nagy vidáman. – Gondolom, akár mindjárt holnap megtarthatjátok az esküvőt.
– Minél korábban, annál jobb! – válaszolta lelkesen Adbanesz.
Másnap reggel Adbanesz küldöncei szerteszaladtak a városban, hogy mindenütt tudassák a nevezetes hírt. Déltájt, amikor az ősz szakállú imám összeadta a fiatal párt, a város előkelőségei csak úgy nyüzsögtek Adbanesz feldíszített házában.
A nagy tolongásban senki sem vette észre, hogy a kádi hiányzik a fényes vendégseregből. A házigazda kezét szorongató vendégek csak arra figyeltek fel, hogy egyszerre nyílik az ajtó, belép a terembe a kádi szolgája, és egy nyaláb rongyos, piszkos ruhát a magasba emelve, fennhangon így szól Zemrude újdonsült férjéhez:
– Gazdám, a kádi azt üzeni, hogy vesd le ezt a díszes ruhát, amelyet kölcsönadott neked, és öltsd fel helyettük csavargó-rongyaidat.
A vendégek elnémultak a megdöbbenéstől, Zemrude felsikoltott, Fadlalláh elhalványodott.
Adbanesz pedig a felindulástól remegő hangon kérdezte:
– Mit jelentsen ez?
– Csak azt, uram – felelte csúfondáros hangon a szolga –, hogy ez a fickó, akit te leányod hercegi férjének tisztelsz, közönséges csavargó. Egy tolvajbandával együtt fogták el tegnap a házad előtt a kádi fegyveresei.
– Ez nem lehet igaz! – kiáltotta a házigazda.
De a szolga addigra már eltűnt a teremből. Mindenki Fadlalláhra nézett.
– Ez az ember igazat beszélt! – szólt Fadlalláh.
– Úgy értsem ezt, hogy te nem vagy a bászrai szultán fia? – hebegte Adbanesz.
– Nem én! – nevetett Fadlalláh. – Ki mondta neked, hogy a bászrai szultán fia vagyok?
– Ó, te gyalázatos! – hördült fel Adbanesz. – Összejátszottál a kádival, hogy csúffá tégy az egész város előtt! Ki vagy hát valójában? Mondd meg, de tüstént!
Fadlalláh már éppen válaszra nyitotta a száját, amikor Zemrude hirtelen eléje állt.
– Ne szólj egy szót sem! – kiáltotta a leány. – Mielőtt bármit is felelnél, nekem van valami mondanivalóm!
S azzal atyja és a vendégsereg felé fordulva, így szólt:
– Nem tudom, ki ez az ifjú. Csak azt tudom, hogy szeretem: megszerettem már abban a pillanatban, amikor koldusrongyaiban megállt az ablakom alatt. Nem törődöm azzal, hogy mi a neve, mi a rangja, hanem fogadom, hogy hűséges felesége maradok egész életemben.
– Leányom! – kérlelte az apja. – Fontold meg, hogy mit beszélsz!
– Szörnyűség! – zúgták a vendégek.
– Hallgass meg engem is, apósomuram! – fordult a nagy zsivaj közepette Adbaneszhez a herceg. – Hadd mondjam meg, hogy ki vagyok!
A terem elcsendesedett.
– Nem vagyok a bászrai szultán fia, ez igaz – folytatta a herceg –, de azért nem vagyok alábbvaló nála. Nevem Fadlalláh, s atyám Ortok, a moszuli király!
– A moszuli király! – suttogták ámultan a vendégek.
– Bocsáss meg, hercegem! – rebegte Adbanesz, és homlokára, szájára, majd szívére tett kézzel, még mélyebben hajolt meg Fadlalláh előtt, mint az előző este. – Ne vedd zokon, hogy az imént elhamarkodottan megbántottalak!
– Őszintén szólva – csóválta a fejét Zemrude – most már én sem értem a dolgot.
Fadlalláh királyfi erre sorjában elmondott mindent: hogyan kelt útra Bagdad felé, hogyan esett a rablók fogságába, hogyan mentette meg az életét egy falánk kis egér, hogyan keveredett a tolvajok közé. És végül, nagyokat kacagva, megfejtette azt a titkot is, amelynek nyitjára ő maga is csak most jött rá: hogyan csapta be önmagát a kaján szándékú kádi, aki nem tudta, hogy igazat beszél, amikor azt mondta Adbanesznek, hogy egy valóságos herceg nevében kéri feleségül a leányát.
– Hanem most aztán rajtam a sor! – kiáltotta haragosan Adbanesz. – Ezegyszer visszaadom a kádinak a kölcsönt!
De most ismét megszólalt Zemrude:
– Kérlek, atyám, bízzad reám a kádi megleckéztetését. Elvégre is engem akart csúffá tenni: illendő hát, hogy én fizessek meg neki a gonosz szándékú furfangért!
Adbanesz is, Fadlalláh is belátták, hogy Zemrude indulata jogos, kívánsága pedig méltányos. Nem ellenkeztek hát, amikor Zemrude, búcsút mondva férjének, atyjának és vendégeiknek, visszavonult a
szobájába, hogy felkészüljön arra a tréfára, amelyet a kádi rovására kieszelt.
Zemrude bosszúja
Zemrude a szobájában levetette ékes lakodalmi köntösét, és egyszerű, csinos hétköznapi ruhát öltött. Azután sűrűn lefátyolozta arcát, és anélkül, hogy bárkivel is közölte volna, hová készül, gyors léptekkel elhagyta a házat.
Egyenesen a kádihoz sietett.
Széles jókedvében találta a bírót, mert a szolga éppen akkor beszélte el gazdájának, hogy Adbanesz, a leánya meg a vendégek mennyire megrökönyödtek, amikor meghallották, hogy az, akit a bászrai szultán fiának gondoltak, igazában csak holmi silány, hazátlan csavargó. Azt ugyanis már nem tudhatta a szolga (aki dolga végeztével tüstént sarkon fordult, és eltávozott Adbanesz házából), hogy akit a kádi silány, hazátlan csavargónak nézett, valójában nem más, mint a moszuli király fia. Ezért hát a kádi azt hitte, hogy sikerült alaposan megcsúfolnia haragosát, és igen elégedett volt.
– Ki vagy te, ifjú hölgy? – tudakolta a kádi.
– Zulejka a nevem – füllentette Zemrude –, Omárnak, a városkapunál lakó foltozó vargának vagyok a leánya.
– Nem is tudtam, hogy Omárnak leánya van! – csodálkozott el a kádi.
– Nem is tudhattad, kádi uram – felelte Zemrude –, hiszen atyám mindenhol azt állítja, hogy egyetlen gyermeke sincs. Engem születésem óta házunk leghátulsó szobájában rejteget, s hogy meg ne szökhessem, nem átall ketrecbe zárni. Most is csak véletlenül felejtette nyitva a ketrec ajtaját, s én kihasználva az alkalmat, gyorsan hozzád menekültem, hogy elpanaszoljam méltatlan sorsomat.
– Jól tetted, hogy hozzám fordultál, leányom, nagyon jól tetted! – szólt a kádi. – Nyugodt lehetsz, nem hagyom annyiban a dolgot.
– Más leányt az én koromban már férjhez adnak a szülei – folytatta a panaszkodást a fortélyos Zemrude –, az én atyám azonban még azt is eltitkolja, hogy a világon vagyok. Hébe-korba megesett, hogy egyik-másik látogatónk egy óvatlan pillanatban megpillantott a ketrecemben, és megkérdezte atyámtól: „Miféle leányt őrzöl abban a ketrecben?” S tudod, mit felelt az atyám? „Nem leány az, hanem egy csúnya, nagy, szőrös majom” – ezt mondta, nem is egyszer.
– No de ilyent – kiáltott fel csodálkozva a kádi. – És miért cselekszi ezt?
– Azért, mert semmi áron sem akar férjhez adni – válaszolta Zemrude. – Pedig hát nézz reám, és mondd meg: igazán majomhoz vagyok hasonlatos? Igazán rászolgálok arra, hogy elzárjanak a világ elől? Igazán megérdemlem azt, hogy ketrecben tartsanak?
S azzal leeresztette arcáról a fátylat.
– Ó, te szépséges ifjú hölgy! – kiáltott fel elragadtatással a bíró. – Nemhogy a majomhoz, de még a földi asszonyokhoz sem vagy hasonlítható! Csak a tündérek sorában találni másodat!
– Tehát úgy véled, hogy nem vagyok csúnya? – kérdezte nagy ártatlanul Zemrude. – S azt gondolod, hogy akad olyan férfi, aki hajlandó feleségül venni?
– Hogy akad-e? – válaszolta lelkesen a bíró. – Akár én magam is szívesen lennék a férjed, ha ugyan te is szívesen hozzám jönnél feleségül!
– Igaz ez? – csapta össze a kezét Zemrude tettetett örömmel. – Mert megvallom, hogy mindig olyan férjet kívántam magamnak, amilyen te vagy, kádi uram!
– Hát akkor eredj haza gyorsan, szépséges Zulejka! – mondta a bíró. – Tüstént beszélek atyáddal, s tudom, hogy Bagdad város főbírájától nem meri majd megtagadni a leánya kezét.
– Ó, akkor nem ismered az atyámat! – kiáltotta Zemrude. – Neked is csak azt feleli majd, amit a többieknek: „Nincs nekem leányom.” Te erre megkérdezed: „Hát akkor ki kuksol ott, abban a ketrecben?” Ő pedig azt válaszolja: „Egy nagy, csúnya, szőrös majom.”
– Sose félts engem! – felelte a bíró. – Nem olyan könnyű túljárni az én eszemen! Mert ha engem is azzal a mesével akar félrevezetni, hogy majma van, nem pedig leánya, én azt felelem: „Sebaj! Én éppen azt a majmot akarom feleségül venni!” Erre aztán egy szava sem lehet.
S már előre jót mulatott a ravaszságán. Zemrude szívből vele kacagott.
– Tudom, hogy bölcs ember vagy, kádi uram – mondotta –, és igen bízom abban, hogy megegyezel az atyámmal.
Fadlalláh ifjú felesége ismét arcára vonta a fátylat és hazatért.
A kádi pedig magához szólította a szolgáját.
– Rohanj a városkapunál lakó Omár vargához, és mondd meg neki, hogy azonnal jöjjön ide, mert sürgős beszédem van vele.
A szolga elsietett, és nemsokára vissza is érkezett, a vargával együtt.
– Ide figyelj, varga! – szólt a kádi. – Tudod-e, hogy ki vagyok én?
– Hogyne tudnám, uram – válaszolta a varga. – Bagdad város főbírája.
– Hát akkor azt mondd meg: mit felelhet egy közönséges foltozó varga, ha Bagdad város főbírája feleségül kéri a leányát?
– Csak azt, hogy nagy tisztességnek tartja a kérést, különb szerencséről nem is álmodhatott.
– Vagyis nem feleli azt, hogy neki nincs is leánya?
Omár nem értette, hogy hová akar kilyukadni a kádi. Megvonta a vállát, és így válaszolt:
– Ha leánya is van, esze is van, akkor bizony nem feleli ezt.
– Jól van varga! – szólt elégedetten a kádi. – Örülök, hogy megegyeztünk.
– Megegyeztünk? – ismételte csodálkozva Omár. – Miben egyeztünk meg, uram?
– Hát abban, hogy feleségül adod hozzám a lányodat.
– De hiszen nekem nincsen leányom! – kiáltotta a varga.
– Ejnye, ejnye! – csóválta a fejét a bíró. – Úgy látszik mégsem akarsz jó útra térni! Mire való az efféle hazudozás? Azt hiszed, hogy az orromnál fogva vezethetsz?
– Ments isten! – tiltakozott a varga. – De mit tegyek, hogyha az az igazság, hogy egyetlen gyermekem sincs!
– Látom, konok és ostoba ember vagy – mondta a bíró. – De hát ne félj, majd én kivallatlak! Arra felelj: miféle leányt őrzöl ketrecbe zárva a házad leghátulsó szobájában?
– Nem leány az uram, hanem egy nagy, csúnya, szőrös majom – válaszolta Omár. – Egy vándor kereskedőtől vásároltam két esztendeje, a feleségem játszadozik vele néhanap, ha elunja magát.
A varga igazat mondott: csakugyan nem volt leánya, de csakugyan volt egy majma. Zemrude már régóta jól tudta ezt, hiszen nemegyszer varratott papucsot Omár műhelyében, s olyankor mindig meglátogatta Zulejkát, a barátságos majmot, hogy egy kis datolyával, naranccsal kedveskedjék neki.
De a kádi azt vélte igaznak, amit a fortélyos Zemrude hitetett el vele.
– Úgy? – kérdezte csúfondárosan. – Tehát azt állítod, hogy egy nagy, csúnya, szőrös majom kuksol abban a ketrecben! … S nem mondanád meg, hogy hívják azt a majmot?
– Zulejkának – felelte gyanútlanul Omár.
– No hát akkor ide figyelj, varga! – csapott az asztalra diadalmasan a kádi. – Tudd meg, hogy épp az imént beszéltem Zulejkával!
– Beszéltél Zulejkával? – kérdezte elképedten a varga. – Hát az meg hogy lehet, uram?
– Itt járt nálam, és bepanaszolt, hogy nem akarod férjhez adni.
– Bepanaszolt, hogy nem akarom férjhez adni? Kérlek, kádi uram, ne tarts bolonddá!
– Ugye, erre nem számítottál? – kacagott a kádi. – Azt hitted, hogy örökre elrejtheted a világ elől! De hát nem sikerült a terved. Már meg is állapodtam Zulejkával, hogy feleségül veszem.
– Feleségül veszel egy majmot? – kiáltotta elhűlve a varga.
– Ejnye, te megátalkodott, gonosz ember! – kiáltotta mérgesen a kádi. – Hát nem használ a szép szó? Vigyázz, mert majd mindjárt másképpen beszélek!
Omár a fejét vakarta. Bagdad város főbírája hatalmas férfiú, nem tanácsos ujjat húzni vele!
– Igazán nem tréfálsz, uram? – kérdezte. – Csakugyan feleségül akarod venni Zulejkát?
– Eltökélt szándékom! – felelte keményen a kádi.
– Hát akkor, isten neki! – mondta a varga. – Nem bánom: Zulejka a tiéd.
– No, ez már tisztességes beszéd! – bólintott a kádi. – Itt a kezem, csapj belé, megalkudtunk!
Hanem a vargának megvolt a magához való esze.
Látta, mennyire ragaszkodik a kádi Zulejkához, és ezt gondolta magában:
„Ha már megbolondult a kádi, legalább valami hasznom legyen abból, hogy meg kell válnom kedves majmomtól!”
Így szólt hát:
– Még nem kész az alku, kádi uram! Zulejka nagyon a szívemhez nőtt. Nem válok meg tőle olcsóbban, mint ezer aranyért.
– Ezer aranyért? – horkantott a bíró. – De hiszen az valóságos vagyon!
– Nem tagadom, szép pénz – felelte Omár –, de hát ennyi az ára.
A kádi a fejét vakarta.
Aztán bólintott.
– No, nem bánom! – mondta. – Ma jókedvemben vagyok, mert sikerült alaposan megcsúfolnom egy régi haragosomat. Legyen hát ezer arany!
Mindjárt ki is húzta a ládafiát, kivett belőle egy nagyhasú zacskót, és odalökte a vargának.
– Nesze, itt a pénzed! Hanem most aztán eredj szaporán, küldd ide Zulejkát!
Omár fogta a zacskót, de nem mozdult.
– Mi kell még? – kérdezte türelmetlenül a bíró.
– Csak annyit kérek, nagyuram – felelte a varga –, hogy add írásba: én váltig figyelmeztettelek, hogy Zulejka nem leány, hanem majom.
A kádi elnevette magát:
– Makacs ember vagy. De ha csak ez kell, megkaphatod.
S azzal papírt, írószerszámot ragadott, megszerkesztette az írást úgy, ahogy a varga kívánta, nagy díszesen alákanyarította a nevét, s még a pecsétjét is rája ütötte.
– Most már aztán csakugyan áll az alku! – mondta Omár. – Megyek és küldöm Zulejkát.
A bíró maga elé hívatta valamennyi szolgáját. Megparancsolta, hogy egy-kettőre díszítsék fel virággal a ház kapuját, terítsék fel a legszebb szőnyegeket, permetezzék tele drága illatszerekkel az összes szobákat, készítsenek pompás lakomát, hívjanak zenészeket, mert méltóan akarja fogadni szépséges ifjú menyasszonyát.
Nem telt bele fél óra, két teherhordó állt meg a kádi háza előtt. Valami pokróccal letakart holmit cipeltek a hátukon. A pokróc alól mocorgás, kaffogás, makogás hallatszott.
– Mit hoztatok? – kérdezte bosszúsan a kádi, aki legszebb díszruhájában maga is a kapuban várakozott.
– Zulejkát – felelték a teherhordók –, és Omár varga üzenetét. Azt üzeni a varga, hogy Zulejka szívesen megeszik mindenfajta gyümölcsöt, de kiváltképpen a datolyát és a fügét kedveli.
A két teherhordó letette a földre azt a valamit, amit hozott, és feleletet sem várva, eltávozott.
A kádi pedig letépte a pokrócot arról a valamiről, s hát mit lát? Egy hatalmas, csúf, szőrös majom vicsorgott reá egy hatalmas ketrecből.
Haját tépve, dühtől fuldokolva rohant egyenesen Omár házába.
– Mit küldtél nekem, te gazember? – ordított a vargára. – Hiszen én a leányodat kértem, nem pedig ezt a csúf, nagy, szőrös állatot!
– Ne dühösködjél, jó uram! – békítette a varga. – Megmondtam jó előre, hogy Zulejka nem lány, hanem majom, még írást is adtál róla!
– Ezt nem viszed el szárazon! – kiáltotta tajtékozva a bíró. – Gyerünk a kalifához, az majd igazságot tesz!
– Akár mindjárt is mehetünk – felelte Omár.
Harun al Rasid tróntermének ajtajában azonban egy testőr útjukat állta:
– Nem lehet bemenni. Most éppen Fadlalláh moszuli királyfi és ifjú felesége tisztelkedik a mi felséges uralkodónknál.
A kádi azonban se látott, se hallott. Félrelökte a meglepett testőrt, és berontott a trónterembe.
– Felséges királyom – kiáltotta –, tégy igazságot!
És kérdést, engedelmet sem várva, elhebegte, elhadarta a panaszát. Elmondta, hogy nem sokkal azelőtt, egy tündérszép hölgy járt nála: Zulejkának, Omár leányának hazudta magát, pedig hát Zulejka nem más, mint a varga csúf, nagy, szőrös majma.
A kalifa mindjárt látta, hogy a kádi valami tréfa áldozata lett, s mert mulattatta a dolog, hagyta, hadd beszéljen.
– Húzasd karóba a vargát, felséges uram! – könyörgött a kádi. – Vágasd le a fejét, négyeltesd fel, de legfőképpen parancsold meg neki, hogy fizesse vissza az ezer aranyamat!
– Csak türelem! – intette Harun al Rasid. – Előbb tudni szeretném, hogy ki volt az a tündérszép hölgy, aki nálad járt, és Omár varga leányának mondta magát.
– Hiszen éppen ezt szeretném tudni én is! – kiáltotta a kádi.
– Majd megmondom én! – szólalt meg egy vidám hang.
Mindenki odatekintett. Zemrude szólt, aki férje, Fadlalláh királyfi oldalán ott állt a trónszék mellett. Leeresztette arcáról a fátyolt.
– Nézz meg jól, kádi – mondotta –, és mindjárt megtudod, ki az, akit keresel.
– Zulejka! – suttogta a kádi.
– Zemrude a nevem – igazította helyre a leány. – Adbanesz leánya vagyok, a férjem pedig Fadlalláh herceg, Moszul trónörököse.
A kádi majd hanyatt vágódott a megdöbbenéstől. Nem csoda! Hiszen csak most tudta meg, hogy a tréfa visszájára sült el: akit ő akart megcsúfolni, az csúfolta meg őt.
Harun al Rasid – akinek Fadlalláh meg a felesége már korábban elbeszélt mindent – akkorát nevetett, hogy még a könnye is kicsordult.
Aztán komolyságot erőltetett az arcára, és így szólt a kádihoz:
– Azt mondod: ezer aranyat fizettél Zulejkáért. Hát a ketrecért, azért mennyit fizettél?
– Azért nem fizettem semmit, felséges uram – dadogta a kádi.
– No lám! – mondta a kalifa. – Hát akkor annak az árával még adósa vagy Omárnak. Gyorsan adj neki még száz aranyat, és aztán ne is lássalak.
A kádi nyögve, morogva, dohogva leszámolta a varga kezébe a száz aranyat, és keserves ábrázattal, sietve elkotródott a palotából.
Nemsokára a királyfi és felesége is távozni készült.
– Mondd meg felséges atyádnak, ifjú herceg – mondta búcsúzóul Fadlalláhnak a kalifa –, hogy amiért ilyen bátor és becsületes fia van, fiának pedig ilyen szép, okos, talpraesett felesége: mostantól fogva elengedem neki az évi adót.
Fadlalláh és Zemrude ráadásul még egy-egy gazdag szerszámú, szép arabus pejlovat is kapott ajándékba Harun al Rasidtól. Azon kocogtak Moszul felé, sietve, hogy minél előbb az öreg király udvarába érkezzenek. De időnként – valahányszor csak eszükbe jutott a póruljárt kádi története – meg-megálltak az úton, hogy kedvükre kikacaghassák magukat.