Abul Kaszim szultánnak, Bászra város uralkodójának az volt a szokása, hogy reggelente lement a piactérre, leült egy árnyékos olajfa tövébe, és így szólt fennhangon:
– No, emberek, itt vagyok. Akinek valami panasza, kívánsága van, jöjjön ide gyorsan, szívesen meghallgatom.
Mentek is szép számmal, és a szultán ott helyben, bölcsen, méltányosan segített mindegyikük baján.
Ha aztán kifogytak a kérelmezők meg a panaszosok, így szólt Abul Kászim:
– Most pedig hadd halljam, ki tud valami szép mesét, vagy igaz történetet?
Mindig akadt, akinek volt valami elbeszélnivalója, annál is inkább, mert mindenki tudta, hogy a szultán – aki bőkezűségéért már régen „az adakozó” nevet érdemelte ki népétől – csengő aranyban fizeti a jutalmat.
Egyik napon így szólt hozzá az egyik piaci teherhordó:
– Hát Világjáró Abdulláh élete történetét hallottad-e már, felséges uram?
– Nem én – felelte a szultán.
– Márpedig azt meg kell hallgatnod, uram. Mert annál csodálatosabbat még képzelni sem lehet.
– No, akkor kerítsd elő gyorsan azt a világjárót! – mondta Abul Kászim.
A teherhordó elrohant. Nemsokára egy izmos, magas, napbarnított férfival tért vissza.
– Te vagy az a híres Világjáró Abdulláh? – kérdezte a szultán.
– Így neveznek, uram, mivelhogy sok országot bejártam – felelte a férfi. – Szívesen el is mondanám az életem történetét, csakhogy annyi furcsábbnál furcsább kaland esett meg velem, hogy attól tartok, nemigen adsz majd hitelt a szavamnak.
– Csak rajta, mondj el mindent, szép sorjában – válaszolta a szultán. – Az már az én dolgom, hogy elhiszem-e.
Világjáró Abdulláh meghajolt, és ott, a vásár zsivajában, elbeszélte a szultánnak meg a köréje sereglő sokaságnak élete különös történetét.

A hajómester és a nagyvezír leánya

– Atyám hajómester volt egy helybeli kalmár vitorlásán, özvegyember, s engem már kora gyermekségem idején magával vitt hosszú utazásaira. Hamar kitanultam a hajózás művészetét, és megismertem a vizek áramlását, a szelek járását, a szirteket, szigeteket, öblöket és kikötőket az indiai tengereken. Húszéves koromra már edzett, tapasztalt hajósnak számítottak társaim.
Egy napon így szólt hozzám atyám:
– Fiam, engem különféle ügyes-bajos dolgaim Bászrában marasztanak, pedig a vitorlásnak, amelynek hajómestere vagyok, haladék nélkül útnak kell indulnia. Rád bízom a kormányzását, és tudom, hogy baj nélkül elvezeted Szerendib szigetére, amelyet Ceylonnak is neveznek.
Büszkeséggel töltött el, hogy ifjú ember létemre ekkora bizalmat érdemeltem ki. Tengerre szálltam hát, és a hajót szerencsésen elkormányoztam Szerendib szigetére.
Amíg a vitorlás rakományát partra tették, és csereárukkal töltötték meg a hajófenéket, a főváros utcáin és fasorain sétálgattam, békésen, céltalanul. Volt ott néznivaló elég: kereskedők színes sátrai, erős, magas városfalak és rézveretes városkapuk, csinos, tiszta, fehér házak
hosszú sora, s közöttük, árnyas kertek mélyén, szebbnél szebb, díszesebbnél díszesebb nagyúri paloták.
Épp egy ilyen palota előtt álldogáltam, a remekbe készült kőfaragásokat bámulva a homlokzatán, amikor az út fordulójában egy drága ruhába öltözött, sudár termetű, büszke járású leány tűnt a szemembe. A nyomában egy rabnő haladt, karján, hóna alatt különféle holmikkal. Alighanem bevásárló útjukról voltak hazatérőben.
Egyenesen felém közeledtek, majd benyitottak azon a kapun, amely előtt álltam. Amikor a kapu bezárult mögöttük, észrevettem, hogy a rabnő véletlenül elhullajtott valamit, nyilván a vásárolt holmik valamelyikét. Felemeltem a földről az elvesztett tárgyat, és meglepetéssel láttam, hogy nem is valami értéktelen dolog, hanem egy finom, hímzett selyemerszény, csaknem tele csengő arannyal.
Bezörgettem a kapun. Egy öreg portásféle fogadott. Kértem, vezessen úrnője elé.
Elindultunk a kavicsos kerti ösvényen, és csakhamar utolértük a palota úrnőjét: azt a leányt, akit az imént az utcán megcsodáltam.
Végighallgatott, átvette az erszényt. Aztán gondolt egyet, és az erszényt felém nyújtva így szólt:
– Tartsd meg, jutalmul a becsületességedért.
Én azonban ezt feleltem:
– Elég jutalom az nekem, hogy elismerésedet sikerült kiérdemelnem.
Elmosolyodott.
– Akkor hát tartsd meg emlékül – mondotta.
– Emlékre nincs szükségem – feleltem –, mert a mosolygásodat amúgy sem felejtem el soha.
Tetszett neki a válaszom.
– Ülj le ide mellém, erre a kerti padra – mondta –, és mondd meg, ki vagy, honnan érkeztél a mi országunkba.
– Hajómester vagyok egy Bászra városbeli kalmár vitorlásán – válaszoltam –, és néhány nap múlva indulok vissza, India és Perzsia partjai mentén Arábiába.
A szép leány felsóhajtott.
– Boldog ember! A szabad tengereket járod, és tekinteteddel a messzeségbe nézel! Nem vagy rab, mint én …
– Hát nem vagy úrnője ennek a palotának? – kérdeztem csodálkozva.
– Ha százszor úrnő vagyok is, ez a palota az én börtönöm! – felelte szomorúan. – Atyám, a király nagyvezíre, nem tűri, hogy rabnőimen kívül bárkivel is szót váltsak. Férfiember meg éppen a közelembe sem juthat. Most is csak azért mehettem be a városba, és téged is csak azért ereszthettelek be a kertbe, mert atyám néhány napra elhagyta a várost.
Megsajnáltam a boldogtalan leányt, és megkérdeztem tőle, kedvére lenne-e, ha másnap újra meglátogatnám. Szívesen fogadta ajánlkozásomat.
A következő napokon többször is felkerestem, és mindannyiszor hosszasan elbeszélgettünk az árnyékos, meghitt kerti padon. A leány elmondta, hogy Khánzádnak hívják, most töltötte be tizennyolcadik életévét, és – bármennyire irtózik is ettől a gondolattól – rövidesen feleségül kell mennie a király egyik vén miniszteréhez.
Amikor ezt meghallottam, a szívem elfacsarodott. Mert ez a néhány nap is elegendő volt ahhoz, hogy fiatal lelkem egész melegével megszeressem Khánzádot, és éppen az volt a szándékom, hogy egyszerű hajómester létemre, vakmerően megkérjem a nagyvezírtől a leánya kezét.
– Szívesen lennék a feleséged – válaszolta bánatosan Khánzád, amikor tervemet őszintén megvallottam neki –, mert én is módfelett megkedveltelek. Örömest lemondanék a kedvedért minden kincsről és pompáról, hogy kövesselek a tisztes szegénységbe. De hát atyámtól semmi méltányosságot sem remélhetek, sőt, inkább attól kell tartanom, hogy mérhetetlen haragra gerjed, ha meghallja, hogy megszegtem a tilalmát. Kérlek, vigyázz, hogy túlságosan fel ne ingereljed, mert máskülönben kegyetlen bosszút áll rajtad!
De én nem hallgattam Khánzád intelmére. Másnap megérkezett a nagyvezír, én pedig nagy merészen odaálltam eléje, megmondtam, hogy ki vagyok, mi vagyok, és minden teketória nélkül megkértem, adja hozzám feleségül a leányát.
A nagyvezír nem is válaszolt. Előbb tetőtől talpig végigmért, azután némán intett a körülötte lebzselő fegyvereseknek. Azok nyolcan-tízen nekem estek, megragadtak, és akármilyen vadul kapálództam is, a palota pincéjébe hurcoltak, és rám lakatolták a vasajtót.
Talán egy nap telt el, talán több – nem tudhattam a vaksötétben –, amikor ismét kinyílt az ajtó, és a nagyvezír fegyveresein kívül néhány ismeretlen férfi lépett börtönömbe. Ruhájukon láttam, hogy hajósemberek, és azt is, hogy idegen országba valók.
A fegyveresek bilincset raktak a kezemre és a lábamra, feltámogattak a lépcsőn, fellódítottak egy szekérre, és a kikötőbe hajtottak
velem. Egy hajó állt a part mellett, erre feltuszkoltak. A nagyvezír emberei visszatértek a partra, a hajó pedig nyomban elindult.
Amikor már jócskán eltávolodtunk a parttól, a tengerészek levették rólam a bilincseket, és a hajó gazdája elé vezettek. Jóindulatú embernek látszott. Emberségesen szólt hozzám:
– Megvásároltalak a nagyvezírtől. Húsz aranyat fizettem érted. Mostantól fogva az én rabszolgám vagy, de ha megbecsülöd magad, meglátod, nem lesz rossz dolgod.
– Nem vagyok rabszolga! – kiáltottam. – Szabad emberként jöttem ebbe az országba, és senkinek sem volt joga ahhoz, hogy rabszolgaként eladjon!
– Ebben az országban a nagyvezír akarata a törvény – felelte. – Örülj, hogy nem nyakaztatott le, mert azt is megtehette volna. Leghelyesebb, ha belenyugszol a sorsodba.
Mit tehettem egyebet? Ha nem is nyugodtam bele, egyelőre megadtam magam a sorsnak. Munkának láttam, és dolgoztam, mint a többi tengerész, szabadok, rabszolgák vegyest. Eleinte abban reménykedtem, hogy a hajó nyugat felé tart, és közelebb visz hazámhoz. De csakhamar látnom kellett, hogy északnak fordul, majd a sziget csúcsán túl keletnek veszi útját. Gazdám – akit Muzaffernek hívtak – nem is titkolta, hogy Bengáliába, onnan pedig Golkondába igyekszik.
Egyetlen vigasztalásom az volt, hogy Muzaffer derék, jólelkű embernek mutatkozott – már amennyire ez egy hajósgazdától kitelik. Nem tett sok különbséget a szabadok és a rabszolgák, sőt, még a tisztek és a legények között sem. Egy asztalnál étkezett velünk, és ha kellett, maga is keményen megfogta a vitorlakötelet vagy a kormányrudat.
De kellett is! Alig egy hetet vitorláztunk kedvező, enyhe széllel, amikor váratlanul hatalmas vihar támadt, és akárhogy küzdöttünk is ellene, csakhamar elverte útjából a hajót. Szirtek és szigetek között sodort bennünket dél felé a szélvész, emeletmagas hullámok csapkodtak át a fedélzeten. Bal kéz felől elhagytuk Szumatrát, és messze, a forró,
örvénylő párák mögül már előtünedeztek Jáva gyilkos sziklazátonyai, amikor éppoly hirtelen, ahogyan reánk tört, elült a szélvihar.
Egy-kettőre eltömködtük a hajó repedéseit, megfoltoztuk a szakadt vitorlákat, kibogoztuk az összegubancolt köteleket, és azután fáradtan végighevertünk a fedélzeten, hogy kipihenjük a soknapos vihar fáradalmait, mielőtt elindulnánk vissza, Bengália felé.

A tengeri szörnyeteg és a rukmadár

Ahogy ott heverészünk, sütkérezünk, szundikálunk, egyszerre csak kiáltozást hallunk a távolból. Meresztjük a szemünket, és látjuk, hogy valami emberféle kalimpál a vízben, és kézzel-lábbal csapdosva, a hajónk felé igyekszik.
Gyorsan mentőkötelet dobtunk feléje. Az ember megragadta, mi pedig felhúztuk a fedélzetre.
Csak akkor ámultunk el, amikor ott állt előttünk.
Magas volt, valóságos óriás. Magam sem vagyok éppenséggel alacsony, de a fejem búbja a melléig sem ért. Szögletes, vaskos fejét rövid, sörteszerű, sűrű fekete haj borította. Széles, lapos orrán két tágas, szőrös orrlyuk nyílott, a szája egyik fülétől a másikig ért, s ha kinyitotta, oly hosszú, hegyes fogak vicsorogtak ki belőle, mint a ragadozóké. Hosszú két karja a térdét verdeste.
– Szó, ami szó – mondta vigyorogva Muzaffernek, a gazdánknak –, nektek köszönhetem az életemet. Épp jókor érkezett a segítség.
– Hát bizony, szerencse, hogy éppen erre vetett bennünket a vihar – felelte Muzaffer. – Ha nem találunk rád, könnyen belefulladhattál volna a tengerbe.
– Butaság! – legyintett az idegen. – Dehogyis fulladtam volna bele! Ha kell, akár hetekig is úszom én, még csak el sem fáradok.
– Hetekig? – ismételte hitetlenül Muzaffer.
– Akár hónapokig is! Nem a víztől féltem, hanem az éhségtől. Szörnyen éhes vagyok, valósággal gyötör az éhség!
– Mióta nem ettél? – kérdezte részvéttel a hajó gazdája.
– Hogy mióta? – kiáltotta az idegen. – Kerek három órája! Képzeljétek csak: kerek három órája éhezem!
Valamennyien azt hittük, hogy rosszul hallottuk: talán három napot, vagy éppen három hetet mondott az idegen?
De ő újra meg újra megerősítette, hogy három órával ezelőtt sodorta a vízbe a hullám egy meredek parti szikláról, és azóta egyfolytában kínozza az éhség …
Muzaffer elnevette magát.
– Mi ugyan már hat órája nem ettünk egy falatot sem – mondotta –, de hát azért még kibírnánk egy kis ideig. Nem bánom, ebédeljünk, és egyél elsőnek te!
S azzal parancsot adott a szakácsnak, hogy tálaljon gyorsan bőséges ebédet az idegennek. A szakács térült-fordult, és vagy három embernek elegendő húst meg kenyeret rakott az asztalra.
Az óriás felordított, mint a tigris, amikor ráront az áldozatára, majd egy vad ugrással az asztalnál termett, és egyetlen szempillantás alatt mindent befalt, amit ott talált.
– Éhes vagyok! – kiáltotta. – Adjatok ennem! Hiszen amit kaptam, a fél fogamra is kevés volt!
A szakács megcsóválta a fejét, és még három ember ebédjét feltálalta az óriásnak. Ez is egy-kettőre eltűnt a ragadozó fogak között.
– Adjatok végre egy valamire való falatot! – bődült el az óriás. – Azt akarjátok, hogy a szemetek láttára haljak éhen?
Muzaffert mulattatta a dolog, és meghagyta a szakácsnak, hogy hozzon fel a kamrából egy egész sózott ürücombot. Az idegen meg sem várta, ameddig a szakács leteszi az asztalra a húst, hanem kitépte a kezéből, hörögve nekiesett a fogával, és egy perc alatt szőröstül-bőröstül lenyelte.
– Ennivalót! – üvöltötte a lerágott csonttal hadonászva. – Nem halljátok, hogy éhes vagyok?
Hanem Muzaffer most már megelégelte a tréfát.
– Eleget ettél, barátom – mondta. – Most rajtunk a sor, mi is megéheztünk.
Valamennyien az asztalhoz ültünk, hogy megebédeljünk. De alig lépett ki a kamrából a szakács, az óriás, se szó, se beszéd, ráugrott, elragadta tőle a tálat, és morogva, szürcsölve, csámcsogva felhabzsolta valamennyiünk ebédjét. De még ez sem volt elég. Száját nyalogatva elindult az éléskamra felé.
– Megállj! – kiáltott rá Muzaffer.
De az idegen csak ment tovább. A szakács az útjába állt. Az óriás erre szó nélkül nyakon csípte a szegény szakácsot, felemelte a levegőbe, és csak úgy visszakézből, nagy ívben behajította a tengerbe.
Egy tengerész rávetette magát. Ezt meg a lábánál kapta el, egyszer-kétszer megforgatta a feje fölött, és azután könnyedén utána dobta a szakácsnak.
Ezt már nem tűrhettük tovább. Muzaffer meg a tisztek kardot rántottak, mi is fejszét, csáklyát, dorongot ragadtunk, és nekitámadtunk a garázda óriásnak.
Azt gondoltuk, hogy védekezni fog. Emberhalálra számítottunk, véres, elkeseredett küzdelemre. De az óriás, határtalan csodálkozásunkra, meg sem mozdult. Némán, nyugodtan tűrte a kardcsapásokat és az ütlegeket.
Csodálkozásunk azonban rövidesen kétségbeesett ámulattá növekedett, mert azt kellett látnunk, hogy ezt a szörnyeteget nem fogja semmiféle fegyver. Muzaffer kardja nagy csörrenéssel kettétört a fején, a csáklyák meggörbültek, a dorongok szilánkokra hasadtak a testén.
Eldobtuk a fegyvert, és puszta kézzel támadtunk az idegenre. Megmarkoltuk, ahányan voltunk, hogy visszahajítsuk oda, ahonnan
kihalásztuk, a hullámok közé. De a rettenetes erejű óriás szilárdabban állt a fedélzeten, mint akár a hajó keményfából faragott, vaskos főárboca. Akárhogyan húztuk, toltuk, löktük, ráncigáltuk, meg sem mozdult.
Végül megszólalt:
– Itt az ideje, hogy abbahagyjátok ezt a céltalan handabandázást, mert ha megunom, annak nem lesz jó vége. Lássátok be: legjobb, ha szót fogadtok.
Eleresztettük.
– Mit akarsz tőlünk? – kérdezte Muzaffer.
– Mondtam már: ennivalót.
A hajó gazdája tehetetlenül felsóhajtott:
– Ott a kamra. Egyél, amennyi jólesik. Csak egyre figyelmeztetlek: a part messze van, hetekig nem jutunk újabb élelemhez. Ha mindent megeszel, semmi sem marad nekünk.
Az óriás vállat vont.
– Bánom is én!
– Igen ám! – folytatta Muzaffer. – Csakhogy ha egyszerre kiüríted a kamrát, neked sem lesz mit enned!
Az óriás nem felelt, csak sandán ránk pillantott, és mi kiolvastuk ebből a pillantásból, hogy mit gondol magában. Ezt gondolta:
„Akkor majd benneteket eszlek meg!”
Az óriás belépett a kamrába, és egy álló órán át ki sem mozdult onnan. Csak egy-egy üres hordó, láda, palack, egy-egy lerágott csont repült ki a nyitott ablakon.
Egy óra múlva az óriás maga is megjelent a küszöbön.
– No, végre jóllaktam valamelyest! – mondta a hasát simogatva. – Most pihenek egy sort.
Egymásra néztünk. Szavak nélkül is megértettük egymást: ha az óriás elalszik, rávetjük magunkat, és belehajítjuk a tengerbe.
De mintha kitalálta volna a gondolatunkat, hozzátette:
– Hanem azt ne higgyétek ám, hogy a végén majd elnyom az álom. Tudjátok meg, hogy soha, egyetlen percet sem alszom!
Leheveredett a vitorla árnyékába, odaparancsolt bennünket maga köré, megkérdezte, hogy honnan jövünk, hová tartunk, és érdeklődéssel hallgatta válaszainkat. Közben azonban egy pillanatra sem lankadt el az ébersége, folytonosan szemmel tartotta minden mozdulatunkat.
Talán fél óra telhetett el, egyszerre csak felállt, nagyot nyújtózott, és így szólt:
– Ejnye, de megéheztem! Valósággal korog a gyomrom.
Tudta már a járást, egyenesen a kamrába ment, és hamarosan megint hordók, ládák, palackok repültek nagy ívben a tengerbe, persze üresen valamennyi.
Reménytelen volt a helyzet, tanácstalanul álltunk ott valamennyien.
Szörnyű sors várt ránk. A falánk szörnyeteg egy-két nap alatt felprédálja a hajó egész raktárát. És mi következik azután? Még ha nem is kap étvágyat az emberhúsra, hogy bírjuk ki a sokhetes koplalást ezen a sivatag tengeren, távol minden emberlakta szárazföldtől?
Az óriás eközben befejezte az uzsonnáját.
– Egy félórácskára megint lepihenek – mondotta elégedetten, és végigterült a hajó fedélzetén. Közben azonban szaporán járt a szeme körös-körül.
Már beszélni sem volt kedvünk, már egymásra sem néztünk. Leszámoltunk az életünkkel. Egy-két hét, és vagy az óriás, vagy az éhség végez velünk.
Hanem egyszerre csak látjuk, hogy kelet felől valami sűrű, komor feketeség emelkedik felfelé a szemhatáron.
Gondoltuk, megint vihar készül. És bármennyire megelégeltük is már a küszködést a hullámmal, a széllel: most szinte megörültünk a közeledő veszedelemnek. Talán a vihar megszabadít emberevő vendégünktől, vagy legalább némi haladékhoz juttat bennünket! Hiszen akármilyen falánk is, az örvénylő tengeren, a vitorlákat marcangoló szélviharban, a hullámról hullámra dülöngélő hajón mégsem gondol majd örökösen a gyomrára!
Az a sűrű feketeség már betöltötte a fél eget. A zúgását is hallottuk, a szelét is éreztük.
Valamennyien megéltünk már effélét, nem is egyszer, hiszen ezen a tájékon többnyire váratlanul és nagy gyorsasággal kerekedik vihar. De most mégis csodálkozva meredtünk a magasba, mert ez a felhő nemcsak közeledett, hanem mozgott is, mintha élne. Mintha nem is felhő volna, hanem valami irdatlan, óriási madár, amely a szárnyával csapkod …
Felordítottunk rémületünkben. Mert most már tisztán láttuk mindannyian: az a komor feketeség csakugyan madár, mégpedig nem más, mint a szörnyeteg rukmadár, amely egy égbe nyúló, örök köd ülte sziklahegy tetején fészkel, az egész világ fölött. Ha néha leszáll onnan, csak azért száll le, mert megéhezett, és áldozatot keres.
Szemtől szemben még egyikünk sem találkozott a félelmetes madárral, de hallani már sokat hallottunk róla. öreg hajósok beszélik, hogy nemegyszer egész bárkákat ragad meg a karmával, és emberestül, mindenestül viszi magával, szárnyalva, viharsebesen a vak végtelenségbe.
De nemcsak mi rémültünk meg, tengerészek, hanem az emberevő óriás is. Riadtan ugrott talpra. De még csak annyi ideje sem maradt, hogy a védekezésre felkészüljön: a rukmadár lecsapott a magasból, egyenesen az óriásra.
A hajó megingott a széltől, amelyet a madár a szárnyával támasztott, a hullámok magasra csaptak.
Mire felocsúdtunk ijedtségünkből, a madár, karmai közt az óriással, már a levegőbe emelkedett.
Iszonyú harc kezdődött odafent. De a hajó úgy táncolt alattunk, a víz úgy porzott körülöttünk, hogy igazában nem is láttuk, mi történik a magasban. Tollak hullottak alá, a madár vijjogott, az óriás bömbölt – és néhány perc múlva, nem is messze, talán egy nyíllövésnyire a hajónktól, a madár is, az óriás is a vízbe zuhant. Harsogva, bugyborogva nyelte el mind a kettőt a tenger.
Nagy sokára elült a szélvész, elcsendesedtek a hullámok. Megmenekültünk!
Első utunk az éléskamrába vezetett. Az óriás majd a felét felhabzsolta úti eleségünknek, de megnyugodva láttuk, hogy azért maradt annyi, hogy takarékosan, beosztással eléldegéljünk rajta, ameddig partot érünk.
Jó hátszéllel haladtunk, felvontunk minden vitorlát, s mivel attól fogva nem akadt semmi, ami utunkban feltartóztasson, néhány hét múlva baj nélkül megérkeztünk Golkondába, a nizám, vagyis az ottani szultán fővárosába. Itt lakott hajósgazdánk, Muzaffer.
Muzaffert nagy örömmel és szeretettel fogadta felesége, leánya és egész házanépe, annál is inkább, mert a hosszú késedelem miatt már igen szorongtak az életéért. A gazda elbeszélte utunk történetét, majd bemutatta újonnan vásárolt rabszolgáit a családjának. Amikor reám került a sor, így szólt:
– Úgy nézzetek erre a fiatal férfira, hogy maga is hajómester, és a viharban is, az óriással való küzdelemben is derekasan megállta a helyét.
Attól fogva sokféle módon adta jelét megbecsülésének. Amíg a hajó a kikötőben vesztegelt, velem csak afféle házkörüli, könnyű munkát végeztetett, az asztalához ültetett, és a szállásomat is ott jelölte ki, a maga szobája közelében, mintha a családhoz tartoznám.
Egy napon pedig így szólt hozzám:
– Észrevehetted már, Abdulláh, hogy nem úgy bánok veled, mint holmi rabszolgákkal szokás. Már a hajón is megnyerted a tetszésemet, amióta pedig egy födél alatt élünk, különösen megszerettelek. Ismered a leányomat, Fakrinnizát. Nála szebb, kedvesebb leányt nem találsz egész Golkondában. Nos: Fakrinnizá jó szívvel van irántad, és én elhatároztam, hogy hozzád adom feleségül!
Várakozóan nézett reám. Bizonyosra vette, hogy boldog meglepetéssel és nagy hálával fogadom az ajánlatát. Érthető is, hogy erre számított, mert nem csekélység, ha egy rabszolga egy csapásra szabad emberré válik, és ráadásul még feleségül is veheti a gazdája leányát.
Meglepődni meglepődtem ugyan, de boldognak nemigen éreztem magamat, és a hálálkodásra sem vitt rá a lelkem. Megköszöntem a jóságát, amennyire éppen illett, de ezután így szóltam hozzá:
– Tudom, uram, mekkora ajándék az, amelyet felajánlasz nekem. Ne vedd hát hálátlanságnak, ha becsületesen megmondom, hogy a leányod kezét nem fogadhatom el.
Most rajta volt a meglepetés sora.
– Jól értettelek? Visszautasítod a leányom kezét? Szívesebben maradsz rabszolga, mint gazdád egyetlen leányának férje? Talán rútnak találod Fakrinnizát?
– Fakrinnizánál szebb leányt álmomban sem láttam – válaszoltam. – De mégis szívesebben maradok rabszolga, semhogy feleségül vegyem. Az az igazság, hogy Khánzádot szeretem, a szerendibi nagyvezír leányát, és akárhogyan fordul is az életem, nem leszek hűtlen hozzá.
– Ostobaság! – kiáltotta Muzaffer. – Khánzád sohasem lehet a tiéd. Ha visszatérsz Szerendib fővárosába, a nagyvezír mentén lenyakaztat.
– Ha így történik, ám teljesedjék be a sorsom! – válaszoltam. – De annyi biztos, hogy saját akaratomból nem mondok le Khánzád szerelméről!
– Makacs vagy és értelmetlen! – mondta haragosan gazdám. – Elfelejted, hogy rabszolga vagy, és az engedelmem nélkül sehová sem mehetsz, Szerendibbe sem! Miben bizakodol hát?
– Csak abban, uram – feleltem –, hogy a jószerencse egyszer valamiképpen megsegít.
Muzaffer bosszúsan magamra hagyott.
Másnap megkérdezte:
– Meggondoltad magad?
– Nem, uram – mondtam –, és a szándékomtól nem is térek el soha.
Azt hittem, hogy a haragját fogja velem éreztetni: nehéz munkára fog, vagy éppen elad valami kegyetlen rabszolgatartónak.
Nem ez történt. Muzaffer mindig is derék, jó szándékú gazdának mutatkozott, most azonban kitudódott, hogy több ennél: nemes szívű, nagylelkű ember. Mert vajon mit cselekedett bosszúállás helyett?
Így szólt hozzám:
– Mondtam, hogy szeretlek és becsüllek, fiam. Most sem hazudtolom meg magam. Nem válaszoltál ugyan kedvem szerint, de tisztelem a nyíltságodat és a bátorságodat. Ezért hát, ha nem is leszel a leányom férje, visszaadom a szabadságodat. Mostantól fogva nem vagy rabszolga. Mehetsz, ahová tetszik. Hanem, ha rám hallgatsz, egyetlen pontját messze elkerülöd a világnak, s ez: Szerendib, a nagyvezír városa!
Szívbéli hálával mondtam köszönetet Muzaffer nagylelkűségéért, és – ámbátor eszem ágában sem volt megfogadni – a szeretetteljes jó tanácsért is. Elbúcsúztam gazdámtól, feleségétől, leányától (aki bánatos szemmel nézett reám), valamint társaimtól. Azután tüstént kimentem a kikötőbe, hogy megtudjam: indul-e hamarosan hajó oda, ahová a szívem húz: Szerendib királyság fővárosába.
Nem volt szerencsém. A kikötőben csak úgy hemzsegett a sok hajó, de mindegyik máshová készült.
Végül is felkéredzkedtem egy kis parti bárkára, amely ha nem is Szerendib szigetére, de mindenesetre délnek vette útját. Azt reméltem, hogy ott, valamelyik nagyobb kikötőben mégiscsak találok valami alkalmatos hajót, vagy legalábbis üzenetet küldhetek Bászra városába, atyámnak, aki már bizonyára aggodalmasan vár haza.
A bárka nemsokára horgonyt vetett Dakhání egyik városának forgalmas öblében.
Itt is olyasformán jártam, mint Golkondában: a rengeteg hajó egyike északnak, másika keletnek tartott, márpedig én délnek igyekeztem. Le kellett hát tennem arról, hogy egyhamar szeretett Khánzádom közelébe jussak.

A kincses sziget titka

Céltalanul ődöngtem a városban, amelyben egyébként elég látnivaló akadt. Különösen a tágas, nyilvános kertekben időztem szívesen, amelyekben kellemes pihenés esett az illatozó, ezerszínű délszaki virágok között, a terebélyes fák árnyékában.
Egyik napon, úgy alkonyat felé, egy megnyerő külsejű, barátságos szavú öregember telepedett mellém a padra. Beszélgetésbe elegyedtünk. Megkérdezte, ki vagyok, honnan jövök, hová megyek, és nekem semmi okom sem volt arra, hogy bármit is eltagadjak előtte. Viszonzásképpen ő is elmondta, hogy Hizumnak hívják, magányosan és meglehetős jómódban él tágas házában, és csak nagy ritkán hagyja el a várost, hogy hajóján tengerre szálljon. Most is éppen útra készülődik.
Megdobbant a szívem. Megkérdeztem tőle, hogy nem tart-e véletlenül Szerendib felé.
– De bizony, egy kis vargabetűvel éppen oda visz az utam – felelte. – Valami dolgom van egy szigeten, amelynek titkát rajtam kívül senki sem ismeri. Ha azt elvégeztem, mindjárt Szerendibbe vitorlázom. Velem tartanál?
Azt feleltem, hogy egyéb vágyam sincs, s mivel edzett és tanult tengerész vagyok, örömest megszolgálom a szívességét.
– Kicsiny a hajóm, és a legénysége teljes – válaszolta. – Nincs szükségem több tengerészre. Hanem a szigeten, ott akad egy kevéske munka a számodra. Ha jól elvégzed, meg is jutalmazlak érte.
Az öreg megkérdezte, hogy hol lakom, és amikor meghallotta, hogy egy szerény fogadóban béreltem szállást, meghívott, hogy legyek a vendége. Mindjárt el is ballagtunk a házába, megfürödtünk, megebédeltünk.
Ebéd után így szólt hozzám az öreg:
– Magam sem tudom, hogy miért, már az első pillantásra bizalmat éreztem irántad. Ezért most mindjárt el is árulom neked, hogy miféle munka vár reánk azon a szigeten, ahová készülünk. Van ott tizenkét kút, olyan mély, hogy csak kötéllel lehet leereszkedni a fenekére. A tizenkét kút fenekén ezer meg ezer gyöngykagyló él, s mindegyik kagylóban akkora gyöngyszemek teremnek, hogy nagyobbat még a golkondai nizám kincsesházában sem találni. Ez a sziget az enyém, és senki sem tudja a titkát. Évről évre ellátogatok oda, összeszedek egy zsákravaló gyöngyöt, hazahozom, és jó pénzért eladom. Ennek a kifogyhatatlan gyöngybányának köszönhetem a gazdagságomat.
– És mi szükséged van reám azon a szigeten, uram? – kérdeztem.
– Megöregedtem, és nehezemre esik, hogy magam ereszkedjem le a kutakba – felelte. – Aztán kettesben könnyebb is a munka, mint egyedül. A hajóm tengerészeinek azonban nem akarom elárulni a titkot, mert még eszükbe juthatna, hogy a tudtom nélkül visszatérjenek oda, és kifosszák a kutakat.
Most, hogy józan fejjel visszagondolok a dologra, belátom, hogy gyanút kellett volna fognom az öreg Hizum szavaira. Mert hiszen ugyan mi oka is lehetett volna arra, hogy egy jöttment idegenre bízza a titkát, ha nem tervel valami rosszat? De hát engem annyira sarkallt a vágy, hogy mielőbb Szerendibbe jussak, hogy nem sokat törtem a fejemet a dolgon. És nem tagadom, csábított az is, hogy Hizum megígérte: ha jól végzem a dolgomat, egy jókora marék igazgyöngyöt ad jutalmul.
Másnap reggel lementünk a kikötőbe. A hajó már útra készen állott a kikötőpart mellett. Beszálltunk, és kedvező széllel nekivágtunk a tengernek. Hizum szigorúan meghagyta, hogy a hajósok előtt egy szót se beszéljek a sziget titkáról.
Három napig tartott az út. A harmadik napon, estefelé, megpillantottuk a szigetet. Körös-körül sűrű bozót szegélyezte, közepén erdő borította magas hegy emelkedett.
Horgonyt vetettünk. Azt gondoltam, hogy a hajón töltjük az éjszakát, és csak virradatkor szállunk partra. Hizum azonban két
vastag nyaláb fáklyát vett elő a ládájából, az egyiket a hóna alá dugta, a másikat átnyújtotta nekem.
– Ezen a szigeten vérengző tigrisek élnek – mondotta –, amelyek semmitől sem félnek, csak a tűztől. Ezért éjszaka megyünk a szigetre, égő fáklyákkal. A kutakat így is megtaláljuk, mert jól ismerem a járást.
A hajósok vízre eresztették a csónakot, és Hizum meg én áteveztünk a szigetre. Egy jó hosszú kötelet és néhány üres zsákot is vittünk magunkkal.
Öreg este lett, mire csónakunk megfeneklett a parti fövenyen. Meggyújtottunk egy-egy fáklyát, és a többi fáklyával, a kötéllel meg a zsákokkal felszerelkezve, elindultunk a sziget belseje felé.
Hizum valóban jól ismerte a járást. Biztosan lépdelt a bokrok, embermagas füvek, sziklák között, olyan kacskaringós utakon, amelyeken rajta kívül senki sem ismerhette ki magát. Vadállattal nem találkoztunk, csak az ordításukat hallottuk az erdőből; úgy látszik, csakugyan távoltartotta őket a lobogó fáklyaláng.
Vagy fél óra járás után Hizum megállt, és széjjelhajtotta egy hatalmas páfrány leveleit.
Egy omladozó kút káváját pillantottam meg mögöttük.
Az öreg a derekamra erősítette a kötelet, és kezembe nyomta az egyik zsákot.
– Leeresztelek a kútba. Válogasd ki a legnagyobb gyöngykagylókat, és töltsd meg a zsákot. Ha elkészültél, felhúzlak.
Így is történt. A fáklya világosságánál megtöltöttem a zsákot, és Hizum felhúzott a kötéllel. Mentünk tovább. Hamarosan megtaláltuk a második kutat, ebbe is leszálltam, Hizum megint felhúzott. Tizenegy kútba ereszkedtem le egymás után, és majd mindegyikben megtöltöttem gyöngykagylóval egy-egy kis zsákot.
A tizenkettedik kútnál így szólt az öreg:
– Itt teremnek a legszebb gyöngyök. Tömd meg jól a zsákot. Ha tele van, előbb azt húzom fel, azután meg téged.
Nem gondoltam semmi rosszra. Vagy száz gyöngykagylót begyömöszöltem a zsákba, bekötöttem a zsák száját, ráerősítettem a kötelet, és felszóltam Hizumnak, hogy húzhatja. A zsák eltűnt a kútkáva fölött, én pedig magamra maradtam odalent.
Jó ideig várakoztam, de a kötél csak nem akart visszaereszkedni értem.
Kezdtem türelmetlenkedni. Felkiáltottam az öregnek, hogy mi lesz velem.
Nevetve válaszolt:
– Hogy mi lesz? Hát csak az, hogy ott maradsz örökre a kútban.
Eleinte azt hittem, hogy bolondozik velem. Kértem, hagyja abba a tréfát, mert a kút mélye nyirkos, hideg, és nagyon kívánkozom már a felvilágra.
– Ilyen szamár embernek nézel engem? – felelte csúfondárosan. – Csak nem képzeled, hogy beavattalak volna a titokba, ha nem határoztam volna el már jó előre, hogy itt veszejtlek el, a kút fenekén?
Könyörgőre fogtam a dolgot.
Esküdöztem, hogy soha senkinek nem árulom el a gyöngytermő kutak titkát, és én magam sem élek vissza vele. Szentül megígértem, hogy még a tájékát is elkerülöm a szigetnek, és azt is elfelejtem, hogy valaha itt jártam, ha leereszti értem a kötelet.
– Lehet, hogy őszintén beszélsz – válaszolta –, de az is lehet, hogy hazudsz. Mindenesetre biztos akarok lenni a dolgomban, tehát szépen ott maradsz a kút mélyén. A kút fala síkos és meredek, azon semmiképpen sem tudsz felkapaszkodni. De ha felkapaszkodnál is, mi hasznod lenne belőle? Felfalnának a tigrisek, hiszen az az egyetlen fáklya, amelyet a kezedben tartasz, már nem ég soká. Isten áldjon, barátom! Remélem, hogy szenvedéseidtől hamarosan megvált az éhhalál!
S azzal magamra hagyott. Kétségbeesetten kiabáltam utána, szólongattam, hívogattam, de hiába. Fáklyám ellobbant, és én nem láttam egyebet, mint egy-két halvány csillagot a fejem felett a kútkáva szűk gyűrűjében, és nem hallottam mást, csak a vadállatok üvöltését az erdők felől.
– No, boldogtalan Abdulláh – mondottam magamnak –, most már igazán búcsút mondhatsz az életednek! Sosem látod viszont szerelmesedet, és atyád is hasztalanul vár haza, Bászra városába. Inkább nyakaztatott volna le a nagyvezír, inkább pusztultál volna el a jávai szirteken vagy az emberevő óriás karmai közt, semhogy itt kelljen bevárnod, tehetetlenül, a mindennél gyötrőbb, lassú éhhalált!
Hanem azért nem adtam meg magam a sorsnak. Amúgy vaktában körültapogattam a kút falát, de mindenütt csak síkos, kemény kőbe ütközött a kezem. Elcsüggedten roskadtam le a földre.

Szabadulás

A nagy némaságban egyszerre csak úgy rémlett, mintha valami távoli, tompa morajlást hallanék a föld mélyében. Füleltem, s már tisztán hallottam a zajt: egy távoli zuhatag vize csapkodta valahol egy rejtett földüreg falát.
Kétségbeesett gondolatom támadt: ha valamiképpen eljuthatnék abba a barlangba, ha belevethetném magam a hegyek közül alázúduló vízáradatba, az a föld alatti patak talán a tengerbe sodorna! És ha egyszer a szabad tengeren vagyok, valamiképpen talán mégis meneküléshez segít a jószerencse! Ha pedig nem járok szerencsével, és elnyel az örvény, hát legalább gyorsabban halok meg, mint ha itt, a kút fenekén őrli fel minden erőmet a magány és a kegyetlen éhség …
Megragadtam az egyik szikla kiálló szögletét, és összeszedve minden erőmet, nagyot rántottam rajta. A szikla – épp csak egy parányit – megmozdult. Újra meg újra nekirugaszkodtam. Magam sem tudom,
mennyi ideig küszködtem ott, a vaksötét akna fenekén. Az ujjamból kiserkedt a vér, a testem verejtékben úszott.
De a szikla végül is engedett: megingott, majd kifordult a helyéből. S abban a pillanatban valóságos mennydörgés verte fel a csendet: a vízesés robajlása.
Tüstént megértettem, hogy a szikla mögött valami folyosóféle nyílik, és ez egyenesen a föld alatti vízeséshez vezet. Hang után, tapogatózva, megtaláltam a folyosó nyílását. Térden, hason, négykézláb végigvánszorogtam a szűk járaton. Látni nem láttam semmit – hiszen itt, mélyen a föld alatt, még azok a halvány csillagok sem fénylettek fölöttem –, de a zuhatag harsogása, az arcomba freccsenő vízcseppek és az a hideg szél, amelyet a rohanó víz támasztott a barlangban, tudatták velem, hogy elérkeztem oda, ahol egy pillanat múlva életemről vagy halálomról dönt a vakszerencse.
Mi vár reám? Megeshetik, hogy elnyel és örökre fogva tart az örvény, megeshetik, hogy ismeretlen mélységekbe sodor a föld alatti folyó, hogy éles szikláknak zúdít neki a vad vízáradat … Mindegy! Más reményem nincs a menekülésre.
Meredek sziklafal peremén álltam. Vaksötét volt, de mégis behunytam a szememet. Mélyet lélegeztem, azután levetettem magam a szakadékba.
A szakadék, szerencsére, nem volt túlságosan mély. A víz nagy csobbanással összeborult a fejem fölött, és máris éreztem, hogy eszeveszett sebességgel ragad magával. Felbuktam a víz színére, de újra lerántott a forgó. Fuldokolva, vizet nyeldesve, levegő után kapkodva úsztam, vergődtem, bukdácsoltam a tomboló hullámok között. Ezerszer is azt hittem, hogy végem van, és átkoztam a sorsot, amely ide vezérelt.
De egyszerre csak valami fakó, rózsaszínű derengés lepte el a barlang falát. Azt gondoltam, hogy a szemem káprázik. De a fény egyre erősödött – és egyszerre csak a szemembe ragyogott a hajnali napvilág.
Jól számítottam: a föld alatti folyó csakugyan a tengerbe torkollt, sós vizet éreztem az ajkamon, meleg szellő érte az arcomat: megmenekültem.
Körülnéztem. A parti homokon egy lusta tigris sétált, nagyokat ásítva. Úgy látszik, nem vett észre, vagy nem tartotta érdemesnek, hogy utánam ugorjék a hideg hullámok közé. A partra tehát semmiképpen sem mehettem. Pedig hát az erőm már fogytán volt, éreztem, hogy nem sokáig bírom az úszást.
De egyszerre csak valami fekete pontot pillantottam meg a messzeségben. Talán Hizum hajója? Nem: az csak afféle egyárbocos bárka volt, ez pedig – most már világosan láttam – háromárbocos, tengerjáró vitorlás!
A hajó a sziget irányába tartott. Lecsavartam a fejemről a turbánomat, és meglengettem, hiszen nem olyan könnyű észrevenni egy úszó emberfejet a hullámos tengeren.
Szerencsém volt: az árbockosárban őrködő tengerész meglátott, és a hajó nemsokára ott állt meg előttem. Egy kötélhágcsón felkapaszkodtam a fedélzetre.
Képzelhetni a boldogságomat, amikor első bágyadtságom múltával felvetettem a szememet, és a tengerészek között egész sereg bászrai jóismerősömet, a hajómesterben meg éppen atyám legrégibb barátját, a derék Kulufot ismertem fel! Boldogságomat még az is megtetézte, hogy a vitorlás, útban haza, Bászra felé, éppen Szerendib szigetére készült.
De bármilyen boldog voltam is, és bármennyire sürgetett is a vágyakozás, így szóltam Kulufhoz:
– Ezen a szigeten mérhetetlen kincsek rejtőznek. A kincsek tulajdonosa egy gonosz vénember, aki tőrbe csalt, és el akart veszejteni. Szálljunk partra, és szedjünk tele néhány zsákot a gyöngyeivel! Úgy gondolom, nagyon is rászolgál erre a büntetésre, sőt még ennél sokkalta súlyosabbra is!
Jól felfegyverkeztünk a tigrisek ellen, benyomultunk a sziget belsejébe, és megrakodtunk a becses gyöngykagylókkal. Azután visszatértünk a hajóra, igazságosan megosztoztunk a kincsen, majd felvontuk a vitorlákat, és elindultunk Szerendib felé.
Csendes vízen, nyugodt, szép napsütésben haladt a hajó. Minden okom megvolt, hogy azt higgyem: viszontagságaim véget értek, és én nemsokára ismét odaállhatok a nagyvezír elé – csakhogy most már nem mint szegény tengerész, hanem mint gazdag ember: egy zsák csodálatos igazgyöngy tulajdonosa! – és megkérhetem a leánya kezét.
Csakhogy most is másképpen történt, mint ahogy kiterveltem.

A mágneshegy

Egyik napon a kormányos fejcsóválva panaszolta el a hajómesternek, hogy bármit próbál is: a vitorlás orra erőnek erejével kelet felé fordul, mintha valami hatalmas szélvihar terelné el az útjából. Pedig hát viharnak híre sem volt, csak egy kis gyenge szellő fújdogált, az is az ellenkező oldalról. Enyhe hullámok paskolták a hajó oldalát.
A kapitány maga lépett a kormányhoz, de ő sem boldogult. Én is megragadtam a kormányrudat, de csakhamar be kellett látnom, hogy tehetetlen vagyok. A hajó makacsul keletnek tartott, mégpedig egyre sebesebben.
Nem tudtuk mire vélni ezt a furcsaságot. Eleinte azt gondoltuk, hogy valami ismeretlen tengeráramlás sodrásába kerültünk, és azt reméltük, hogy valamiképpen majd kievickélünk belőle.
Napok teltek el.
Hajónk csak úgy vágtatott a víz hátán.
Most már be kellett látnunk, hogy annak, ami velünk történik, nem lehet közönséges oka.
Végül, egy napfényes hajnalon, egy hatalmas hegycsúcsot pillantottunk meg a távolban. Vitorlásunk egyenesen feléje rohant.
Sokat próbált, sok vizet megjárt tengerészek voltunk valamennyien, hanem ezt a hegyet egyikünk sem látta még. De nemcsak ezt a hegyet nem láttuk, hanem még ehhez hasonlót sem. A hegy magas volt, kopár, meredek és kéklő, fényes, mint az acél. Nem termett azon még csak egy bokor sem, úgy táncolt, csillogott rajta a napfény, mint valami sima tükrön.
Egyszerre felkiáltott az egyik öreg tengerész:
– Végünk van! Ez a hegy nem lehet más, mint a rettenetes erejű mágneshegy, amelyről sokat hallottam fiatal koromban. Egy puszta sziget közepén áll, és delejes hatalmával magához vonz minden hajót, amely a közelébe kerül.
Szörnyű rémület fogott el mindannyiunkat, hiszen most már nekünk is eszünkbe jutott, hogy mit rebesgettek a hajósok itt meg ott a delejes szigetről, és tudtuk, hogy onnan nincs többé szabadulás.
És valóban: a hajó nemsokára a sziget partjához simult, és úgy odatapadt, mintha kötelek tartanák.
A tengerészek – sok vihart, sok veszedelmet kiállt, kemény férfiak – sápadtan reszkettek a félelemtől. Volt, aki sírva tördelte a kezét, volt, aki leborult a földre, úgy imádkozott, hangos szóval.
– Uram – szóltam Kulufhoz, aki maga is tanácstalanul meredt maga elé –, ne adjuk át magunkat a csüggedésnek! Amióta útra keltem Bászrából, százszor is azt hittem, hogy elvesztem, mégis mindig megsegített a jószerencse vagy a saját merészségem. Most is bízom abban, hogy valahogyan útját-módját találjuk a menekülésnek.
– Mit tegyünk? – kérdezte Kuluf reménytelenül.
– Azt mondom: kapaszkodjunk fel a hegy csúcsára, nézzünk körül. Hátha látunk valamit, amitől okosabbak leszünk.
Nagy nehezen lelket öntöttünk a kétségbeesett tengerészekbe, és nekivágtunk a síkos, meredek hegyoldalnak. Sok vesződségünkbe került, amíg megbirkóztunk vele, de végül mégis fent álltunk a hegytetőn.
Eleinte nem láttunk semmit, annyira elvakítottak bennünket a tükörfényes, sima acélsíkságon megtörő napsugarak. De ahogy hunyorgatva bámultunk szerteszéjjel, egyszerre csak úgy rémlett, mintha valami épületféle állna a távolban.
Az is volt: épület. Ahogy közelebb értünk, egy zöld rozsdával belepett rézkupolát pillantottunk meg, amely tizenkét acélpilléren nyugodott. A kupola alatt magas márványoszlop állt, az oszlop tövében pedig egy vörös szantálfából készült üstdob, s amellett egy áloéfából faragott dobverő. Az üstdob fölött, a márványoszlopon, fekete ébenfatábla függött.
A táblán, aranybetűkkel felírás volt olvasható.
Hajós, akit ide vetett a sorsod,
Tudd meg, hogy börtönöd e puszta hely,
Nem menthet meg sem szél, sem tenger árja,
Mert fogva tart örökre a delej!
Rab vagy: őrződ a mágneshegy hatalma,
S a sírod lesz e rabtartó sziget,
Ha nem segít rajtad, még jó időben,
Saját merész, irgalmas jó szived.
Hányan vagytok? Ha többen: van menekvés,
A foglyait elengedi e hegy!
Szálljon hajóra tüstént minden ember,
Csak egy maradjon itt, egyetlenegy.
Ám tudja azt: e tettével magától
Reményt, életet, mindent eldobott,
S ha mégis kész e roppant áldozatra,
Zengesse meg a szantál üstdobot.
Egy: a vitorlás elszakad a parttól,
Kettő: magával sodorja a hab,
Három: eltűnik a látóhatáron –
De egy hajós örökre itt marad.
Ha akad, imhol, köztetek, hajósok,
Ki e derék és bátor tettre kész:
Egy híján élve juttok el e helyről,
És nem pusztul el minden tengerész.
Bármily erősen vonzzon is a mágnes,
E szigetről, lám, van szabadulás.
Az ára: egy önkéntes emberélet –
És nem segíthet semmi, semmi más!
A kétségbeesés egyszeriben örömnek adta át a helyét. Kuluf megölelt.
– Lám, igazad volt, Abdulláh! – kiáltotta. – Amíg az ember el nem csügged, mindig van reménye a szabadulásra.
Aztán a tengerészekhez fordult:
– Nos, melyiktek áldozza fel magát a többiekért? Melyiktek marad itt, hogy a dobot megüsse?
Nagy hallgatás volt a válasz.
– Senki sem jelentkezik? – kérdezte Kuluf sürgetően.
– Miért nem maradsz te magad? – szólalt meg a kormányos.
– Hajómester nélkül nem lehet meg a hajó – felelte Kuluf.
– Kormányos nélkül még úgy sem – válaszolta a kormányos.
– Vitorlamesterre is szükség van – szólt a vitorlamester.
– Engem két gyermekem vár haza – védekezett az egyik hajós.
– Engem meg a feleségem – mondta a másik.
Volt, aki azzal mentette magát, hogy már igen öreg, volt, aki azzal, hogy még igen fiatal – harminchárman harminchárom kibúvót találtak.
– Akkor hát itt maradunk valamennyien? – kiáltotta elkeseredve Kuluf. – Itt pusztulunk, ahányan vagyunk: hajómester, kormányos, vitorlamester, gyermekes, feleséges családapák, öregek, fiatalok, mindannyian? Nincs egy sem, aki feláldozza magát a többiekért?
– De van! – szóltam hirtelen elhatározással. – Szálljatok hajóra. Én itt maradok, és megütöm a szabadító üstdobot. De ne higgyétek, hogy elszántam magam a halálra. Ha eddig nem pusztultam el, hiszem,
hogy valamiképpen most is megmenekülök. Csak egyet kérek: ha Bászrába értek, mondjátok meg apámnak, hogy ne féltsen, előbb-utóbb valahogy hazajutok.
Kuluf meg a tengerészek hálálkodva szorongatták a kezemet, ölelgettek, a hátamat veregették, és persze szentül megígérték, hogy átadják atyámnak az üzenetemet.
Megvártam, amíg leérnek a hegyről, és hajóra szállnak. Nem kellett sokáig várnom: hanyatt-homlok rohantak le a lejtőn, és kapaszkodtak fel a fedélzetre.
Egyedül maradtam az acélhegyen. Akármilyen legényesen, bizakodva beszéltem is az imént, megvallom, most egy kicsit elszorult a szívem. Mert ugyan miben reménykedhettem ezen a puszta szigeten, ahol nincs élet, ahonnan még soha senki élve nem szabadult?
Megmarkoltam az áloéfa dobverőt, és erősen megütöttem az üstdobot. Zengett, rezgett a hangja a nagy, halott némaságban.
Letekintettem a tengerre, és láttam: a hajó, mintha a szél sodorná, elszakad a parttól, majd – mintha hirtelen elülne a szél – nyíllövésnyi távolságban, mozdulatlanul megáll a vízen. A tengerészek sapkájukat, kendőjüket lengették felém, talán hálából, talán buzdításképpen, vagy talán csak utolsó üdvözletül.
Másodszor is megütöttem a dobot. A hajót egészen a láthatárig röpítette valami rejtelmes erő.
A harmadik ütésre a vitorlás végképpen eltűnt a szemem elől.
Letettem a dobverőt, és megfordultam.

A három hegyi öreg

Egy öregember állt mögöttem, kopasz, szakállas, reszketeg. Kapát tartott a kezében, annak a nyelére támaszkodott.
Meglepetten bámultam rá, hiszen úgy véltem, hogy magam vagyok a szigeten. Első csodálkozásomból magamhoz térve, illendőképpen köszöntöttem, és megkérdeztem tőle, hogy kicsoda és hogyan került ide.
– Itt éldegélek, a hegy túlsó oldalán – felelte –, a földemet művelem. Most is kapáltam éppen, amikor meghallottam az üstdob hangját. A kíváncsiság hozott ide, mert eddigelé ezt a dobot még soha senki nem ütötte meg.
– Hogyan? – kérdeztem elámulva. – Hát ezen a kopár hegyen termőföld is van, amelyen emberek élnek?
– A hegy túlsó oldala nem olyan sivár, mint az innenső – válaszolta. – Ott megterem valami sovány kis vetemény. De hát azok a tengerészek, akiknek a hajóját magához vonzotta a mágneshegy, sohasem jártak arra. Úgy elgyávultak, amikor elolvasták ennek az ébenfatáblának a feliratát, hogy gyakran egymást ölték meg félelmükben, vagy visszamenekültek a hajójukra, ahol aztán előbb-utóbb utolérte őket a halál. Én magam sohasem találkoztam velük, mert az igazat megvallva nemigen keresem az emberek társaságát. De nem is nagyon tudtam a jövetelükről, csak a csontjaikat meg a hajójuk roncsait találtam meg, valamikor nagy sokára, amikor véletlenül a hegy innenső felére vetődtem.
– Azt mondd meg, öreg – szóltam –, van-e szabadulás erről a szigetről?
– Alighanem – felelte az aggastyán –, csakhogy én bizony nem tudom az útját. Legjobb, ha a bátyámat kérdezed meg. Eredj egyenesen kelet felé, egy óra járásnyira megtalálod.
Elbúcsúztam az öregtől, és elindultam lefelé a hegy keleti lejtőjén. Ez a hegyoldal valóban nem volt olyan kopár, mint az, amelyen a csúcsra felkapaszkodtunk. Moha zöldellt a sziklák repedéseiben, törpe bokrok, csenevész füvek tengődtek a kövek között. Lejjebb egy kis konyhakertet is láttam, meg néhány vézna gyümölcsfát: az öregember gazdaságát.
Egy óra járás után egy roskatag házikóhoz értem. Küszöbén egy férfi üldögélt, öreg volt ez is, de korántsem olyan roskatag, mint az, akivel a hegytetőn találkoztam.
– Azt mondd meg, öreg – szóltam ehhez is –, van-e szabadulás erről a szigetről?
– Alighanem – felelte –, hanem én bizony nem tudom az útját. Legjobb, ha a bátyámat kérdezed meg. Eredj egyenesen kelet felé, egy óra járásnyira megtalálod.
Mentem tovább. Itt már virágzó rétek, kalászban álló szántóföldek, lombos fák között vezetett az utam.
Egy óra járás után egy javakorabeli férfit pillantottam meg az erdő szélén. Egy vastag törzsű fát döngetett a fejszéjével. Arca mosolygós volt, izmos két karja csak úgy duzzadt az erőtől, hajában alig egy-két ősz hajszál csillogott.
Azt hittem, rossz helyen járok, hiszen az iménti két öregember bátyját kerestem, ez pedig inkább az öccsüknek vagy a fiuknak látszott. Mondtam is neki, hogy úgy látszik, eltévedtem.
– Dehogyis tévedtél el – felelte. – Én vagyok az, akit keresel. Az a két rokkant aggastyán csakugyan az öcsém: a hegytetőn lakó öreg alig ötven éves, a hegyoldalon élőnek most volt a hetvenedik születésnapja, jómagam pedig éppen száz esztendős vagyok.
Látta az arcomon a csodálkozást, hát megmagyarázta:
– A fiatalabbik öcsém mogorva ember, gyűlölködő, emberkerülő. Inkább ott él a kopár hegytetőn, magányosan, csakhogy ne kelljen senkivel sem szót váltania. Ezért törte meg idő előtt az öregség. Az idősebbik bátyám hébe-korba ellátogat hozzám vagy egy-egy távoli szomszédjához, de ő is egymaga veszkődik a földdel, és hónapszám nem lát emberi arcot. Ezért aztán őt is alaposan kikezdte az élet. Nekem ellenben jó feleségem van, derék gyermekeim, szorgalmas unokáim, nyájas szomszédaim, így hát egészséges, erős és jókedvű maradtam.
Megkérdeztem tőle, tudja-e ki állította a hegytetőre az üstdobot, az acéloszlopot és az ébenfatáblát.
Azt felelte, hogy mindez már az ő születésekor is ott állt, azon a helyen, de az apja (aki maga is száz évet megélt) azt mesélte, hogy az ő gyereksége idején állította egy nagy indiai varázsló.
– Ez a varázsló – mondotta – próbára akarta tenni azokat, akik idevetődnek, hogy akad-e köztük olyan áldozatos lélek, aki bátran kockára teszi az életét a társai kedvéért. De hát úgy látszik, te vagy az első. Következésképpen te vagy az egyetlen, aki megmenekül.
– Tehát mégiscsak van szabadulás erről a szigetről? – kérdeztem.
– Van bizony – felelte –, s én tudom is az útját. Menj tovább, egyenesen napkelet felé. Nemsokára egy hatalmas síkságra érsz. A síkság túlsó szélén egy erdő borította hegy emelkedik. A hegy lábánál két ösvényre találsz, az egyik jobb felé vezet, a másik bal felé. Jól vigyázz, hogy merre indulsz, mert a jobb kéz felőli ösvény olyan földre visz, ahol emberevők élnek.
– És a bal kéz felőli? – kérdeztem.
– Azt már nem tudom – felelte a százéves férfi. – Sohasem jártam arra, csak az apámtól hallottam, ő meg a nagyapámtól, hogy aki el akar menni innen, annak arra kell vennie az útját.
Elbúcsúztam a derék öregtől, és elindultam a mondott irányba. Csakhamar lejutottam a síkságra, és egyheti vándorlás után – közben bogyókkal, gyümölcsökkel, édes gyökerekkel vertem el az éhségemet – megtaláltam a hegy lábánál a kettős ösvényt.
Megfogadva a tanácsot, nekivágtam a bal oldali ösvénynek. Sűrű, sötét erdőben kanyargott az út, tüskés bozótok között, vad szakadékok peremén, hegynek föl, völgynek alá. Az erőm fogytán volt, és őszintén szólva fogytán volt már a bátorságom is. Lassacskán bealkonyult, és itt is, ott is, vadállatok bőgése, morgása hallatszott a sűrűségből.
De egyszerre ritkulni kezdett az erdő, s én újabb reménységre kaptam. Megszaporáztam a lépteimet, és vagy egy órai kapaszkodás után egy tágas, világos tisztásra értem. A tisztás közepén egy kupolás
kis fehér márványépület állt; templomra vagy még inkább sírboltra emlékeztetett.
Egy-két lépést tettem a fehér épület felé, de hirtelen visszahőköltem. Az ajtó előtt egy valóságos, élő, szárnyas sárkány hevert. Menekülni, elrejtőzni már késő volt. A sárkány észrevett. Nagy, lusta oroszlánszemével mereven bámult reám.
Aztán megmozdult, felállt. Azt hittem, rögtön nekem ront és széjjelmarcangol.
De a sárkány éppenséggel nem rontott nekem, hanem széjjelterjesztette két hatalmas denevérszárnyát, felröppent a magasba, és eltűnt a fák koronája mögött: mintha csak arra biztatott volna, hogy lépjek be nyugodt lélekkel a tárt kapujú, fehér sírboltba.
Mert az volt az épület: sírbolt. De vajon kinek a sírja? Ki temetkezett el itt, ezen a magányos szigeten, ebben a sűrű rengetegben?

Az erdei sírbolt

A sírbolt közepén egy vaskos kőtömb állt, azon egy összehajtogatott, ódon pergamen feküdt. Álmélkodva léptem oda, széjjelteregettem a pergament, és a kupola tetejéről lecsüngő örökégő mécses világánál ezt betűztem ki rajta:

Én nyugszom itt, a nagy indus varázsló,
Ki próbát tett veled a vashegyen.
Itt nyugszom én, hogy ez a néma sírbolt,
Derék vándor, az útjelződ legyen.
Indulj, eredj a sűrű rengetegbe,
Bár veszedelmek lesnek ott terád.
Keményítsd meg szived, légy fürge, bátor,
Mert harcok árán juthatsz csak tovább.
Ha bátran mégy, mindig csak Napkeletnek,
Nem hátrálsz meg, nem rettent el a vész,
Egyszer csak véget ér a szenvedésed,
És ahová igyekszel: odaérsz.
Ez az írás megvigasztalt, de el is borzasztott. Mert igaz ugyan, hogy megjelölte a menekülés útját, de azt is elárulta, hogy viszontagságaim még korántsem értek véget, sőt, talán nagyobb veszedelmeknek nézek elébe, mint amilyeneket eddig kiálltam.
Reggel elhagytam a tisztást, és ismét belevettem magam a sűrűségbe. Ágas-bogas gallyakon, indákon, összefonódott iszalagokon törtem keresztül, csak úgy, puszta kézzel. Volt, hogy mély szakadékon kellett átugranom, volt, hogy hínáros, ingoványos mocsáron kellett átlábolnom, zúgó, mély hegyi patakok örvényeivel kellett megküzdenem. Bogyókon, erdei füveken éltem, mint a kóbor őzek, s barlangok mélyén vagy a sűrű lombok között húztam meg magamat éjszakára.
Egy napon ráléptem valamire: azt hittem, holmi vastag gyökér. De nem az volt, hanem óriáskígyó, a legveszedelmesebb fajtából való. Sziszegve vágott fel a magasba, és egy pillanat múlva már a lábamra, derekamra, fél karomra tekerődzött. Nem adtam meg magam: szabad kezemmel megragadtam a nyakát, és szorítottam, amennyire csak tudtam. De a kígyó volt az erősebb. Éreztem, hogy nem bírok vele, a karom lelankadt.
Hanem egyszerre csak valami suhogást hallok, zizzen a lomb, reccsen a gally, és a magasból, mint a villám lecsap az a szárnyas sárkány, amely a sírbolt küszöbéről röppent fel a levegőégbe. A kígyó elengedett, menekülni próbált, de a sárkány, mancsának egyetlen csapásával, leütötte. Újra zizzent a lomb, reccsent a gally, és a sárkány már ott sem volt.
Tagjaim reszkettek a fáradtságtól meg az ijedelemtől, de a lelkem megtelt bizakodással. Íme: nem vagyok egyedül. Az a jó varázslat, amely az acélhegy tetejéről idáig elvezérelt, továbbra is őrködik felettem.
Sokat szenvedtem, sokat küszködtem az erdőben, sok veszedelmet megéltem, sok harcot kiálltam. Verekedtem párduccal, óriás sasmadárral, egy felhőnyi mérges darázzsal, és legfőképpen az éhséggel és a szomjúsággal, de sebes testtel, elcsigázva, végül mégiscsak kijutottam a rengetegből.
Meredek sziklafal magaslott előttem. Közepén öblös alagút szája ásított rám. Beléptem.

A fekete szellemek birodalmában

Zegzugos folyosón haladtam előre, egyre sűrűsödő, feketedő homályban. Rövidesen a napvilág utolsó foszlánya is elmaradt mögöttem. Tétován megálltam. Már-már azon voltam, hogy visszafordulok, de eszembe jutottak az erdei sírban talált pergamen szavai, összeszedtem a bátorságomat, és mentem tovább.
Lejtős, kanyargós volt az út, sejtelmem sem volt, hová vezet. Megpihenni nem mertem, kezemmel a sziklafalat tapogatva, csak vándoroltam, ereszkedtem lefelé. Nem volt mihez mérnem az időt: lehet, hogy egy napig, lehet, hogy kettőig, lehet, hogy egy hétig bolyongtam a vaksötétségben.
Egyszer csak azonban azt éreztem hogy a lejtő véget ér, az út kiegyenesedik, majd emelkedni kezd, és meredeken felfelé indul. Most már gyanítottam, hogy merre járhatok: a tenger alatt; s ez a folyosó valamelyik szomszédos szárazföldre vezet.
Az útnak erről a feléről sem mondhatok többet, mint az előbbiről. Fújtatva, lihegve kapaszkodtam fel a lejtőn, sebesen, amennyire az erőmből kitelt. Azt hittem, már sohasem ér véget ez a hegy alatti, föld alatti, tenger alatti akna.
De hirtelen, az egyik fordulóban, éles fény vágott a szemembe, s a következő percben egy tágas, szabad mezőségen találtam magam. Színes, illatos virágok nyíltak körös-körül, a dús lombú fákon érett
gyümölcsök sárgálltak-piroslottak. Ettem a gyümölcsből, azután lefeküdtem az árnyékba, hogy kipihenjem magam. Elaludtam.
Néhány óra múlva felébredtem. Felnyitottam a szemem, és határtalan megdöbbenésemre azt láttam, hogy egy egész falka csodalény áll körül. Arcuk emberarcra hasonlított, de a homlokuk közepén kecskeszarvat viseltek, gyíktestük volt és kutyafarkuk.
– Kik vagytok? – kérdeztem riadtan.
– Fekete szellemek – felelte az egyik. – Hát te ki vagy, és hogy kerülsz a mi birodalmunkba?
Elbeszéltem viszontagságaimat: hajóm sorsát a mágneshegy tövében, a szantálfa üstdob varázslatát, a három hegyi öreg tanácsát, az erdei sírbolt titkát, s végezetül, bolyongásomat a sötét alagútban.
– Mit kezdjünk vele? – fordult a szellem a többiekhez.
– Vigyük a királyhoz! – tanácsolta az egyik.
Így is határoztak. Megragadtak, és – csak amúgy, szárny nélkül – a levegőbe emelkedtek velem. Hegyek, völgyek, erdők, mezők fölött repültünk, a szélnél is sebesebben.
Azután leereszkedtünk egy mély völgykatlanba, két magas hegycsúcs közé. Gyíktestű kísérőim bevezettek egy tágas barlangba. Kő trónusán ott ült a király.
– Ni csak, ember! – kiáltotta meglepetten. – Valóságos, élő ember! Hol találtátok?
A szellemek elmondták, hogy a birodalom határán portyáztak, ott akadtak rám, és elmondták azt is, apróra, amit tőlem hallottak.
A király hozzám fordult.
– Tudod-e, hogy halál jár azért, ha valaki engedelem nélkül átlépi az országom határát? De hát ma jókedvemben találsz, megkegyelmezek neked. Szolgálatomba fogadlak, úgysem volt még eleven ember inasom. Bért nem kapsz, de ígérem, hogy amíg hűségesen szolgálsz, meghagyom az életedet. No, áll az alku?
Tudtam, hogy hiába ellenkezném.
– Áll – feleltem. – Úgysem szolgáltam még eleven szellemkirályt.
Éjjel-nappal a király közelében kellett tartózkodnom. Az volt a dolgom, hogy enni adjak neki, ha megéhezik. Mondhatom, nem volt könnyű munka, mert unos-untalan enni kívánt. S vajon mit evett? Csontot, mint a kutyák: elhullott lovak, tevék bordáit, lábszárcsontjait. Utálat volt még nézni is. És mit ettem én? Erdei bogyót, nyers gombát, gyökeret, néhanap egy kis gyümölcsöt.
De vidáman eléldegéltem volna én ezen a sovány eledelen is, és nem bántam volna a vesződséges éjjel-nappali szolgálatot sem, ha csak egy kevés reményem van a szabadulásra. Hanem effélére még csak nem is gondolhattam. Tudtam, hogy – ha csak valami váratlan
segítség nem érkezik – holtomig ott maradok a gyíktestű, kutyafarkú, kecskeszarvú király birodalmában.
Egy napon azonban különös lármára figyeltem fel. Kiáltozás, lábdobogás, kardcsörgés, dulakodás zaja hangzott a barlangba a hegytetőről. A király maga is fegyvert ragadott és kirohant. Én utána.
Kint javában állt a csata. Szárnyas, fehérruhás tündérek törtek rá a fekete szellemekre, és alaposan szorongatták őket. A feketék hátráltak, sokan elestek, a többiek megadták magukat.
A fehér tündérek királya megpillantott. Igen elcsodálkozott, hogy élő emberrel találkozik ebben a fekete birodalomban. Elmondtam, ki vagyok, hogy kerültem ide.
– Szerencséd, hogy rád találtunk – mondta –, mert a fekete király csak ideig-óráig kímélte volna meg az életedet. A végén megölt volna, akármit ígért is. Most már azonban biztonságban vagy, és ha akarod, mától fogva engem szolgálhatsz a fekete király helyett.
– Szívesen szolgálnálak, felséges tündérkirály – feleltem –, ha nem vágyakoznám annyira Szerendib szigetére, Khánzádhoz, a kedvesemhez. Kérlek, engedj utamra, hadd jussak el végre oda, ahová annyi kalandon és veszedelmen keresztül, mindmáig hasztalanul iparkodtam.
– Ha olyan nagyon vágyakozol kedvesedhez, nem tartóztatlak – válaszolta a király. – Hanem mit gondolsz, mennyi ideig tart az út innen Szerendib szigetére ?
– Gondolom, egy-két hónap alatt odaérek, ha nagyon igyekszem.
– Egy-két hónap alatt? – ismételte. – Tudd meg, hogy éppen harminchárom esztendeig tartana, ameddig odajutnál. De azért ne ereszd búnak a fejedet. Ha megfogadod, amit mondok, egy-kettőre Szerendib fővárosába érkezel.
S azzal kézen fogott, és szárnyát kitárva, a levegőbe emelkedett velem. Egy szigeten ereszkedtünk le, egy magas hegy tövében. Hatalmas, zárt érckapu előtt állottunk. A király hármat kopogott a kapun, s az csikorogva kinyílott előttünk.
Beléptünk a hegy gyomrába. Szolgálattevő tündérek lépdeltek előttünk, lámpással a kezükben, s én megrettenve láttam, hogy a falak mentén mindenhol vinnyogó, morgó, fogukat vicsorgató rémalakok kushadnak, köztük a gyíktestű, kutyafarkú, kecskeszarvú fekete király is, akinek nemrégen még a rabszolgája voltam.
– Ne félj tőlük – mondta a tündérkirály –, foglyok valamennyien. Ide zártam őket, hogy ne árthassanak az embereknek. Némelyik már több ezer éve itt raboskodik, de nem akar megjavulni.
Végigmentünk egy hosszú folyosón, azután befordultunk egy hatalmas terembe. Egy rettentő nagyságú óriás hevert itt a földön, keze, lába bilincsben.
– Ide figyelj, óriás! – szólította meg a király. – Letelt az időd. Háromszáz esztendeje vagy a foglyom, remélem ezalatt magadba szálltál, és megfogadtad, hogy jó útra térsz.
– Megfogadtam, királyom, hogyne fogadtam volna meg! – kiáltotta az óriás, és oly hirtelen felült, hogy csak úgy csörgött rajta a sok nehéz vaslánc. – Ha még egyszer kiszabadulok, ígérem, csupa jót cselekszem!
– Próbát teszek veled – felelte a király. – Hanem mindig arra gondolj: ha csalódom benned, tüstént visszahozatlak, és akkor kerek ötszáz esztendeig nem szabadulsz!
Az óriás égre-földre esküdözött, hogy soha többé bűnbe nem esik, senkit meg nem bosszant, senkinek bajt nem okoz. A király bólintott, és levetette róla a bilincseket.
– Mindjárt bizonyságot is tehetsz a jó szándékodról – mondta. – Vedd a hátadra ezt az embert, és repülj vele Szerendib szigetére.
Azután hozzám fordult.
– Az igazat megvallva – mondta halkan –, nem nagyon bízom ebben az óriásban. Már sokszor megfogadta, hogy megjavul, de egyszer sem tartotta meg a szavát. Ezért azt ajánlom, hogy egész úton, szünet nélkül ezt ismételgesd a fülébe, mégpedig jó hangosan:
„Rabláncon éltél, bús, süket homályban –
La ilaha ill Allah! – ne feledd e kínt,
S ne gondolj, cselre, csinyre, máskülönben –
La ilaha ill Allah! – rab leszel megint.”
Amíg ezt hallja, emlékezni fog az ígéretére meg az én fenyegetésemre. De ha abbahagyod, akár csak egy percre is, felkészülhetsz minden rosszra.
Megköszöntem a király segítségét és jó tanácsát. Valamennyien elhagytuk a sziklabörtönt. Odakint az óriás nagyot nyújtózott, azután felcsípett a két ujjával, és a nyakára ültetett. Megkapaszkodtam a füle cimpájában, és elkiáltottam magam:
– Indulhatunk!
Az óriás elrúgta magát a földtől, és máris fent úsztunk a felhők fölött. Én meg rákezdtem:
„Rabláncon éltél, bús, süket homályban …”
Csak úgy zúgott körülöttünk a levegő. Egy irdatlan hegység rohant el alattunk, egy széles folyó, egy hatalmas tenger, aztán síkságok, sivatagok, és körülöttünk fehér meg fekete felhők, cikázó sasmadarak, s hol kiderült az ég, hol meg beborult, mert oly gyorsan szálltunk, hogy viharból napsütésbe, napsütésből hóviharba kerültünk, percenként váltakozva. És én, a szélviharral, égzengéssel vetekedve kiáltottam az óriás fülébe:
„La ilaha ill Allah! – ne feledd e kínt,
S ne gondolj cselre, csinyre, máskülönben –
La ilaha ill Allah! – rab leszel megint.”
Egy zöldellő földrész felett húztunk el. Az alakjáról ráismertem: ez Afrika. Hiszen akkor már nincs messze Szerendib szigete! Egy pillanatra elbámészkodtam. Az óriás felordított, megrázkódott, és már
csaknem levetett a hátáról, amikor észbe kaptam, és nagy gyorsan újra rákezdtem:
„Rabláncon éltél, bús, süket homályban –
La ilaha ill Allah! – ne feledd e kínt …”
Az óriás még morgott, berzenkedett egy kicsit, de azután engedelmesen továbbrepült. És most, India déli csücske mellett, jobb kéz felől, az Indiai-óceánban, valóban szemembe tűnt a sziget, amelynek alakja onnan a magasból, hulló vízcseppre hasonlított, s úgy fénylett is, opálosan, szivárványosan, a szellő lengette, langyos ködökben, mint egy cseppnyi víz: az áldott Szerendib! Megfeledkeztem mindenről, sóváran bámultam alá a magasból, mintha azt remélném, hogy magát Khánzádot pillanthatom meg, a kertjében, a kavicsos ösvény mentén, azon a padon, ahol utoljára láttam …
Az óriás csak erre várt. Egyet perdült a levegőben, megrázta a fejét – és én már zuhantam is, bukfencezve, szédülve, egyenesen a tengerbe. A hullámok összecsaptak a fejem fölött, de hamarosan felvergődtem a víz színére. A közelben, jó nyíllövésnyire, ott zöldellt előttem a part: Szerendib partja.
Minden erőmet összeszedve úsztam a sziget felé. De a part, nemhogy közeledett volna, hanem egyre távolodott. Valami ellenállhatatlan erő a tenger közepe felé ragadott magával. Nemsokára fel is adtam a küzdelmet, mert éreztem, hogy amúgy sem bírok ezzel a hatalmas áramlással. Rábíztam magam a víz sodrására.
A nap leszállt, s azután, nagy sokára, megint felkelt az ellenkező oldalon. Kisvártatva földet éreztem a lábam alatt, és kitámolyogtam a szárazföldre.
Megmenekültem a vízbefulladástól.
Igen ám, de ha a vízbefulladástól megmenekültem is, ezen a parton más veszedelem várt rám, nem kevésbé szörnyűséges amannál. Hátam mögött a tenger, előttem pedig, ameddig a szem ellát, kopár, puszta
homok meg kősivatag. Nem termett ott egyetlen fűszál sem, élőlénynek meg éppen híre sem volt.
„No, Abdulláh – mondtam magamnak –, sok szenvedést kiálltál, sok bajból szabadultál, de innen ugyan nehezen menekülsz!”
Csüggedten hevertem le a forró fövenyre.
Hanem egyszerre csak azt látom, hogy a tenger felől egy kis madár szárnyal felém, mintha engem keresne. Bámulatosan szép madár volt, életemben sem láttam hasonlót: a feje kék, a szeme rubinpiros, a szárnya sárga, a teste zöld. Ahogy megpillantott, leszállt hozzám, és fölöttem repesve, a csőréből valami friss, üdítő folyadékot csepegtetett az ajkaim közé. Attól az italtól mindjárt erőre kaptam. És képzelhetni a meglepetésemet, amikor az a kis tarka madár a vállamra ült, és megszólalt, vékonyka, vidám emberi hangon:
– Ne veszítsd el a bátorságodat, ifjú férfi! Az az ital, amelyet a szájadba csepegtettem, negyven napig megóv az éhségtől és a szomjúságtól. Márpedig éppen negyven nap kell ahhoz, hogy átlábolj ezen a sivatagon.
– Csodálatos madár! – kiáltottam fel. – Miféle varázslat segített hozzá az emberi beszéd tudományához?
– Nem olyan nagy tudomány az – felelte a madárka. – Nem is tudom, miért ámuldozol rajta olyan nagyon. Szükségem volt rá, hát egyszerűen megtanultam.
– Mi szüksége van egy madárnak emberi beszédre? – kérdeztem csodálkozva.
– Ejnye, no! – válaszolta a madár. – Hogy mi szükségem van rá? Hát hogyan értessem meg magam az emberekkel, ha nem tudok a nyelvükön? Nekem ugyanis az a hivatalom, hogy megsegítsem azokat, akik bajba jutottak ezen a tájékon; frissítő itallal szolgáljak nekik, visszaadjam a bátorságukat, és megmutassam az utat a sivatagon keresztül.
Meg is mutatta mindjárt: egyenesen napnyugat felé kellett mennem, negyven napon, negyven éjszakán át.

A varázsgyűrű

A negyvenedik reggelen egy dús pálmaligethez érkeztem. A liget tisztásán egy szép kis palota állt. Falai fehér márványkőből épültek. Ablaka egy sem volt a palotának, de volt egy hatalmas rézkapuja.
Odaléptem a kapuhoz, megdöngettem. Hanem a kapu nem akart kinyílni. Nem is igen lepődtem meg ezen, mert ugyan ki is lakhatnék egy ilyen ablaktalan, barátságtalan épületben! … De egyszerre csak lépéseket hallok a hátam mögött. Odanézek: hát egy óriást látok, még hatalmasabbat és rútabbat, mint amelyen Szerendib szigetéig lovagoltam.
– Ne ijedj meg tőlem, emberfia! – szólalt meg. – Éppen jókor érkeztél, szükségem van rád.
– Mit kívánsz tőlem? – kérdeztem.
– Csak azt, hogy segíts egy munkámban, amit egyedül nem vihetek véghez. Ha megteszed, amit mondok: neked adom a föld legnagyobb birodalmát, és királlyá teszlek minden királyok fölött.
– Nem vágyom én semmiféle királyságra – válaszoltam. – Egyetlen kívánságom van csak; ha azt teljesíted, szívesen megteszek mindent, amit csak akarsz.
– Mi az a kívánság? – tudakolta.
– Vigyél gyorsan Szerendib szigetére.
– Egy perc alatt ott leszel! – ígérte. – Hanem most egy-kettő, munkára! Látod ezt a halom ólomgolyót? Bűvös ereje van mindegyiknek. A felét te markold fel, a felét én. Odabent a palotában nagy harc vár rám, lehet, hogy belepusztulok. Ha azt látod, hogy meghaltam, dobj meg egy golyóval, és menten feltámadok.
Az óriás fogott egy golyót, és a kapuhoz vágta, hogy csak úgy zengett. Abban a pillanatban kitárult előttünk a kapu két szárnya.
Beléptünk egy tágas előcsarnokba. Hanem alig mentünk néhány lépést, hat mérges oroszlán rontott ránk. Az óriás fogott egy golyót, és az oroszlánok felé hajította. Azok szűkölve menekültek a sarokba.
Egy ezüstajtó állta utunkat. Az óriás megdobta egy ólomgolyóval, az ajtó kinyílott. Mögüle hat tigris rontott elő, de azok is úgy jártak, mint az oroszlánok.
Most egy aranyajtó következett. Ez is kinyílt, de amögül meg hat tűzokádó sárkány rohant ránk. Egyetlen golyó elég volt, hogy ezek is meghunyászkodjanak.
Egy kerek, boltozatos teremben találtuk magunkat, amelynek falát színarany burkolat fedte. A közepén, aranyasztalon, egy kis arany-ládikó állt. Ablaka nem volt a szobának, de csodálatosképpen, mégis nappali világosság ragyogott benne.
Az óriás felkiáltott örömében, amikor megpillantotta a ládikót, és mohón feléje nyúlt. Hanem abban a szempillantásban egy szárnyas kígyó ereszkedett alá a boltozatról, és az óriás arcába lehelt. Az óriás megtántorodott és összerogyott.
Tudtam, hogy mi a dolgom: fogtam egy golyót, és megdobtam vele a halott óriást. Az menten feléledt, és talpra ugrott.
– Jól van! – mondta. – Ez az, amit kívánok tőled. Markold meg jól a második golyót, lehet, hogy arra is szükség lesz mindjárt.
Megint a ládikó felé indult. Hanem most már óvatosabb volt: ő is fogott egy golyót, és amikor a szárnyas kígyó leereszkedett a magasból, megcélozta és eltalálta, éppen a fején. Azt hittem, hogy a kígyó is menekülőre fogja a dolgot, mint a többi fenevad. De úgy látszik, a kígyón nem fogott a golyó varázsereje. Nemhogy megszelídült volna, hanem villámgyorsan az óriás felé sújtott, és újra az arcába lehelt. Az óriás pedig ismét elterült a padlón.
Már fogtam is a második varázsgolyót, hogy életre támasszam az óriást, amikor megszólalt a kígyó:
– Ha jó szándékú ember vagy, nem segítesz ezen az óriáson. Ebben az aranyládikóban Salamon király gyűrűjét őrzöm, azt akarja megkaparintani
a gonosz. Aki ezt a gyűrűt az ujjára húzza, olyan hatalmat szerez, hogy annak senki és semmi nem állhat ellen ezen a földön, azon megtörik minden csodaerő és minden varázslat. Ha az óriás megszerezhetné, szörnyű baj szakadna a világra. Azt mondom hát, ne próbálj segíteni rajta. De hiába is próbálnál, mert velem szemben tehetetlen az óriás: ahányszor feltámasztod, annyiszor újra megölöm. Téged is megölhetnélek, eddig is csak azért kíméltelek, mert nem tudtad, hogy mit cselekszel.
– Csak azért voltam az óriás segítségére – feleltem megilletődve, mert azt ígérte, hogy jutalmul elvisz Szerendib szigetére.
– Oda eljutsz nélküle is – mondotta a szárnyas kígyó. – Él itt, a liget túlsó szélén, egy kis kunyhóban, egy vénséges vén remete. Annak a szavára nemcsak az emberek és az állatok hallgatnak, hanem még a szél is, a víz is, a napsugarak is. Ha megmondod neki, mi járatban vagy, bizonyosan kerít a számodra valami alkalmatosságot.
Elhagytam a palotát. Zengve, kongva csapódott be mögöttem az aranyajtó, az ezüstajtó, a rézkapu.
Odakint nagyot lélegeztem. Ettem egy kevés datolyát a pálmafákról, ittam egy korty hűs vizet egy tiszta patakból, azután átvágtam a ligeten, rátaláltam a remete kunyhójára, s abban a vén remetére. Elmondtam neki, mennyit bolyongtam a világban, és megkértem, juttasson el Szerendib szigetére mielőbb.
A remete kiállt a kunyhója elé, és feltekintett az égre. Egy kis bárányfelhő úszott arra, éppen felettünk.
– Hahó, te felhő! – kiáltotta az öreg. – Állj csak meg egy pillanatra!
A felhő megállt.
– Hová igyekszel? – kérdezte a remete.
– Kínába – felelte a felhő.
– Sietős az utad? – tudakolta a remete.
– Bizony, sietős – válaszolta a felhő. – A nagy hegyek fölött sok bárányfelhővel van találkozóm. Kínában szárazak a rizsföldek, azt kell megöntöznünk.
– Hát akkor csak iparkodjál – mondta a remete. – Nem tartóztatlak.
A felhő tovább repült. Nemsokára jött helyette másik.
– Hej, te felhő! – kiáltotta a remete. – Merre mégy?
– Az ozmánok földjére – válaszolta a felhő. – Kiapadt a patak, megállt a vízimalom. Azt a patakot kell megduzzasztanom, azt a malmot kell megindítanom.
– No, csak siess – mondta az öreg –, máskülönben mind őrletlen marad a búza.
A harmadik felhő végre ezt mondta:
– Indiába indultam. De ha tetszik, csinálhatok egy kis vargabetűt.
– Vidd el Szerendibbe ezt a derék embert – kérte a remete. – Tudod, merre van?
– Nem először járok arra! – felelte a felhő.
S azzal mindjárt leereszkedett, a hátára emelt, és felszállt velem a magasba. Alighogy a pálmafák koronája fölé emelkedtünk, jó kis szellő kerekedett; nyilván a remete biztatta fel, hogy segítsen bennünket a repülésben.
A felhő nem szállt olyan sebesen, mint az óriás, de legalább biztonságban éreztem magam rajta.
Egy hét múlva, ahogy lenézek, mit látok? Egy szigetet, amelynek alakja, onnan a magasból, hulló vízcseppre hasonlított, és úgy fénylett is, opálosan, szivárványosan, a szellő lengette, langyos ködökben, mint egy cseppnyi víz.
– Szerendib! – kiáltottam. – Megérkeztünk Szerendib szigetére!
De a felhőt nem kellett a dolgára figyelmeztetni. Már ereszkedett is lefelé, és lágyan, gyengéden lepottyantott a puha gyepen, egy nagy kert közepén.
A gyepágy mentén kavicsos ösvény húzódott, az ösvényen egy pad állt, s a padon egy leány üldögélt.
Ránéztem, ő is reám pillantott.
– Khánzád! – kiáltottam.
– Abdulláh! – kiáltotta.
Egymás nyakába borultunk, sírtunk, nevettünk a boldogságtól.
Khánzád elmondotta, hogy állhatatosan ellene szegült atyja parancsának: nem ment feleségül a vén miniszterhez, hanem hűségesen várta a visszatérésemet, és egy percre sem adta fel a reményt, hogy az életben egyszer még összetalálkozunk. Atyja, a nagyvezír nemrégiben meghalt, és most már semmi akadálya, hogy egymáséi lehessünk.
Elbeszéltem viszontagságaimat. Borzadva, rémüldözve, el-elsápadva, meg-megkönnyebbülve hallgatta végig küszködéseim történetét.
– Most már csak egyetlen vágyam van – mondtam. – Szeretnék visszatérni Bászra városába, ahol atyám azóta már talán el is siratott.
Még aznap megültük az esküvőt, és hajóra szálltunk. Kedvező széllel rövidesen Bászrába érkeztünk. Atyám a keblére ölelt. És azóta itt élünk, csendesen, békésen és oly elégedetten, mint azok az emberek, akiknek sokat kellett küzdeniük a boldogságukért.
*
Amire Abdulláh befejezte az elbeszélését, már magasan állt az égen a nap.
– Nem tudom, elhittél-e mindent, felséges uram – tette hozzá a világjáró. – Megvallom, én magam sem hinném, ha nem velem, magammal történt volna meg.
Abul Kászim szultán elmosolyodott.
– Akár igazat mondtál, akár nem, annyi bizonyos, hogy jól elszórakoztattál. Tudom én, hogy a mesében úgy keveredik össze a valóság és a képzelet, mint a sós víz meg az édes víz a folyók torkolatánál. De a meséd szép volt. Ki is nevezlek udvari mesemondómmá.
Világjáró Abdulláh attól fogva gyakran volt a szultán vendége, és sokat beszélt utazásairól: olyanokról, amelyeket igazán megélt, és olyanokról, amelyeket ott helyben talált ki, a hallgatók mulattatására. De Abul Kászim mindegyikért dicsérő szavakkal és csengő arannyal fizetett.