Mulúk herceg, az egyiptomi szultán fia, egyszer atyja kincsesházában nézdelődött. Hát ahogy nézdelődik, az egyik félreeső, pókhálós sarokban egy kis ébenfa ládikót pillant meg. Vastagon állt rajta a por, jeléül, hogy már régóta nem nyitotta ki senki.
A herceg kíváncsi volt, hogy mi lehet abban az elfelejtett ládikóban. Lefújta róla a port, és kezébe vette. Látta, hogy gyöngyök, gyémántok, smaragdok díszítik. Mindjárt gondolta, hogy nem lehet valami közönséges holmi. Forgatta jobbra, forgatta balra, s addig-addig nézte, vizsgálgatta, amíg egy kis rugót nem fedezett fel az oldalán.
Megnyomta a rugót, s mit lát? Egy vastag, rubinköves aranygyűrű fekszik a láda fenekén, s mellette egy összecsavart pergamen. Mulúk szultánfi szétgöngyölte a tekercset, s odalépett az ablakhoz, hogy kibetűzze az írást.
Ezt olvasta a pergamenen:
Emberfia, ki felnyitod e ládát,
Vedd ezt a gyűrűt: mától a tied.
Búcsúzz, nyergelj és indulj útra tüstént.
Siess! A múló idő is siet.
Vezessen bár utad kopár fenyéren,
Mocsáron át, hol övig ér a sár,
Zajló vizen, komorló rengetegben:
Csak menj, mert valahol valaki vár!
Ne fürkészd gyáván, kábán most az ösvényt:
Ha elvéted, majd megleled megint.
Eredj, merészen, vígan, meg sem állva,
Amerre bízó két szemed tekint!
Nyergelj, búcsúzz, indulj hosszú utadra.
A sorsod hív; itt úgyse nyughatol,
Mert bármi lesz, már el sosem felejted:
Valaki téged vár most valahol!
Mulúk herceg nem tudta mire vélni ezeket a rejtelmes szavakat. Hóna alá csapta a ládikót, átment a trónterembe, és megmutatta atyjának, hogy mit talált.
A szultán figyelmesen megnézte a gyűrűt, és többször is elolvasta az írást.
De ő sem okosodott ki belőle.
– Nem tudom, miféle gyűrű ez, és hogy kerül ide – mondta. – Talán a katonáim zsákmányolták valahol, vagy egyik hűbéresem küldte adóba. De az is meglehet, hogy valamelyik itt tisztelkedő fejedelem hozta ajándékba egyszer. Én bizony már nem emlékszem rá.
– Hát az írás? – kérdezte Mulúk. – Arról hogyan vélekedjem?
– Ki tudja, ki írta! – felelte a szultán. – Alighanem olyasvalaki, aki már réges-régen nem él. Annyi biztos, hogy az üzenet nem téged illet. Legjobb, ha nem is gondolsz rá többé. Hanem a gyűrűt, azt neked ajándékozom, viseld egészséggel.
Mulúk herceg az ujjára húzta a gyűrűt, és megfogadva atyja tanácsát, mindenképpen azon volt, hogy megfeledkezzék a titokzatos írásról. De akármennyire igyekezett is másfelé terelni a gondolatait, minduntalan eszébe tolakodtak a ládikóban talált írás szavai:
„Emberfia, ki felnyitod e ládát,
Vedd ezt a gyűrűt: mától a tied.
Búcsúzz, nyergelj, és indulj útra tüstént.
Siess! A múló idő is siet.”
Szívesen gondolt volna másra; társaságot keresett, szórakozást. De hasztalanul. A lelkében szüntelenül ott visszhangzott a rejtelmes parancs:
„… menj! Mert valahol valaki vár!”
Százszor is elmondta magának, hogy merő véletlenségből bukkant erre a régi írásra, s az semmiképpen sem szólhat neki – de a kíváncsiság nem hagyta nyugodni. Ki lehet az a valaki? És hol lehet az a valahol? Ezen tűnődött folytonosan.
Türelmetlen volt, szórakozott. Nem érdekelte sem a könyv, sem a dal, sem a vadászat, sem a harci játék. S bárhogyan küzdött is ellene, egyre inkább úgy érezte, hogy a jóserejű szavak igazat mondtak:
„A sorsod hív; itt úgyse nyughatol,
Mert bármi lesz, már el sosem felejted:
Valaki téged vár most valahol!”
Benyitott atyjához, aki éppen legfőbb emberei társaságában üldögélt a tanácsteremben.
– Felséges atyámuram – szólt Mulúk szultánfi –, nem bírok én már tovább veszteg maradni. Tudom jól, hogy aki ezeket a sorokat a pergamenre vetette, már réges-régen halott, és tudom azt is, hogy az üzenet nem engem illet. De a szívem mégis arra unszol, hogy vágjak neki a nagyvilágnak, és keressem meg azt a valakit, aki énreám vár valahol …
A szultán a fejét csóválta:
– Bolondokat beszélsz, fiam!
De Mulúk nem tágított.
– Engedj utamra, atyám! – kérlelte a szultánt. – Anélkül már úgysem találom meg a nyugalmamat.
A szultán éppen jó kedvében volt, hát így válaszolt:
– Ha mindenáron menni akarsz, fiam, nem tartóztatlak. Ha jól meggondolom, ideje is, hogy egy kis világot láss. Hiszen maholnap átveszed tőlem az ország kormányzását, és hogy értse meg a nép gondját-baját, aki maga még semmit sem tapasztalt!
– Így van ez, bizony! – helyeselt a nagyvezír.
– Hanem hát – kérdezte fiát az uralkodó –, kitervelted-e már, hogy merrefelé indulsz? Sejted-e, hogy melyik égtáj felé fekszik az a valahol?
Mulúk meghökkent.
– Szó, ami szó – vallotta be –, ezen még nem gondolkoztam.
– Éppen együtt ülnek az ország legbölcsebb emberei – mondta a szultán. – Azok majd tanácsot adnak.
– Én ugyan nem hiszek annak a pergamennek – szólt a nagyvezír –, ha azonban Mulúk szultánfi mindenáron aszerint akar cselekedni, akkor nincs más hátra, mint hogy megfejtsük, ami benne áll.
– Helyes, fejtsük meg! – mondta a főimám.
– Nem is nehéz a megfejtés – folytatta a nagyvezír. – Hiszen megmondja az írás, hogy mi a teendő:
„Eredj, merészen, vígan, meg sem állva,
Amerre bízó két szemed tekint.”
Nincs itt semmi töprengenivaló! Egyszerűen meg kell állapítani, hogy merre tekintett a herceg két szeme, amikor ezeket a sorokat olvasta, s arrafelé kell elindulnia. Világos, mint a nap!
Mulúk igyekezett összeszedni az emlékezetét.
– Az ablak előtt álltam. Az ablak északra nyílik. Eszerint északnak kell mennem.
– Vagyis, mivel északon ott a tenger – mondta a szultán –, tengerre kell szállanod.
– Dehogyis! – kiáltott a főimám. – Az írás nem azt tudakolja, hogy merrefelé fordult a herceg, hanem azt, hogy merrefelé tekintett. És mivelhogy a kérdéses percben éppen olvasott, nyilvánvaló, hogy az írásra fordította a szemét, vagyis lefelé.
– Lefelé? – ismételte megütődve a szultán. – Csak nem kívánjátok, hogy a föld alá bújjék?
– Éppenséggel nem! – felelte az egyik tanácsos. – Mert igaz ugyan, hogy a herceg kétségkívül lefelé nézett, mivel azonban a kincstár a palota emeletén van, ez csak annyit jelenthet, hogy le kell mennie a lépcsőn. Ebből tehát még egyáltalában nem világlik ki, hogy melyik égtáj felé kell indulnia.
– Nem úgy van az! – kiáltott fel egy másik tanácsos. – Ha az ablak északra nyílik, akkor annak, aki az ablak előtt olvas, féloldalt kell fordulnia, hogy árnyék ne essék az írásra.
– Tehát vagy kelet felé, vagy nyugat felé – mondta a főimám.
– Igen ám! – szólt a nagyvezír. – Állhatott azonban háttal is az ablaknak. S ebben az esetben nem kelet és nem nyugat, hanem egyenesen dél felé kell tartania!
Így vitáztak a bölcsek, hosszú órákon át.

Mulúk herceg útnak indul

Mulúk herceg végül is elunta a sok szóbeszédet, tanakodást, találgatást.
– Köszönöm nektek, ország nagyjai, hogy oly sokat töprengtek a dolgomon – szólott. – Úgy látom azonban, hogy az az írás igen sokféle módon magyarázható, s nemigen tudtok megállapodni a jelentésében. Legjobb lesz hát, ha felkeresem Omárt, a bagdadi bölcset, és attól kérek tanácsot.
– Az bizony nem árthat, fiam – mondta a szultán. – Eredj csak!
Mulúk herceg másnap útnak indult. Egyetlen kísérője volt csak, egy Szaíd nevű ifjú, akit igen kedvelt.
A herceg ujján ott díszelgett a rubinköves aranygyűrű, amelyet az ébenfa ládikóban talált. Nem tudta ugyan, hogy miféle gyűrű az: ki hordta hajdan, van-e valami különös rendeltetése, bűvös ereje – de gondolta, hogy valami köze mindenesetre lehet a titokzatos küldetéshez.
Kairóból egyenesen Bagdadba lovagolt a herceg és pajtása. Felkeresték Omárt, a híres-nevezetes tudóst, megmutatták neki a gyűrűt és az írást: hátha tudja a megfejtését.
Omár sokáig törte a fejét, azután bevallotta, hogy ezzel a rejtelemmel ő sem boldogul. Ellenben azt tanácsolta a két ifjúnak, hogy menjen el Bászrába: él ott egy százhetven éves mindentudó, s ha van a világon ember, aki kibogozhatja a talányt, hát ő az.
Mulúk és Szaíd Bászrában felkereste a mindentudót.
Hanem az is csak hümmögött, s hiába volt mindentudó: ő sem tudott megfelelni arra a kérdésre, hogy kitől származik és kihez szól az írás, és arra még kevésbé, hogy merre van az a valahol, ahol a gyűrű viselőjét az a bizonyos valaki várja.
Most már igazán nem tudta az egyiptomi szultánfi, hogy mitévő legyen.
Nagy volt a hőség. Mulúk és pajtása lesétált a tengerpartra, hogy megmártóddzék a hűs vízben.
Egy elhagyott helyen levetkőztek. Mulúk herceg még a gyűrűt is lehúzta az ujjáról, hogy valamiképpen el ne veszítse fürdés közben, s gondosan odahelyezte összehajtogatott ruhájára.
Senki sem járt a környéken, nem volt kitől félteniük a holmijukat, s különben is, a vízből könnyen szemmel tarthatták a partot.
Nem is tévedt arra senki. Csak egy kis tarka tollú, ezüstös fejű, aranyos csőrű madár szálldosott csattogva, dalolva a kék levegőégben. Mulúk és társa gyönyörködve hallgatta az énekét, nézte a röptét.
Ugyan hogy is gondolhattak volna arra, hogy ettől az ártatlan kis madártól féltsék a gyűrűt?
Hanem egyszerre csak azt látják, hogy a madár egyre alacsonyabban köröz felettük, azután hirtelen lecsap, csőrébe kapja a rubinköves gyűrűt, majd ismét a magasba röppen.
Mulúk gyorsan a partra gázolt, onnan szólongatta, csalogatta a madarat, cuppogatva, fütyörészve, kezét nyújtogatva nagy barátságosan.
De a tarka tollú madár nem hallgatott rá, hanem felhúzott a magasba, azután egyenest délnek repülve, eltűnt a messzeségben.
– Valami szarka vagy csóka lehetett – mondta bosszúsan Szaíd. – Az lopkodja az efféle fényes holmit.
– Nem volt sem szarka, sem csóka – rázta a fejét Mulúk. – Nem láttad, hogy ezüst volt a feje, arany a csőre? Nem volt az közönséges madár. Nem is gondolhatok egyebet: azért jött, hogy megmutassa, merre kell mennünk.
Szaíd hitte is, nem is, amit Mulúk herceg mondott. De hát, végtére, azért indultak útnak, hogy kedvük szerint kalandozzanak a világban. Nem ellenkezett hát.
A madár délnek repült, s délen ott nyílt a nagy tengeröböl. Mulúk és pajtása eladta a lovát, és hajóra szállt a tengeröbölben.
Szép időben, jó széllel vitorláztak, s egy-két hét alatt meg is érkeztek az India partján levő Goa városába. Ott kikötött a hajó, hogy áruit partra tegye, majd más árukkal megrakodva, elinduljon visszafelé.
– No, most aztán merre? – kérdezte Szaíd, ahogy ott, a kikötőben álldogáltak.
Ebben a pillanatban egy madár suhant el előttük, olyan közel, hogy mindjárt felismerték: az ő madaruk az, a tarka tollú, ezüstös fejű, aranyos csőrű! S még azt is látták, hogy a csőrében ott csillog a rubinköves gyűrű.
De amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is tűnt.
Megint csak dél felé repült.
– Azt kérdezed, hogy merre? – kiáltott fel Mulúk. – Hát egyenesen a tarka tollú madár után!
Addig kérdezősködtek, amíg találtak egy hajót, amely éppen arrafelé készült. Felkéredzkedtek rá, s a hajó nemsokára útnak is indult.
Hanem hát, aki akkoriban tengerre szállt, sohasem tudhatta biztosan, hogy oda jut-e, ahová akar. Nagy hatalmak szóltak bele a hajósok szándékaiba: a víz meg a szél.
Most is, alig haladtak egy-két hétig, erős vihar támadt. Széjjelszakította a vitorlákat, derékban kettétörte a főárbocot, s attól fogva a hullámok arra sodorták a kis hajót, amerre nekik tetszett.
S a hullámoknak történetesen úgy tetszett, hogy éjszakának idején, egy magányos kis sziget közelében, zátonyra vessék a kormánya vesztett vitorlást. A hajó bordája betört, a víz átcsapott a fedélzeten.
A hajósok is, a hajó utasai is úszásban kerestek menedéket, de az erős zajlásban csak Mulúk és Szaíd meg három tengerész vergődött partra, a többi ott pusztult a hullámok között.
A hajótöröttek körülnéztek, hogy miféle helyre vetette őket a sorsuk.
Hát bizony, a kis sziget nem volt valami paradicsomi tájék. Szikkadt tövisbozót, néhány gyatra kókuszpálma meg gyér paradicsomfügebokor:
ez volt a sziget egész növényzete. Éhhaláltól éppen nem kellett tartaniuk, hanem azt már az első pillantásra látták, hogy sanyarú élet vár ott reájuk.
De nem is az éhhalál fenyegette őket, hanem egyéb veszedelem.

Kokoro király szigete

Alighogy megszárítkoztak, megpihentek egy kicsit a tenger partján, a langyos, hajnali napsütésben, nagy üvöltözve egy csapat félmeztelen szigetlakó rontott reájuk a bozótból.
A hajótöröttek fegyvertelenek voltak és fáradtak is, a szigetlakók pedig – vagy százan – dárdát, szekercét forgattak a kezükben. Hiábavaló lett volna minden védekezés. A szigetlakók egy-kettőre megkötözték a jövevényeket, és a sziget belsejébe kísérték őket.
Nem kellett messzire menniük. Egy kis erdő közepén, egy tisztáson, néhány silány, gallyakból, levelekből összetákolt sátorféle állt: ez volt a sziget fővárosa. A sátrak között egy nagyobbacska, fából ácsolt kunyhó emelkedett: a királyi palota.
Ide vezették a foglyokat.
A sziget királya épp akkor tápászkodott fel a fekhelyéről. Nagyot ásított. Testét tövisekkel összetűzött lapulevelek fedték, nyakában kagylófüzér csörgött.
– Hát ezek kicsodák? – kérdezte ásítva.
A fegyveresek vezére elmondta, hogy hol, miképpen lepték meg az idegeneket.
– Tudjátok, mi vár rátok? – förmedt a király a foglyokra. – Megsütünk és megeszünk benneteket! Kunguta szigetén ez a törvény.
Mulúk és társai kézzel-lábbal magyarázkodtak, hogy eszük ágában sem volt partra szállni a szigeten, még a tájékát is messze elkerülték volna, ha ide nem veri hajójukat a vihar.
De beszélhettek! A király vagy nem értette őket, vagy nem is akarta megérteni. Parancsot adott embereinek, hogy rakjanak tüzet, és készítsenek elő nyársot, kondért, mert mindjárt szükség lesz ezekre a szakács-szerszámokra.
S Mulúk és társai alighanem ott is végzik életüket az emberevők konyháján, ha a nagy zajra be nem lép a szobába egy termetes, módfelett csúnya nőszemély. Megkérdezte, hogy mi történik, végigjártatta a szemét a foglyokon, azután odalépett a királyhoz, és valamit súgott a fülébe.
A király előbb meglepetten nézett a termetes hölgyre, azután vállat vont, és így szólt Mulúkhoz:
– Nagy szerencséd van, idegen! Leányom, Husznárá hercegkisasszony áldott jó szíve megesett rajtad. Azt kéri, hogy hagyjam meg az életedet, én pedig teljesítem a kívánságát: megkegyelmezek neked.
– Hát Szaíd barátom meg a három tengerész? – kérdezte Mulúk. – Velük mi lesz?
– Velük? – felelte unottan a főnök. – Már megmondtam: megsütjük és megesszük őket.
– Akkor öljetek meg engem is! – kiáltotta az egyiptomi herceg. – Nem hagyom cserben a társaimat!
– Ahogy tetszik – válaszolta a szigetlakók királya. – Téged is megsüthetünk és megehetünk, ha akarod.
Hanem akkor Husznárá, a termetes hercegkisasszony megint odahajolt atyjához, és újra súgott valamit a fülébe.
A király erősen csóválta a fejét, és sokáig tanakodott magában. Végezetül (meglátszott rajta, hogy nem szívesen teszi) odakiáltott az embereinek, hogy oltsák el a tüzet, és rakják el a nyársakat meg a kondérokat: mégsem lesz szükség reájuk.
Aztán így szólt a foglyokhoz:
– Köszönjétek meg leányomnak, hogy nem öletlek meg benneteket. Ha ő nem kér kegyelmet a számotokra, már rég a tűzön pirulnátok, oly igaz, mint ahogy a nevem Kokoro király!
Mulúk és társai meg is köszönték Husznárá pártfogását.
Hanem a király így folytatta:
– De azért ne örvendezzetek annyira. Mert ha igaz is, hogy a világ legszebb, leggazdagabb, leghatalmasabb országába sodort benneteket a szerencse, azt ne higgyétek, hogy valami jó dolgotok lesz nálunk! Dolgozni fogtok, s hogy mi lesz a munkátok, azt majd mindjárt megmutatja a testőreim kapitánya.
A kapitány – egy óriás szigetlakó, egyik kezében dárdával, a másikban korbáccsal – egy kókuszpálmaligethez vezette a foglyokat, és leoldozta kezükről, lábukról a béklyót.
– Látjátok ezeket a fákat? – mutatott a sudár törzsekre. – Ezeknek a csúcsán terem a kókuszdió. Mától fogva az a dolgotok, hogy sorra megmásszátok valamennyit, és leszüretelitek a termést.
Cserdített egyet a korbáccsal.
– Rajta! Egy-kettő, fel a fára!
Mit volt mit tenni? Mulúk is, Szaíd is, a három tengerész is nekirugaszkodott, és ki ügyesebben, ki nehezebben, felkapaszkodott egy-egy magas pálmafa tetejére.
– Szakítsátok le sorra a diókat, és dobjátok a földre! – vezényelt a korbácsos.
A foglyok engedelmeskedtek. Lassacskán kitanulták a kókusz-szüretelés módját, de lassacskán el is fáradtak. Estére, amikor őrzőjük azt mondta, hogy aznapra elég a munkából, minden tagjuk reszketett a kimerültségtől.
– Eredjetek aludni! – mondta a korbácsos, és megmagyarázta, hol találják azt a kunyhót, amelyet szállásukul jelöltek ki.
Nem kísérte őket senki, nem vigyázott rájuk senki.
De minek is vigyázott volna? Amúgy sem szökhettek meg a szigetről. Hajójukat, amott a zátonyon, azóta már régen széjjelroncsolták a hullámok, csónaknak vagy egyéb vízi alkalmatosságnak pedig híre sem volt errefelé. Kunguta lakói azt tartották, hogy nagyobb, hatalmasabb, boldogabb országa nincs is a világnak, mint ő az szigetük: minek jártak volna hát másfelé, mi keresni valójuk lett volna idegen partokon?
Az öt fogoly lefekvéshez készülődött. De ekkor egy szolga lépett a kunyhóba, és intett Mulúknak, hogy kövesse.
A szolga egy másik kunyhóba vezette az egyiptomi herceget. Ez sem volt szebb a többinél, csak éppen valamivel tágasabb.
A kunyhóban fáklyák világítottak, s Mulúk a fáklyafényben meglepetten ismerte fel a király termetes leányát, udvarhölgyei és rabnői társaságában.
– Jöjj közelebb, ifjú! – szólt Husznárá nyájasan. – Ülj ide mellém!
Mulúk nemigen értette, minek köszönheti a hercegkisasszony hirtelen támadt kedvességét, de azért megtette, amit kívánt.
Két rableány ételt, italt rakott Mulúk elé, egy másik rableány pedig, valami nyekergős zeneszerszám kíséretében, dalba fogott. Elég különös ének volt. Így hangzott:
Legszebb ország a világon
Kunguta.
Aki mást mond (ha van ilyen),
Nagy buta!
Csodásabbat nem lelni a
Földtekén –
Róla szól hát elsőnek e
Költemény.
A legdicsőbb fejedelem
Kokoro.
Aki mást mond, egytől egyig
Botor, ó!
Hatalma és bölcsessége
Végtelen –
másodiknak őt dicséri
Énekem.
A legszebbik királylány meg
Husznara.
Aki mást mond, az a világ
Szamara!
Csinos, fitos, kegyes, begyes,
Fiatal –
harmadiknak neki hódol
Ez a dal.
S negyediknek köszöntöm az
Idegent,
aki békén üldögél most
Idebent.
Itt van köztünk, nem is vágyik
El soha –
ha meg mást mond, kötni való
Ostoba!
Meg kell adni, furcsa egy versezet volt. Ebből is kitetszett, hogy Kunguta lakói önhittségben túltesznek mindenkin.

Mit tervel a csúf hercegkisasszony?

Amikor a rableány az utolsó szakaszhoz érkezett, Mulúkot elfogta a nyugtalanság. Vajon mit tervel a csúf hercegkisasszony?
Megtudta hamarosan.
Husznárá egyik udvarhölgye – aki, mellesleg szólva, éppoly termetes és éppoly csúnya volt, mint úrnője – a dal végeztével odalépett Mulúk elé, és így szólt hozzá:
– Elég erősnek érzed magad, hogy meghallgass egy váratlan, meglepő örömhírt?
A herceg rosszat sejtett. De azért azt felelte, hogy elég erősnek érzi magát, és szívesen meghallgat akármiféle örömhírt.
– Hát akkot tudd meg, szerencsés idegen – szólt emelt hangon az udvarhölgy –, hogy nyíltságoddal, bátorságoddal és kellemes külsőddel sikerült elnyerned a világszép Husznárá hercegkisasszony tetszését. A hatalmas Kokoro király egyetlen leánya, akinek kezéért a
legkiválóbb kungutai daliák versengenek, hajlandó feleségül menni hozzád! Adj hálát az isteneknek ezért a mérhetetlen kegyességért, boldog idegen!
Mulúk hercegnek valósággal elakadt a szava.
Tudta, hogy a választól függ az élete, de nemcsak az övé, hanem talán még a társaié is. Mégsem volt képes rászánni magát arra a feleletre, amelyet Husznárá várt tőle.
Örökre itt maradjon ezen a kopár, magányos szigeten? Itt élje le az életét emellett a hiú, csúnya, ostoba leány mellett, akinek már a látásától is irtózik?
Husznárá várakozóan nézett reá.
Mulúk zavartan hallgatott. Nem merte megsérteni a hercegkisasszonyt, de még kevésbé akarta elfogadni az ajánlatát.
A király leánya azonban másképpen értette ezt a hallgatást. Annyira eltelt a maga szépségével (amelyet egész életében csak magasztalni hallott), s oly nagyra volt atyja hatalmával és gazdagságával, hogy még csak eszébe sem jutott Mulúk zavarának igazi oka.
Így szólt hát, biztató mosollyal:
– Nem csodálkozom a meglepetéseden és elfogódottságodon. Hiszen hogyan is gondolhattál volna arra, hogy rabszolga létedre egy királylány választ férjéül, és maga mellé emel a trónörökösi székre!
– S méghozzá miféle királylány! – tette hozzá az udvarhölgy. – Olyan, akinél csinosabb, fitosabb, kegyesebb, begyesebb, nyájasabb, hájasabb, szájasabb, bájosabb, szellemesebb, kellemesebb, jellemesebb, termetesebb nem akad széles e világon!
Mulúk még mindig nem tudta, mit feleljen.
– Ne is erőltesd a beszédet! – szólt Husznárá jóindulatúan. – Hiszen belátom, hogy nem könnyű hamarjában szavakkal kifejezni azokat az érzelmeket, amelyek most a szívedben viharzanak.
– Köszönöm a jóságodat, hercegkisasszony – dadogta Mulúk. – De hát csak nem hagyhatom cserben a társaimat! Én itt éljek veled,
kényelemben, ők meg naphosszat a fán mászkáljanak, mint a majmok? Nem, ezt nem tehetem meg!
– Ó, ha csak ez a baj, akkor ne legyen semmi gondod – kacagott fel Husznárá. – Szaíd barátodhoz feleségül adom egyik udvarhölgyemet, a három tengerészt pedig összeházasítom három takaros rableánnyal.
Mulúk hercegnek egy hang sem fért ki a torkán.
Husznárá pedig ezt mondta:
– Eredj, tudasd pajtásaiddal is a jó hírt. Képzelem, mennyire örülnek majd!
A herceg végigjártatta a szemét az udvarhölgyeken meg a rableányokon. Egyik csúnyább volt, mint a másik. Talán csak Husznárá hercegkisasszony tett túl rajtuk a csúnyaságban.
– Képzelem! – sóhajtotta Mulúk. – Úgy örülnek majd, akárcsak én magam …
Visszatért a kunyhóba. Szaíd és a tengerészek már mélyen aludtak. Mulúk felébresztette őket, és elmondta nekik a történteket.
Szaíd kimondhatatlanul elképedt a hír hallatára. Tisztában volt azzal, hogy minden rosszra elkészülhet, ha visszautasítja az ajánlatot, de akárcsak a herceget, őt sem vitte rá a lelke, hogy hűséget fogadjon valakinek, akit nem szeret.
Aznap már nem jött álom a két barát szemére. Hajnalig tanakodtak. Végül is elhatározták, hogy odaállnak Husznárá és udvarhölgyei elé, és – lesz, ami lesz! – megmondják nekik az igazságot.
Közben a három tengerész is összedugta a fejét, és pusmogva tanácskozott.
– No, mire jutottatok? – kérdezte reggeltájt Mulúk.
– Hát csak arra – felelte a legidősebb tengerész –, hogy a legokosabb, ha csakugyan feleségül vesszük azt a három rableányt, és megtelepszünk a szigeten.
Aztán, látva Mulúk csodálkozását, meg is magyarázta:
– Szegény hajósemberek vagyunk mind a hárman. Semmire sem vittük az életben, és nem is igen várhatunk semmi jót. Sovány bérért szolgálunk, és csak járjuk, járjuk a tengert, amíg egyszer mi is ott pusztulunk a hullámok között … Gondoltuk, jobb nekünk már itt maradnunk Kungután. Itt majd csak eléldegélünk valahogy, csendesen, szerényen, nyugalmasan.
– Nem kapunk valami szép feleséget, az bizony igaz – vette át a szót egy másik tengerész. – De hát elvégre is, a szépség nem minden! Magunk sem vagyunk valami szép legények.
– Aztán meg – tette hozzá a harmadik –, otthon se házunk, se földünk, se kutyánk, se macskánk. Nem vár minket senki sehol. Miért ne maradnánk itt?
Mulúk bólintott.
– Ha jól meggondolom, igazatok van – felelte. – A helyetekben talán én is ugyanígy cselekednék.
Reggel értük jött a hercegkisasszony küldötte.
Mind az öten követték Husznárá kunyhójába.
– Remélem, mára megnyugodtál egy kissé – szólt a király leánya Mulúkhoz –, és képes vagy szóval is megmondani azt, amit érzel. Hadd halljam hát a válaszodat!
– Felséges királykisasszony – felelte Mulúk –, ez a három derék tengerész örömmel feleségül veszi három rableányodat, és megtelepszik Kunguta szigetén.
Husznárá furcsállta ugyan, hogy Mulúk a tengerészeken kezdi, nem pedig magamagán, de azért egy pillanatig sem gondolt arra, hogy az idegen ifjú visszautasíthatja az ajánlatát. Elégedetten felelte hát:
– Okosan teszik. A legszebb három rableányomat választom ki a számukra.
– Ami Szaíd barátomat illeti – folytatta Mulúk –, jól tudja, mekkora tisztesség ez, amelyet felkínálsz neki, hálás is érte nagyon. Csakhogy …
– Csakhogy? – ütötte fel a fejét gyanakodva Husznárá.
– Csakhogy semmi áron sem akar elhagyni engem.
– Nem akar elhagyni téged? – ismételte megdöbbenten a királyleány. – Mit jelentsen ez?
– Hát csak azt, hercegkisasszony, hogy még nagy út áll előttem, nem pihenhetek meg dolgom végezetlenül. Szaíd pedig azt tartja, hogy ha már együtt indultunk neki a világnak, úgy illik, hogy továbbra is együtt maradjunk.
– Úgy értsem ezt, hogy nem akarsz a férjem lenni? – kérdezte a hercegkisasszony, mint aki nem hisz a saját fülének. – Úgy értsem ezt, hogy nem akarod elfoglalni Kunguta trónörökösi székét?
– Ez az ember megbolondult! – kiáltotta az egyik udvarhölgy.
– Arra kérünk, kegyes királyleány, hogy ne vedd zokon a válaszunkat – szólt Mulúk csillapítóan. – Tarts meg bennünket jóindulatodban, és segíts hozzá, hogy eltávozhassunk Kunguta földjéről!
– Mondom: elment a józan esze! – ismételte az udvarhölgy.
Husznárá csak nagy nehezen tért magához a meglepetésből.
– Hát most mit kezdjünk velük? – kérdezte fejcsóválva, tanácstalanul.
– Süssük meg, és együk meg őket! – indítványozta az udvarhölgy.
– Azt már nem! – felelte Husznárá, aki alapjában véve nem volt rossz teremtés. – Ha már egyszer kegyelmet kértem a számukra felséges atyámtól, nem hazudtolom meg magam. Beérem azzal, hogy visszaküldöm őket a kókuszligetbe: hadd mászkáljanak a fák tetején életük fogytáig!
Újra megkezdődött hát az előző napi robot: fel a fára, le a fáról, napestig.
Alkonyatkor, amikor véget ért a munka, a két jó barát elcsigázottan nyúlt el a kunyhója előtt.
– Hát mi már, úgy látszik, örök életünkre itt rekedtünk, ezen az átkozott Kungután! – sóhajtotta Szaíd.
– Majd csak megszabadulunk valahogyan! – biztatta Mulúk. – Meglátod, előbb-utóbb megjön a segítség.
– Nem hiszek én abban! – legyintett Szaíd.
Későre járt, a madarak már elültek a lombok között.
Csak egy madár nem akart megnyugodni. Hol a kunyhó tetejére röppent, hol egy közeli pálmaágra, és váltig csipogott, váltig repesett, csapdosott a szárnyával, mintha mindenképpen azon volna, hogy magára vonja a figyelmet.
Mulúk, akármilyen fáradt volt is, felvetette a szemét.
A nap éppen akkor bukott le a láthatáron; még egy utolsó sugarat lövellt a magasba, s az az utolsó sugár megcsillant a madáron: ezüstösen a fején, aranyosan a csőrén, és rubinpirosan azon a gyűrűn, amelyet aranycsőrében tartott.
– A tarka tollú madár! – kiáltott fel az egyiptomi herceg. – A mi madarunk!
A tarka tollú madár pedig lejjebb ereszkedett, egy-kétszer körülrepülte Mulúkot és Szaídot, majd a part felé szárnyalt, azután megint visszakanyarodott, és újra elszállt – mintha hívogatná a két foglyot, mintha arra biztatná őket, hogy kövessék.
– Itt a segítség! – szólt a herceg. – Itt a szabadulás!
– Gyerünk utána! – kiáltotta Szaíd, akibe egy csapásra visszatért a bizakodás.
Árkon-bokron át törtettek a madár után, amíg csak a tengerpartra nem értek. De ott aztán tanácstalanul álltak meg a magas sziklafal peremén.
Feketén ringott előttük a végtelen tenger.
De most a tarka tollú madár hirtelen lebukott a magasból, megült egy kis partmenti zátonyon, s ott illegette magát, csattogva, csivitelve.
Mulúk és Szaíd leereszkedett a köves meredeken.
De a madár, mihelyt a közelébe értek, szárnyra kapott, és eltűnt egy kiugró szirt mögött.
Az egyiptomi herceg és pajtása buckákon, gödrökön botladozva, vízben gázolva, törmelékeken bukdácsolva igyekezett a madár nyomába.
De a tarka tollú madarat nem látták sehol.
Már-már azon voltak, hogy megfordulnak, és visszatérnek a kunyhójukba, amikor Szaídnak úgy rémlett, hogy valami fából való alkotmány ringatódzik egy sötét sziklaodú mélyén. Odaláboltak az odú szájához, s vajon mit látnak? Nem mást, mint egy kis csónakot, s benne evezőt, lapátot, vitorlát, mindent ami kell.
Hogy került oda a csónak? Talán a hullámverés ragadta el valami távoli partról, és jószerencsére éppen ebbe a rejtett barlangba sodorta? … Annyi biztos, hogy a szigetlakók nem tudtak róla, máskülönben nem tűrték volna, hogy foglyaik csak úgy szabadon, őrizet nélkül járkáljanak a szigeten.
A herceg és társa nem sokat töprenkedett a dolgon. Gyorsan csónakba ugrottak, evezőt ragadtak, és igyekeztek minél hamarabb eltávolodni a parttól.
Jól tették, hogy siettek. Mert alig tettek vagy száz evezőcsapást, nagy zsivaj támadt a szigeten, tüzek gyulladtak mindenfelé, fáklyás emberek rohangásztak fel-alá a víz mentén: a szigetlakók felfedezték, hogy két foglyuk megszökött. Csak éppen azt nem tudták kitalálni, hogy miképpen szökhettek meg.
De aztán arra is rájöttek. Valami jó szemű szigetlakó megpillantotta a csónakot a sötét tengeren. Nagyot kiáltott. Nyílvesszők zúdultak a menekülők után. Kokoro király néhány embere a vízbe ugrott, hogy úszva érje utol a csónakot. De annak már annyi előnye volt, hogy az üldözők csakhamar feladták a versenyt, és nagy szitkozódva visszatértek a szigetükre.
Lágy szellő fújdogált. Mulúk herceg és társa felhúzta a vitorlát, s a csónak lassan, nyugalmasan, csendesen eltávolodott Kunguta szigetétől.

Az ezerarcú szellem palotája

Éjszaka volt. A csónak utasai nem látták, merre haladnak. Még a csillagok állásából sem tájékozódhattak, mert ott még a csillagos mennybolt sem olyan volt, mint otthon, a szülőhazájukban. Hiába keresték a Fiastyúkot, a Göncöl szekerét, a Sarkcsillagot: ismeretlen csillagképek ragyogtak reájuk, ismeretlen égtájak felől.
De hát minek is igyekeztek volna megtudni, hogy merre járnak?
Nem volt kitervelt úticéljuk, nem volt más vezetőjük, mint a véletlen meg az ezüstfejű, aranycsőrű, tarka tollú madár.
Három nap, három éjjel paskolták a tenger szelíd hullámai a csónakjukat. Negyednap virradatkor Szaíd felkiáltott:
– Föld!
Csakugyan az volt: szárazföld, vagy inkább valami nagyobbacska sziget. A csónak nemsokára meg is feneklett a parti fövenyen.
Mulúkot és Szaídot alaposan elfárasztotta a kungutai robot meg a háromnapos csónakázás; mégsem pihentek le a parton, nehogy úgy járjanak, mint Kokoro király országában.
A közelben egy kis domb emelkedett: elhatározták, hogy megmásszák, és széjjelnéznek a tetejéről, hogy vajon hová jutottak.
Bokrok, bozótok, hatalmas páfrányok, vastag fatörzsek mögött rejtekezve, nagy óvatosan fel is kapaszkodtak a dombtetőre. Látták, hogy valóban: megint csak szigetre vetette őket a sorsuk.
De hát ez a sziget másképpen festett, mint Kunguta! Banán, datolya, gránátalma sárgállott, zöldellt, piroslott mindenütt, csak a kezüket kellett kinyújtani érte. Tiszta vizű források fakadtak a domboldalon, terebélyes fák árnyékában.
De embernek, állatnak nyoma sem volt semerre.
– Különös egy sziget ez! – mondotta Mulúk.– Van itt minden, ami kell, mégis néptelen! Hogy lehet az, hogy senkinek sem támadt kedve itt megtelepedni?
– Talán mi vagyunk az elsők, akik itt partra szálltak – vélte Szaíd.
– Vagy talán valami titkos veszedelem bujkál itt, ezen a szigeten, s amiatt kerülik el az emberek – felelte Mulúk.
– Titkos veszedelem? – ismételte Szaíd. – Nem hiszem én azt! Hanem tudod mit, hercegem? Pihenj le itt a hűsön, én addig körüljárom a környéket.
– Csak vigyázz magadra! – intette a herceg. – Ne menj messzire!
Szaíd leereszkedett a domb lankásabbik oldalán, Mulúk pedig lefeküdt egy fa árnyékában. Mindjárt el is aludt.
Amikor felébredt, látta, hogy Szaíd még mindig nem tért vissza. Mulúk egy kicsit furcsállta a dolgot, mert a nap állása azt mutatta, hogy azóta sok idő eltelt.
Találomra elkiáltotta magát: – Szaíd! Merre vagy?
A kérdésre azonban nem Szaíd válaszolt, hanem valami sosem hallott, mély, erős, mérges berregés, horkantásféle, nem is egyfelől, hanem innen is, onnan is, egyre hangosabban, egyre szaporábban.
Mulúk ijedten talpra ugrott; s már látja is, hogy mozdul a levél, nyílik a bozót, és valami négylábú szörnyalakok lopakodnak elő a sűrűségből. Olyasformák voltak, mint a hangyák, de nagyobbak még a tigrisnél is. Lehettek vagy két tucatnyian: azok berregtek, morogtak olyan félelmetesen.
Csápjukat mozgatva, szemüket forgatva, egyenesen Mulúk felé tartottak, látnivalóan nem éppen barátságos szándékkal.
Mit tehetett Mulúk? Egyetlen útja volt a menekülésnek: a fa koronája. Az egyiptomi herceg nem is habozott sokáig, nekiugrott a fatörzsnek, és felkúszott rajta – sokkal, de sokkal sebesebben, mint Kungután, amikor kókusz-szüretelni kergette a korbácsos szigetlakó.
A lombok közül lepillantott. Borzadva látta, hogy a tigris nagyságú hangyák egyre-másra maguk is felfelé kapaszkodnak a fa derekán. Nem siettek: tudták, hogy úgyis idejében elérik áldozatukat.
„No, itt már igazán nincs segítség! – gondolta magában a herceg. – Ütött az utolsó órám. S az a valaki, aki valahol vár rám, most már ugyan várhat ítéletnapig!”
Hanem abban a pillanatban megrebben a lomb, megzörren egy gally, s lám: az ezüstfejű, aranycsőrű, tarka tollú madár éppen ott száll le, azon az ágon, amelyen a halálra készülődő Mulúk gunnyaszt. Talán most is az utat akarja megmutatni?
No hiszen, azt mutathatja már! A fa törzsét, alacsonyabb ágait, s körös-körül a dombtetőt, mind ellepték az óriási hangyák. Nem, innen már nem vezet út semerre!
De a madár nem is az utat mutatja, egészen mást cselekszik. Odaröppen Mulúk kezére, és villámgyors mozdulattal a herceg ujjára húzza a rubinköves gyűrűt. S aztán megint rebben a lomb, zörren a
gally – s az ezüstfejű, aranycsőrű, tarka tollú madár már nincs is sehol.
És Mulúk megint hallja azt a mély morgást, horkolást. De mintha ez a hang már nem fenyegető volna, hanem inkább fájdalmas, riadt, kapkodó. S mintha nem is közelednék, hanem inkább távolodnék, méghozzá sietősen.
A herceg letekintett a magasból, s ámultan látta, hogy a hatalmas férgek, amelyek az imént megkergették, most rémülten, egymás hegyén-hátán tolongva, hanyatt-homlok menekülnek a fáról, a fa alól, és tűnnek el a sűrűségben. Nem tudta mire vélni a hirtelen változást, és jó időbe telt, amíg annyira összeszedte a bátorságát, hogy maga is le mert ereszkedni a földre.
– Szaíd! – kiáltotta újra. – Merre vagy?
Nem kapott választ. Szívébe belehasított az aggodalom. Mi történt, ha Szaídra is rátaláltak az óriási hangyák? Szörnyűség volt még elgondolni is!
Nem törődve a veszedelemmel, nekivágott az erdőnek. Fürkészve, kutatva, barátja nevét kiáltozva, bebarangolta az egész szigetet. De hiába: Szaídnak nyoma veszett.
Mulúk keserves szemrehányásokat tett magának. Miért is hívta magával pajtását erre a kalandos, bolondos útra? S miért is engedte, hogy magányosan kóboroljon ebben az ismeretlen, veszedelmes sűrűségben?
Már minden zegét-zugát bejárta a szigetnek. Csak egy magányos, kopár szirtfok volt még hátra, a sziget csücskében. Nem remélte ugyan, hogy ott megtalálja a barátját, de azért arra tartott.
Meredek sziklaszirt volt. Mulúk éppen azon tanakodott, hogy melyik oldalról mászhatná meg, amikor egyszerre olyasvalamit látott, hogy azt hitte, káprázik a szeme.
A magas, hatalmas sziklatömb dörögve, megfordult a sarkán.
Mögötte tágas üreg nyílott. De nem ám afféle közönséges barlang, hanem magas, boltozatos csarnok, amelynek ragyogó, fehér márványkő borította a falát.
Mulúk herceg belépett a csarnokba. Abban a pillanatban a terem túlsó végében felpattant egy aloéfa ajtó. Mögötte selyem szőnyeggel borított lépcső vezetett valahová a mélységbe.
A lépcső végén a herceg egy arannyal díszített szantálfa ajtót pillantott meg; de ez is kinyílott előtte, akárcsak a másik.
Az egyiptomi herceg egy pompás teremben találta magát.
Csupa márvány, csupa arany, csupa selyem, csupa drágakő volt ez a terem, s nappali világosság töltötte be az egészet, noha nem égett benne semmiféle lámpás.
De nem a fény, nem a gazdagság gerjesztette fel leginkább Mulúk herceg ámulatát, hanem egészen más.
A terem végében, egy széles, bársony kereveten egy csodálatos szépségű fiatal leány feküdt. Fehér selyemruha fedte a testét, szőke hajfürtjei szétomlottak a párnán.
Mulúk megilletődve állt meg a terem közepén. Úgy lenyűgözte a leány szépsége, hogy eleinte közelíteni sem mert hozzá. De aztán lassan, lábujjhegyen a kerevethez lépett, s úgy nézte az alvó leányt, ámulattal, áhítattal.
Nem tudta, sok idő telt-e el, vagy kevés. Csak arra rezzent fel, hogy a háta mögött hirtelen döngve kicsapódik az ajtó két szárnya, s valaki a terembe toppan.
Mulúk megfordult, és majd összerogyott rémületében: egy szörnyeteg óriás állott előtte, vasbuzogánnyal a kezében.
– Mit keresel itt, emberfia? – bődült el az óriás, iszonyatos hangon.
A herceg válaszolni akart, de az óriás a szavába vágott:
– Ne is felelj! Mindegy, hogy mit mondasz, mert úgyis megöllek.
S azzal már emelte is a buzogányát.
Mulúk védekezően tartotta maga elé a kezét. Ujján ott piroslott a rubinköves gyűrű.
Behunyta a szemét, hogy bátrabban állhassa ki a csapást.
De a buzogány csak nem akart lesújtani. Mulúk várt, várt. Azután felnyitotta a szemét.
S most megint akadt csodálkozni valója.
Az óriás ott térdepelt előtte, homlokával a márványpadlót érintve, és ezt rebegte:
– A szolgád vagyok, azt teszem, amit parancsolsz. Mondd meg, mi a kívánságod, és már teljesítem is!
Mulúk furcsállkodva nézte. Meg is kérdezte tőle:
– Hát ezt a nagy alázatot, engedelmességet meg minek köszönhetem? Hiszen az előbb még buzogánnyal akartál agyonverni!
– Bocsáss meg érte, uram! – felelte az óriás. – Akkor még nem láttam, hogy miféle gyűrű van az ujjadon.
– Hogy miféle gyűrű? – ismételte Múluk. – Hát te ismered ezt a gyűrűt?
– Ki ne ismerné, uram! Hiszen ez Salamon király pecsétgyűrűje! Aki ezt viseli, annak hatalma van az egész világ felett, teremtett lélek sem szállhat szembe az akaratával.
„Jó ezt tudni!” – gondolta magában Mulúk. S most már megértette azt is, hogy miért menekültek előle hanyatt-homlok az óriási hangyák az imént, amikor a tarka tollú madár visszaadta neki a bászrai tengerparton elcsent gyűrűt.
– Hát akkor először is: mondd meg, hogy ki vagy! – parancsolta a szultánfi.
– Én vagyok az Ezerarcú Szellem – felelte az óriás. – Annyiszor változtatom az alakomat, ahányszor akarom. Ha tetszik, madárrá változom, ha tetszik, kígyóvá, felhővé, szélvésszé, hullámmá …
– Elég! – kiáltott rá Mulúk herceg. – Csak nem akarod felsorolni mind az ezret? Annyit árulj el: melyik az igazi alakod?
– Amelyikben most látsz, uram. Óriás vagyok. De ebben az alakomban csak itthon járok, a szigetemen, ha magam vagyok. Emberek közé mégsem mehetek így … Nagyon feltűnő volna, mindenki engem bámulna.
– Persze – felelte a herceg. – Ezt belátom … Hanem most arra felelj: nem tudod, mi történt Szaíd barátommal, akivel együtt érkeztem a szigetre?
– Hogyne tudnám, nagyuram! – válaszolta az óriás. – Az óriási hangyák parancsomra fogságba ejtették, és a sziklapincében őrzik. Én ugyanis mindig személyesen ütöm agyon azokat, akik a szigetre lépnek, ezt nem engedem át másnak.
– Vagyis, Szaíd él? – kiáltott fel örömmel Mulúk. – Hát akkor bocsásd szabadon íziben, és küldd ide hozzám!
Az óriás feltápászkodott a földről, kinyitotta az ajtót, és kikiáltott rajta, valami érthetetlen nyelven. Mély hangú morgás, horkantás volt a válasz.
Kisvártatva megjelent a küszöbön Szaíd. Valamelyest megtépázták a behemót hangyák, de azért szemlátomást nem történt nagyobb baja.
Két óriási fenevad kísérte most is – de ezek már nem is tigris nagyságúak voltak, hanem még az oroszlánnál is hatalmasabbak.
– Takarodjatok! – szólt e két hangyának Mulúk, s azok elkotródtak.
A két barát pedig összeölelkezett, és a herceg gyorsan elbeszélte Szaídnak, hogy mi történt azóta, amióta elbúcsúztak egymástól.
S most Mulúknak ismét eszébe jutott a csodaszép leány, akit az imént megbámult a heverőn.
Odapillant, s látja, hogy a leány még mindig alszik.
– Ki ez a szép leány? – kérdezte a herceg az óriást.
– Zelika hercegkisasszony – válaszolta az Ezerarcú –, Kabál király leánya.
– S hogy kerül ide?
Az óriás – egy kissé pironkodva, zavartan – elmondta a történetét:
– Egyszer (sasmadár képében) Kabál király palotája fölött kerengtem. Láttam, hogy a kertben, a rózsalugasok között, egy szépséges szép leány sétál. Lejjebb ereszkedtem, hogy jobban szemügyre vegyem. Hát közelről még szebb volt, mint amilyennek messziről gondoltam! Menten belészerettem, s el is határoztam mindjárt, hogy ő lesz a feleségem, vagy senki más.
Gondolkoztam, hogy melyikét öltsem fel az ezer ábrázatomnak. Daliás, ifjú lovaggá változtam, odajárultam Zelika elé, megvallottam szerelmemet, és kértem, legyen a hitvesem. A hercegkisasszony azonban elutasított. Alakot cseréltem. Előbb indiai tudós, azután tatár herceg képében borultam a lába elé. De Zelika csak a fejét rázta. Voltam szelíd dalnok, voltam marcona tengerész, ozmán harcos, tibeti kalmár. De a hercegkisasszony szíve csak nem lágyult meg irántam.
Láttam, hogy nem segít, csak az erőszak. Egyszer, amikor Zelika megint a kertjében sétált, hatalmas szélviharrá változtam, lecsaptam reá, és magammal ragadtam. Ájult volt, amikor leszálltam vele, itt, ezen a szigeten. Behoztam ebbe a terembe, lefektettem erre a kerevetre. Szólongattam, élesztgettem, de hasztalanul: azóta sem tért magához.
– Azt állítod hát, hogy Zelika hercegkisasszony azóta is ájultan fekszik, amióta elraboltad az atyjától?
– Úgy van, uram – felelte bánatosan az óriás. – Próbálkoztam már minden orvossággal, minden varázslattal. Semmi sem segít.
Mulúk a kerevethez lépett. Gyengéden megsimogatta Zelinka homlokát, az arcába fújt, a nevén szólította. De a lánynak még csak a pillája sem rezdült.

Ezeréves álom és az ébredés

A herceg az óriáshoz fordult.
– Tüstént vidd vissza Zelika hercegkisasszonyt Kabál király udvarába! – szólt szigorúan. – Vidd vissza, és jelentsd a királynak, hogy megkerült a leánya, akiért bizonyára keservesen aggódik. Bizonyosan kerít majd orvosságot a bajára.
De az óriás nem mozdult.
– Ezt az egyet nem tehetem meg – felelte.
– Nem-e? – kiáltotta Mulúk. – Hát nem azt mondtad az imént, hogy a szolgám vagy, és azt teszed, amit parancsolok?
– Azt mondtam, nagyuram – válaszolta az óriás. – Hanem ebben az egyben mégsem fogadhatok szót.
– És miért nem? – kérdezte összeráncolt homlokkal az egyiptomi szultánfi.
– Azért, uram, mert Kabál király már vagy ezer éve halott, a birodalma felbomlott, a palotája összedőlt.
– Vagyis Zelika hercegkisasszony ezer év óta fekszik itt, ezen a heverőn?
– Éppen ezer esztendeje – felelte az óriás. – S ezer esztendeje egy napot sem öregedett. Ezen a szigeten, ebben a palotában megállt az idő. Én magam éppen százezer esztendős vagyok.
– Igazán? – mondta Szaíd. – Őszintén szólva, annyinak éppen nem néztelek volna.
– Hát most mit tegyünk? – tűnődött Mulúk herceg.
– Legjobb, ha visszatérünk Egyiptomba – felelte Szaíd –, és magunkkal visszük Zelikát is.
– Megtenném szívesen – mondta Mulúk. – Csakhogy az én utam másfelé vezet! Mert hogy is szól az az írás? „… menj, mert valahol valaki vár!”
– Hát akkor ugyan egy tapodtat se menj tovább! – kiáltotta Szaíd. – Mert az a valahol: itt van, ahol állsz. S az a valaki: nem más, mint Zelika hercegkisasszony. Ő várt rád, hogy kiszabadítsad a rabságból!
– No lám! – felelt felvidultan a herceg. – Erre nem is gondoltam! Pedig hát a napnál is világosabb, hogy így van!
– Hát akkor gyerünk! – biztatta Szaíd.
– No, Ezerarcú! – szólt Mulúk az óriáshoz. – Kapj fel íziben mindhármunkat, és meg se állj az egyiptomi szultán palotájáig!
Az óriás töprenkedve meredt maga elé.
– Nem hallottad? – förmedt rá Mulúk. – Mire vársz?
– Azon gondolkozom, hogy milyen alakot öltsek. Változzam rukmadárrá? Vagy szárnyas sárkánnyá? Vagy förgeteggé?
– Ez már a te dolgod – felelte a herceg. – Az a fő, hogy egykettőre otthon legyünk.
– Azt hiszem, legjobb, ha felhővé változom – mondta az Ezerarcú.
S azzal megrázkódott, és már csak egy sűrű, fekete felhő gomolygott a márványpadló fölött.
Mulúk a kerevethez lépett, óvatosan felemelte az ájult hercegkisasszonyt, és a felhő hátára fektette, amely puha volt és süppedős, mint valami dunna.
Azután ő maga is felkapaszkodott a felhőre, Szaídnak is helyet csinált maga mellett.
– Indulhatunk? – kérdezte a felhő.
– Rajta! – felelte a szultánfi.
A gomolygó, fekete felhő kilebegett a teremből, ki a föld alatti palotából.
A sziklakapu döngve becsukódott mögötte.
S már fent is szállt a magasban. A fehér meg rózsaszínű, ártatlan kis bárányfelhők ijedten tértek ki az útjából, és csodálkozva néztek utána.
Déltájt indultak, alkonyatra meg is érkeztek az egyiptomi főváros fölé.
– Látod azt a széles erkélyt? – mondta Mulúk a felhőnek. – Oda szállj le!
A felhő lassan leereszkedett. Mulúk és Szaíd leugrott róla, majd karjaiba emelte az álélt hercegkisasszonyt, és egy heverőszékre fektette.
Az erkélyen éppen senki sem tartózkodott, aki pedig történetesen kinézett a palota ablakán, nem látott egyebet, mint egy alacsonyan lebegő, sűrű, fekete felhőt. És csak ennyit mondott:
– Ejnye, be hirtelen beborult! Úgy látszik, eső lesz.
Mulúk királyfi pedig a felhő képébe öltözött óriáshoz fordult.
– Ide figyelj! Annyi rosszat tettél életedben, hogy nem is tudom, miféle büntetést érdemelsz. Meg is büntethetnélek kegyetlenül, mert aki Salamon király pecsétgyűrűjét viseli, annak, tudod, hatalma van
az egész világ felett, teremtett lélek sem szállhat szembe az akaratával!
– Tudom! – sóhajtotta a felhő.
– Én azonban megelégszem azzal, hogy megparancsolom: térj vissza tüstént a szigetedre, és soha többé ki ne mozdulj onnan. Ha idegen téved hozzád, fogadd barátsággal, vendégeld meg, és ha menni akar, bocsásd útjára békességgel. Zelika hercegkisasszonyra pedig még csak gondolni se merészelj!
– Ennél kegyetlenebb büntetést ki sem eszelhettél volna! – nyögte az Ezerarcú.
És durcásan, mérgesen, köszönés nélkül elrepült.
Aki történetesen éppen kinézett a palota ablakán, csak ennyit mondott:
– Ejnye, be hirtelen kiderült! Úgy látszik, mégsem lesz eső.
Mulúk azonban, Szaíd kíséretében, mindjárt felkereste atyját.
Volt nagy meglepetés, csodálkozás, kiváltképpen, amikor a herceg amúgy sebtében elbeszélte a kalandjait, és odavezette a szultánt a heverőszékben aléltan fekvő Zelikához.
A szultán azonnal elrendelte, hogy Kabál király leányát vigyék fel a legszebb szobába, fektessék selyemágyba, és hívják el hozzá a birodalom legjobb orvosait, varázslóit, javasembereit.
Az orvosok, varázslók, javasemberek sorra oda is járultak a királykisasszony ágyához. Tanakodtak, tanácskoztak, vitatkoztak. Az egyik füveket ajánlt, a másik párlatokat, érvágást, füstölést, imádságot, ráolvasást, de végül mind felsült a tudományával.
Mulúk herceg meg naphosszat ott álldogált Zelika ágya mellett, és csak nézte, nézte a szépséges leányt.
Eleinte – amikor az Ezerarcú Szellem palotájában rátalált – csak sajnálatot érzett iránta, de most napról napra inkább elhatalmasodott rajta a szerelem. S a szerelemmel együtt a kétségbeesés is, hogy nem
segíthet azon a leányon, akire annyi kaland, veszedelem közepette, csodálatos módon rátalált.
„Aki Salamon király pecsétgyűrűjét viseli, annak hatalma van az egész világ felett! – mondogatta magában. – Teremtett lélek sem szállhat szembe az akaratával!”
És sorra maga elé idézte a dzsinneket, szellemeket, tündéreket – jókat és rosszakat vegyest –, és hol kéréssel, hol parancsszóval, meghagyta nekik, hogy ébresszék fel ezer esztendős álmából Zelikát. Jutalmat is ígért neki, melyik mit áhított: vagyont, hatalmat, birodalmakat, örök életet.
Hanem a dzsinnek, szellemek, tündérek is csak azt tették, mint az imént a tudósok: hümmögtek, tanakodtak, vitatkoztak, s végezetül bevallották, hogy ezzel az egy feladattal sehogy sem boldogulnak.
– Nem építhetnék inkább elefántcsont palotát? – ajánlkozott az egyik szellem, aki ugyancsak pára képében imbolygott Zelika hercegkisasszony betegágya előtt, de valódi alakjában magasabb volt a világ legmagasabb hegyénél. – Egy jó kis elefántcsont palota igazán nem rossz dolog! – mondta rábeszélően. – Egy szempillantás alatt felépítem! Vagy verjek inkább aranyhidat két világrész között?
De Mulúk csak legyintett, és elbocsátotta az összes dzsinneket, szellemeket, tündéreket.
Azok restellkedve, sajnálkozva, széjjelrebbentek.
– Minek nekem a palota! Minek a kincs! S minek a hatalom, ha éppen azt az egyet nem érhetem el általa, amit leginkább kívánok! – sóhajtotta Mulúk herceg.
Ebben a pillanatban szárnysuhogás hallatszott az ablak felől. Mulúk odapillantott: a tarka tollú, ezüstös fejű, aranyos csőrű madárka ült a párkányon.
– Vidd ezt a gyűrűt! – kiáltott reá Mulúk herceg. – Minek is adtad vissza, ha nem segít Zelikát életre keltenem!
S azzal odadobta a gyűrűt a madár elé.
A madár pedig megszólalt, gyengén, csipogva, de érthető, emberi nyelven:
– Jól meggondoltad? Aki Salamon király pecsétgyűrűiét viseli, annak hatalma van az egész világ felett! Lemondasz róla? Lemondasz a hatalomról egy jó cselekedet kedvéért?
– Nem kell a hatalom! – felelte Mulúk. – Nem kell a gyűrű!
– Jól van – bólintott a madár. – Hát akkor nézz hátra!
A herceg megfordult. S mit lát? Azt, hogy Zelika megmozdul, mélyet sóhajt, öklével kidörzsöli a szeméből az ezeréves álmot, s aztán felül.
– Hol vagyok? – kérdezte Kabál király leánya csodálkozva. – És ki vagy te, ifjú?
Mulúk odarohant Zelika ágyához, kezébe fogta a hercegkisasszony két kezét, és könnyezve, boldogan elmondott neki mindent (persze, csak amúgy röviden), amit a leánynak tudnia kellett: a szultán kincstárában talált gyűrű s az üzenet történetét, vándorlásait a tarka tollú madár nyomában, hajótörését és kalandját Kunguta szigetén, s végezetül azt, hogy miképpen szabadította meg a gyűrű erejével az Ezerarcú Szellem fogságából a hercegkisasszonyt.
– Eszerint te vagy a szabadítóm? – kiáltotta hálatelt szívvel Zelika. – Te vagy az, akinek a jöttére ezer esztendeig várakoztam? Köszönöm, hogy megsegítettél!
– Ne nekem köszönd – válaszolta a herceg –, hanem ennek a tarka tollú, ezüstfejű, aranycsőrű madárnak, aki vezetőm volt viszontagságos utamon.
A madárka még mindig ott ült az ablak párkányán, s meglátszott rajta, hogy derék, érzelmes lelkű kis teremtés, mert sűrűn, meghatottan pislogott a pirinyó szemével.
– Szót sem érdemel – mondotta elfogódottan, cingár hangocskáján. – Egyszerű küldönc vagyok, s csak a kötelességemet teljesítem. Már megyek is, és viszem a gyűrűt.
– Hová viszed? – kérdezte a herceg.
– Egy nagy sivatag közepén, egy kis pálmaligetben, áll egy fehér márványkő palota. Van abban egy aranyszoba, abban egy aranyasztal, s azon egy ládikó: most nyitva a fedele, de ha belehullajtom a gyűrűt, becsukódik. Egy szárnyas sárkány őrzi, hogy senki hozzá ne férhessen a gyűrűhöz, ameddig valamely emberfiának, igaz okból, ismét szüksége nem lesz reá. Él egyébként Bászrában, Abul Kászim szultán városában, egy sokat tapasztalt férfiú, Világjáró Abdulláh a neve: az járt abban a palotában, s ha megkéred, szívesen elmondja, hogy mit tapasztalt.
– Más érdekel engem – felelte Mulúk. – Miért került éppen énhozzám ez a gyűrű? S miért éppen énnekem adatott meg, hogy kiszabadítsam az óriás fogságából, és életre keltsem ezeréves aléltságából Zelika hercegkisasszonyt?
– Hát a magam rövid kis eszével azt gondoltam – válaszolta a tarka tollú madár –, hogy minden embernek megvan a maga feladata ezen a földön, s azt el is végezheti, ha megleli a hozzá való eszközöket. Igen, azt hiszem, ez az értelme a te történetednek.
– S mit kezdjen az, aki nem talál efféle csodatevő szerszámot?
– Ne feledd el – mondta a madár –, hogy az út nagyobbik felét a gyűrű nélkül tetted meg, a magad erejéből! Az akarat és a bátorság csodatevő szerszám maga is.
– De vajon ki írta az üzenetet arra a pergamenre? – faggatta a tarka tollú küldöncöt Mulúk. – S hogy került az az ébenfa ládikó éppen atyám kincsesházába?
– Őszintén szólva ezt már nem tudom – mondta a madár. – Ellenben, ha nagyon kíváncsi vagy reá, könnyen megtudakolhatod. Visszaadom a gyűrűt, megidézed azokat az öreg szellemeket, akik előtt nem titok, hogy mi történt ezer év előtt, s azok bizonyosan megfelelnek minden kérdésedre. Hanem arra figyelmeztetlek, hogy ha a gyűrűt visszaadom, Zelika hercegkisasszony megint elalszik, s aztán keresheted a módját, hogy újra felébreszd! No, adjam-e?
– Dehogyis adjad! – kiáltotta riadtan Mulúk. – Inkább maradjon örökre titok a titok!
– Magam is úgy gondolom – bólintott a madár. – S ha jól megfontoljuk: a dolognak ez a része már nem is olyan nagyon érdekes!
S azzal – sok boldogságot kívánva – elrepült.
Mulúk és Zelika (akik hamarosan megülték a lakodalmat) sohasem látták többé. De azért még gyakran gondoltak reá hosszú, nyugodalmas életük során, valahányszor a kertben üldögéltek, és megrebbent felettük a lomb.
Pedig hát csak afféle egyszerű, közönséges madarak szálldostak ott a lombok között; egyiknek sem volt ezüst feje, arany csőre, és senki sem küldte őket: csak úgy, a maguk örömére röpködtek ott, a szultáni kertben.
De azért azok is nagyon, nagyon szépen énekeltek.