Volt az Amur partján élő najmanok törzsének egy emberséges, jó királya, akit az egész nép igen szeretett és becsült. De nem uralkodhatott valami sokáig, mert java férfikorában megbetegedett, és nemsokára meg is halt. Fia nem lévén, leányára, Dilárá hercegkisasszonyra hagyta a trónját.
A hercegkisasszony azonban az idő tájt még csak tíz esztendős volt, s ezért az elhunyt király leghűségesebb embere, Ali ben Hajtám nagy-vezír kormányozta helyette az országot.
Teltek az évek, a kis királylány lassan felcseperedett, és kezdte kitanulni az uralkodás mesterségét. Hanem nagybátyja, Muvaffak herceg, aki sehogy sem tudott belenyugodni, hogy nem ő lett a király, összeesküvést szőtt húga ellen, fegyvereseivel megrohanta a palotát, és erőszakkal elfoglalta a királyi széket, Dilárának pedig meghagyta, hogy ki se merjen mozdulni a szobájából.
De ez még nem volt elég. Tudta, hogy mindaddig nincs biztonságban az uralma, ameddig Dilárá életben van, hiszen az ország népe – már csak a jó király emléke kedvéért is – inkább pártolta a kis királynőt, mint zsarnok hírében álló nagybátyját. Muvaffak ezért elhatározta, hogy megöleti Dilárát.
Jószerencsére Ali nagyvezír megneszelte a tervet, és egy sötét éjszakán álruhában megszöktette a királynőt a palotából, ahol nagybátyja fogolyként őriztette. Bujkálva, rejtőzködve, hegyen-völgyön vándorolva menekültek az országból. Nagy sokára elérkeztek Tibetbe. Ott már nem kellett üldözőiktől tartaniuk.
A nagyvezír azonban tisztában volt azzal, hogy Muvaffak hercegtől minden álnokság kitelik, még az is, hogy orgyilkosokat küld Dilárá
nyomába. Jónak látta hát, hogy még ebben a barátságos országban is elhallgassa igazi nevüket.
Tibet fővárosába érkezve, a nagyvezír indiai arcképfestőnek adta ki magát, és azt mondta, hogy Dilárá az édesleánya. S mivel csakugyan jól értett a festőmesterséghez, csakhamar az egész város megismerte a nevét. A miniszterek és más királyi főhivatalnokok egymásnak adták a kilincset a műhelyében, és alig győzték magasztalni képeinek szépségét.
Híre eljutott a király fülébe is. Egy napon gondolt egyet, és felkereste a nevezetes festőt, akiről már annyi jót hallott.
Váratlanul nyitott be a házba; Dilárának már annyi ideje sem volt, hogy visszavonuljon a szobájába, vagy legalább fátyollal fedje el az arcát, ahogy illik.
A király gyönyörködve legeltette a szemét a szép leányon.
Ali sorra mutogatta a képeit a királynak, de az inkább csak Dilárát nézte.
Másnap is, harmadnap is meglátogatta a király a festő műhelyét, hogy a képválogatás ürügyén kedvére bámulhassa a leányt. Negyednap is bekopogtatott a házba, és így szólt Dilárához:
– Nem titkolom tovább, hogy már az első pillanatban mélységes vonzódást éreztem irántad, te szép leány. Szerelmem azóta csak megerősödött, és ha te is jó szívvel vagy hozzám, és atyádurad sem talál bennem kivetnivalót: kérlek, légy a feleségem. Ígérem, hogy sohasem emlegetem közrendű származásodat, hanem ugyanúgy tisztellek, mintha fejedelmi szülők gyermeke volnál.
A király daliás termetű, kellemes arcú, nyájas modorú ifjú volt, s Dilárá szívesen fogadta az udvarlását. Megvallotta, hogy hajlandóságát már régen észrevette, és ő maga sem maradt közömbös iránta, így hát szívesen lesz a felesége.
Alinak sem volt oka az ellenkezésre, de a becsület kedvéért felfedte, hogy Dilárá nem az, akinek a király gondolja, hanem a najman törzs trónjafosztott királynője, jómaga pedig az ország földönfutó nagyvezíre, aki jobb híján mindeddig arcképfestéssel kereste meg kettejük kenyerét.
– Akkor hát az lesz az első dolgom hogy a bitorló Muvaffakot elkergessem a najmanok trónjáról! – kiáltotta a tibeti király. – Ha pedig önként nem mond le a koronáról, tüstént hadat indítok ellene.
Még aznap megtartották az esküvőt. Dilárá királynéval együtt Ali is átköltözött a királyi palotába. A király, ígéretéhez híven, nyomban követet menesztett Albasinba, a najmanok fővárosába, és kemény szóval megparancsolta Muvaffaknak, hogy kotródjék a királyi székből, máskülönben seregével kergetteti el.
Muvaffak – noha tudhatta jól, hogy kevés emberével nem sokáig védekezhetik a tibeti király sok ezer katonája ellen – nagy gőgösen azt felelte, hogy nem ijed meg a fenyegetéstől, és sem önként, sem parancsszóra nem hagyja el trónusát.
A tibeti király követe lóra ült, hogy megvigye urának a hírt.
De még jóformán el sem indult, amikor utána rohant az udvari főminiszter, és nagy lelkendezve elújságolta, hogy Muvaffak király – alighanem a hirtelen felindulástól – váratlanul meghalt. Így hát a trónszék megüresedett, és a najmanok hűséges népe türelmetlenül várja haza szeretett uralkodóját, Dilárá királynőt.
A tibeti király örömmel hallotta, hogy a sors tett igazságot helyette, s hogy Muvaffak megbüntetése végett nem kell katonáinak vérét ontania.
Elhatározta, hogy hazaküldi Ali nagyvezírt, foglalja el a trónt, és uralkodjék a királynő nevében.
A nagyvezír már éppen felkészült az útra, amikor egy csodálatos esemény teljesen felbolygatta az udvar rendjét és a király minden tervezgetését.
A királynő hasonmása
Dilárá királynő egy szép nyári reggelen a palota kertjében sétált. Gondolta, szed egy csokorra való virágot, meglepi vele a férjét. Hanem a kerti ösvény fordulójában azt látja, hogy a király is ugyanabban szorgoskodik, amiben ő: csokrot köt, nyilván, hogy feleségének kedveskedjék vele.
A királyné elnevette magát. A király felpillantott. De ahelyett, hogy megörült volna a találkozásnak, határtalan megdöbbenéssel meredt Dilárára.
– Mi történt veled, felséges férjemuram? – kérdezte aggodalmasan a királyné. – Miért bámulsz reám úgy, mintha a látásom elrémítene?
– Csak azért, kedves feleségem – felelte zavarodottan a király –, mert sehogy sem fogom fel ésszel, hogyan lehetsz te idelent a kertben. Hiszen nincs egy perce, hogy odafent láttalak a szobádban, amint kibontott hajadat fésülgetted a tükör előtt.
– Egy perce? – csodálkozott Dilárá. – Nem lehet az! Jó fél órája itt sétálok a virágágyak között.
– Éppen ez az, amit nem értek! – válaszolta a király. – Hogy lehetsz egy időben a szobádban is, a kertben is?
– Alighanem káprázott a szemed – mondta Dilárá.
De a király erősködött, hogy nem tévedett: bizonyosan ott látta a királynőt a tükör előtt, beszélt is vele. Dilárá meg erősködött, hogy már régóta elhagyta a szobáját.
Végül is elhatározták, hogy felmennek a palotába, megnézik együtt azt a csodát.
Hanem a szoba ajtajában Dilárá majd hogy össze nem esett a rémülettől. Mert való igaz: a tükör előtt ott látta saját magát, vagyis saját maga szakasztott mását, amint kibontott haját fésülgeti.
A tükör előtt ülő királyné felpillantott, meglátta a halotthalvány Dilárát.
– Hát te ki vagy? – kérdezte összevont szemöldökkel.
Dilárá nagy nehezen összeszedte az erejét.
– Tibet királynéja vagyok és a najmanok trónjának örököse! – felelte a felindulástól reszkető hangon.
– Mit merészelsz mondani? – csattant fel a tükörnél ülő alak. – Azt állítod, hogy te vagy Tibet királynéja és a najmanok trónjának örököse? Gyalázatos hazugság minden szavad! Hiszen mindenki tudja, hogy a tibeti birodalom és a najmanok országának királynője én vagyok, senki más!
A király tehetetlenül, tanácstalanul tekintett hol az egyikre, hol a másikra. Olyan egyforma volt a kettő, hogy sehogy sem tudott igazságot tenni köztük.
– Tudom ám, hogy ki vagy igazában! – folytatta a tükörnél ülő királyné. – Gonosz, fertelmes boszorkány, aki valami bűbájosság segítségével felöltötted az én alakomat, és azt reméled, hogy sikerül megtévesztened férjemet, a tibeti királyt!
– Te magad vagy a boszorkány! – kiáltotta haragosan Dilárá. – És éppen te törekszel arra, amivel engem vádolsz.
– Fogasd el ezt az asszonyt, drága jó férjemuram! – fordult az álkirályné a tibeti királyhoz. – Vettesd máglyára, hogy méltóképpen lakoljon gyalázatos bűnéért!
– Esküszöm, hogy én vagyok Dilárá, a tibeti király felesége és a najmanok királynéja, ez az asszony pedig csaló varázsló! – szólt az igazi királyné. – Tekints reánk, uram! Ha még szeretsz, a szíved megsúgja, hogy melyikünk szavának adj hitelt!
A király azonban hasztalanul próbált kiigazodni. Nézte, nézte a két asszonyt, de egy hajszálnyi, egy mákszemnyi különbséget sem talált rajtuk.
Erre elhívatta Ali nagyvezírt: mondja meg ő, hogy melyik a valódi királyné.
A nagyvezír is hunyorgott, pislogott ámulatában, de a furcsa talánnyal ő sem boldogult. Fortélyos kérdéseket adott fel a két asszonynak; azok mind a ketten hiba nélkül megfeleltek valamennyire.
– Dilárá királynőnek egy apró, rózsaszínű, szív alakú anyajegye van a füle mögött – mondta végül a nagyvezír. – Amelyik asszonyon megtaláljuk azt a kis jegyet, az az igazi királyné.
Dilárá is, a másik asszony is félresimította a haját: hát mind a kettőnek a füle mögött ott rózsállott az az apró, szív alakú anyajegy!
Ali nagyvezír a verejtéket törölgette a homlokáról.
– Születése óta ismerem Dilárá királynét – mondotta –, de megvallom, nem tudok igazságot tenni a két asszony között.
A király még sokáig tanakodott, a két királyné pedig még sokáig perlekedett. Hanem az álkirályné forgatta ügyesebben a szót. Az ország miniszterei (akik időközben mind a szobába sereglettek) nagy hümmögve, fejvakarva, végül is úgy ítéltek, hogy az az igazi királyné, akit a király a fésülőtükör előtt talált, az a másik pedig, aki virágot szedett a kertben, nem lehet más, mint ravasz, alakoskodó boszorkány.
– Ugye, megmondtam! – kiáltotta az álkirályné. – Most már aztán igazán máglyára küldheted a gyalázatost!
Hanem a király, ha elfogadta is minisztereinek ítéletét, mégsem volt teljesen biztos a dolgában. Nem küldte hát máglyára Dilárát, de megparancsolta neki, hogy azonnal hagyja el a palotát, és ne merjen oda többé visszatérni.
– Hát én mit tegyek, felséges uram? – kérdezte Ali nagyvezír. – Induljak-e Albasinba, hogy Dilárá királynő nevében átvegyem a trónt?
– Dehogyis indulj! – kiáltott közbe a hamis királyné. – Hogy bízzam meg benned, ha még saját úrnődet is vonakodtál felismerni? Eredj csak az után a boszorkány után, akit nem átallottál összetéveszteni velem!
Ali nagyvezír most már látta, hányadán áll. Hiszen tudta, hogy a szelíd lelkű, hálás, jóságos Dilárá sosem szólna így leghűségesebb emberéhez! De már későn volt. Ali meg sem kísérelte, hogy meggyőzze tévedése felől a királyt, mert tudta, hogy úgyis hiába minden.
A király hasonmása
Ehelyett inkább Dilárá után sietett. Utol is érte az utcán a bánatos, könnyező királynét, karonfogta, és elvezette abba a kis házba, amelyben azelőtt éltek.
– Sose búsulj, szépséges királyném – mondotta. – Ha eddig megvoltunk, majd ezután is megleszünk valahogy királyság nélkül.
– Nem az elveszett királyságot siratom én – felelte Dilárá –, hanem a férjemet, akit szívből szeretek. Mostantól fogva se éjjelem, se nappalom a félelemtől, hogy mit tervez ellene az az álságos, körmönfont boszorkány.
Ali nyugtatgatni, vidítgatni próbálta a királynét, de nemigen talált szavakat a vigasztalására. Nem csoda, hiszen ő maga is szomorú volt, még Diláránál is szomorúbb. Olyan szomorú, hogy egy-két nap múlva belepusztult a bánatába.
Dilárá egyedül maradt. Férje kitagadta, országába nem térhetett vissza. Mihez kezdhetett volna? Ott maradt a városban, a régi kis házban, és mosással, fonással tengette az életét.
De akármilyen nyomorúságos volt is a sorsa, váltig reménykedett, hogy egyszer csak megtörik a varázslat, férje felismeri és visszafogadja.
Telt-múlt az idő. Dilárá naphosszat vágyakozva nézett a palotára, ahol férje élt, az álkirályné oldalán. A palotában a szokott rendben folyt az élet, és minden arra vallott, hogy az álkirályné örökre megtartja bitorlott helyét.
Egy napon azonban mégis történt valami.
Azt mondta az álkirályné a tibeti királynak:
– Kedves férjem, látom, nagyon elfárasztottak az országlás gondjai. Nincs kedved vadászgatni egy kicsit? Én addig elszórakozom itthon a rabnőim körében.
– De bizony, elmennék szívesen, vagy egy hétre – felelte a király. – Már igen régen nem vadásztam.
El is indult, mindjárt másnap, néhány emberével, és jó egy hétig távol maradt.
Amikor a hét elteltével hazatért, azt tapasztalta, hogy az ajtónállók, palotaőrök, az erre-arra sürgölődő emberek elképedten bámulnak reá, úgyannyira, hogy egyikük-másikuk még a köszönésről is megfeledkezik.
Nem tudta mire vélni a dolgot, s ezért amúgy poros útiruhában, egyenesen a trónterem felé tartott.
Az előcsarnokban a főminiszterrel találkozott. Ez is elhűlve, csodálkozástól leesett állal meresztette reá a szemét, és egy szót sem tudott kinyögni a nagy meglepetéstől.
– Mi lelt benneteket? – kiáltott a király.
– Hogy lehetsz itt, felséges uram? – kérdezte hebegve a főminiszter. – Hogy lehetsz itt, poros útiruhában, amikor az imént még ott láttalak, bíborban, selyemben, a királyi széken?
– Az imént? – csodálkozott a tibeti király. – Nem lehet az! Hiszen csak most érkeztem haza a vadászatról.
– Éppen ez az, amit nem értek – válaszolta a főminiszter. – Hogyan lehetsz egy időben a trónteremben is, meg itt, az előcsarnokban is?
– Bizonyosan káprázott a szemed – mondta a király.
Hanem azért rosszat sejtett, és benyitott a trónterem ajtaján. A küszöbön valósággal földbe gyökeredzett a lába az ámulattól. Mert való igaz: a trónszéken ott látta saját magát, vagyis a maga szakasztott mását, bíborban, selyemben, és hasonmása oldalán ott ült a királyné.
A trónszéken ülő király felpillantott, és meglátta a küszöbön álló királyt.
– Hát te ki vagy? – kérdezte összevont szemöldökkel.
A tibeti király összeszedte az erejét.
– Tibet királya vagyok, a najmanok királynőjének férje! – válaszolta a felindulástól remegő hangon.
– Mit merészelsz mondani? – csattant fel a trónuson ülő alak. – Azt állítod, hogy te vagy Tibet királya és a najmanok királynőjének férje? Gyalázatos hazugság minden szavad! Hiszen mindenki tudja, hogy a tibeti birodalom uralkodója és a najmanok királynőjének férje én vagyok, senki más!
A főminiszter tehetetlenül, tanácstalanul tekintett hol az egyikre, hol a másikra. De olyan egyforma volt a kettő, hogy képtelen volt igazságot tenni közöttük.
– Tudom ám, hogy ki vagy igazában! – folytatta a trónszéken ülő király. – Gonosz, fertelmes boszorkánymester, aki valami bűbájosság segítségével felöltötted az én alakomat, és azt reméled, hogy sikerül megtévesztened az udvari népet és hűséges feleségemet, Dilárát!
– Te magad vagy a boszorkánymester! – kiáltotta hangosan az igazi király. – És éppen te törekszel arra, amivel engem vádolsz!
A főminiszter hasztalanul próbált kiigazodni. Csak nézte, nézte a két királyt, de egy hajszálnyi, egy mákszemnyi különbséget sem talált rajtuk.
– Megmondhatják a kísérőim, hogy ki vagyok, a fővadászmester meg az udvari hajtók, akik egy álló hete el sem mozdultak mellőlem! – szólt az igazi király.
– Megmondhatja az egész udvar, hogy ki vagyok, a miniszterek, szolgák, apródok, palotaőrök, akik mind tanúim, hogy egy álló hete ki sem mozdultam a palotából – felelte a trónszéken ülő király.
A főminiszter a verejtéket törölgette a homlokáról.
– Születése óta ismerem a tibeti királyt – mondotta –, de megvallom, sehogyan sem tudok igazságot tenni kettejük között.
– Tegyen igazságot a feleségem, Dilárá királyné! – válaszolta az álkirály. – Mondja meg ő, melyikünk az igazi!
– Bizony, az lesz a legjobb – bólintott a főminiszter –, mert én már igazán nem tudom, hogy hányadán állunk.
– Megmondom én! – szólt az álkirályné. – Az én férjemuram, a tibeti birodalom uralkodója itt ül mellettem a trónszéken. Az a másik meg, ott az ajtóban, gyalázatos varázsló, akinek máglyán a helye!
– Esküszöm, hogy én vagyok Tibet uralkodója! – kiáltotta az igazi király. – Az az ember ott, a trónszéken, csaló varázsló, az az asszony pedig az oldalán, álalakba öltözött boszorkány!
Mert most már tudta a király, hogy az igazi Dilárát űzte el a palotából, és a csaló álkirálynét ültette maga mellé a trónszékre! Csakhogy most már későn volt. A királyné tanúskodása mindenkit meggyőzött.
– Nem lehet másképpen: te vagy a varázsló – fordult a főminiszter az igazi királyhoz. – Ennélfogva most vasra veretlek, és a vesztőhelyre hurcoltatlak.
Mindjárt intett is a testőröknek. Azok megragadták a tibeti királyt.
– Megálljatok! – kiáltotta a király fenséges hangon. – Ne merészeljetek kezet emelni uralkodótokra!
A testőrök visszahőköltek.
– Vigyétek! – kiáltotta az álkirály.
A testőrök tétováztak. A hamis király felugrott a trónszékről.
– Fogjátok meg! – kiáltott újra. – Vigyétek!
És egy haragos mozdulatot tett a kezével. A hirtelen mozdulatra a gyűrűje lerepült az ujjáról, és csengve-pengve hullott a trónterem márványkő padlójára.
– Vigyétek! – kiáltotta harmadszor is.
Hanem most ámultak el igazán az udvari emberek! Mit láttak? Az álkirály eltűnt a trónszék dobogójáról. Töpörödött vénember állt a helyén. Csupa ránc volt az arca, a keze; még a bíbor királyi palást, az is száz meg száz ráncot vetett görbedt, hitvány testén.
A pusztai boszorkány varázslata
A kis öregember ijedten kapott a gyűrű után. De a fiatal király fürgébb volt, maga emelte fel a gyűrűt, egy körbe tekerődző, saját farkába harapó, zöld szemű aranykígyót.
Az álkirályné felsikoltott. A király reá nézett, és látta, hogy az asszony ujján is egy ugyanolyan karikába tekeredett, zöld szemű aranykígyó díszlik, mint amilyen az álkirály ujjáról hullott a földre. Mindjárt gyanította, hogy abban rejlik a varázserő.
– Húzzátok le az ujjáról azt a gyűrűt! – parancsolta a testőröknek.
Az asszony dühödten védekezett, de hasztalanul: a testőrök (akik most már látták, hogy melyik az igazi királyuk) egykettőre lehúzták a gyűrűt az ujjáról. S abban a pillanatban görbedt, töpörödött vénséggé változott a hamis királyné is.
– Nyomorult varázslók! – kiáltotta a király. – Miattatok űztem el szeretett feleségemet, Dilárát! Engem magamat pedig kevés híján máglyára juttatott ravasz alakoskodástok. Megérdemlitek, hogy saját kezemmel öljelek meg benneteket.
S azzal kirántotta a kardját, és magasra emelte, hogy lesújtson a bűnösökre.
A vénember és a vénasszony azonban térdre hullott a király előtt.
– Kegyelmezz nekünk, felséges urunk! – könyörögtek. – Tehetetlen öregekké lettünk mind a ketten, nem árthatunk mi már senkinek. Légy irgalmas hozzánk, hagyd meg az életünket.
A király leeresztette a kardját.
– Megkegyelmezek – felelte –, de csak egy feltétellel: el kell mondanotok töredelmesen, hogy kik vagytok, honnan jöttetek, mit akartatok elérni ezzel a csalafintasággal.
– Látom, hogy most már úgyis hiába minden – válaszolta az aggastyán. – Halljad hát a történetünket! Muvaffak herceg vagyok, Dilárá nagybátyja, ez az asszony pedig a feleségem. Amikor megkaptam az üzenetedet, hogy adjam át a najmanok koronáját a trónja-fosztott királynőnek, mindjárt beláttam, hogy seregeidnek nem állhatok ellen, csak valami fortélyos varázslattal boldogulhatok. Ezért holtnak tettettem magam, éjszaka pedig feleségemmel együtt titokban elhagytam a palotát.
Tudtuk, hogy nem messze, a Faran pusztaság túlsó felén, egy hatalmas hegy fekete barlangjában él a mindentudó Bedra, a föld leghatalmasabb boszorkánya. Oda igyekeztünk, hogy tanácsot, segítséget kérjünk tőle. Néhány napi vándorlás után meg is érkeztünk a barlang szájához. Jöttünkre nagy falka szárnyas csoda röppent ki vijjogva a barlangból. Beléptünk. A barlang mélyén legelőbb egy óriási aranyüstöt pillantottunk meg, amelyben fekete föld fortyogott anélkül, hogy tűz égett volna alatta. Azután megláttuk magát Bedrát is: egy kövön ült, és a boszorkánymesterség fekete könyvét olvasgatta.
„Nem kell megmondanotok, hogy kik vagytok, és mivégből jöttetek hozzám – szólalt meg. – Jól tudom, mi a kívánságotok. S mivel gonoszak vagytok ti is, akárcsak én magam, szívesen segítek rajtatok.”
E szavakkal két gyűrűt hozott elő a barlang mélyéből, s ezeket beledobta a tűz nélkül fortyogó üstbe. A forró fekete földből láng és füst csapott fel, nagy dörejjel. Amikor azután ellobbant a láng, és eloszlott a füst, a boszorkány egy piszkavassal kikotorta az üst fenekéről a két gyűrűt, és átnyújtotta nekünk.
„Ennek a két gyűrűnek a segítségével annyiszor válthattok alakot, ahányszor csak akarjátok. De jól vigyázzatok, mert amelyiktek egyszer elveszíti a gyűrűjét, az nyomban vénséges vénséggé töpörödik, de úgy, hogy semmiféle varázslat meg nem fiatalítja többé!” Elbúcsúztunk Bedrától, a boszorkánytól, s miközben Albasin felé tartottunk, kifőztük a tervünket. Elhatároztuk, hogy nemcsak a najmanok országának koronáját szerezzük vissza, hanem Tibet uralkodói székét is megkaparintjuk.
Vándor kereskedők alakjában eljutottunk Tibet fővárosába, és beférkőztünk a palotába. Itt a feleségem egy alkalmas pillanatban magára öltötte Dilárá alakját, belopódzott a királyné szobájába, és mintha a haját fésülné, leült a tükör elé. A csel sikerült: az álkirályné szavának adtál hitelt, és elűzted magadtól az igazit.
Hátra volt még a fortélyos terv második fele. Ennek a véghezvitelére is sor került hamarosan. Amikor vadászni indultál, a varázsgyűrű segítségével én is alakot váltottam, és elfoglaltam az üresen maradt trónszéket. Nem akadt senki, aki gyanút fogott volna. És bizonyos is, hogy mindvégig én maradok Tibet királya, a feleségem pedig a najmanok királynője, ha szerencsétlenségemre le nem esik ujjamról a gyűrű, ki nem tudódik a titkunk. Így azonban mindkettőnket utolért a sorsunk. Nincs már mit remélnünk. Itt állunk, és várjuk büntetésedet.
– Megígérem, hogy irgalmas leszek hozzátok. Nem öletlek meg, még csak börtönbe sem csukatlak benneteket. Hanem azért keserves büntetésben lesz részetek. Csakhogy azt a büntetést nem is én mérem ki reátok, hanem tulajdon sorsotok, amelyet magatok idéztetek magatokra. Itt éltek majd ebben a városban, öregen és elkeseredetten, gonoszságotok magányában, irigyen és tehetetlenül, azoknak a boldogságát szemlélve, akiknek boldogsága ellen összeesküdtetek. És látnotok kell, saját szemetekkel, hogyan talál egymásra ismét és örökre az a férfi és az az asszony, akit szét akartatok választani egymástól: a tibeti király és a najmanok királynője.
E szavakkal sietve elhagyta a tróntermet, el a palotát, és az udvari emberek kíséretében Dilárá keresésére indult. Meg is találta hamarosan, abban a kis házban, amelyben valamikor először pillantotta meg.
Dilárá éppen a mosóteknő mellett állt, és a ruhát szapulta, amikor a király belépett az ajtón. Meg sem törülközött; amúgy szappanos kézzel ölelte át, boldogan, minden rosszat feledve, a király nyakát.
Ali ben Hajtám nagyvezírt már nem támaszthatta fel az öröm. De akadt helyette más becsületes ember, aki a királynő helytartójaként elfoglalta a najmanok országának trónusát. A tibeti király és Dilárá pedig azontúl békében, nyugalomban, egymást szeretve és népeik szeretetét élvezve uralkodott az egyesült két birodalmon, életük végezetéig, jóságosan és igazságosan.