Vagy háromszáz esztendővel ezelőtt egy francia ember – egy bizonyos Petis de la Croix nevezetű tolmács – Perzsiában utazgatott. (Ma Iránnak nevezik ezt az országot.) Lovon, kocsin, teveháton nagysokára eljutott a birodalom akkori fővárosába, Iszfahánba. (A mai főváros: Teherán.) Nem győzött ámulni a város szépségén és nagyságán. Alighogy a szegények negyedét elhagyta, fényes palotasorok tárultak elébe, templomok, zöldellő kertek, fürdők, szökőkutak.
Petis de la Croix azt hitte, hogy a szeme káprázik, vagy éppen a napkeleti mesék csodavilágába tévedt. Pedig nem volt az káprázat, nem volt az mese, amit látott: Iszfahán városában akkoriban nem kevesebb, mint negyvenezer emeletes ház és palota állott, százötven mecset (templom), ötven iskola, kétezer karavánfogadó. Ekkora város abban az időben még Európában is kevés akadt!
Amint ott nézdelődik az utcán, egyszerre rivallgó, puffogó zenebonát hall, s látja, hogy valami cifra menet közeledik a legszebbik palota felől. A járókelők (csak úgy nyüzsgött az utca) sietve félretakarodtak, és a házuk tövében álltak sorfalat, nagy tisztelettel.
A francia tolmács megkérdezte az egyik szomszédját, hogy miféle fontos személyiségnek enged igy utat Iszfahán népe.
– Maga Szulejmán sáhinsáh („főkirály”), Perzsia nagyhatalmú uralkodója vonul ma végig a városon – hangzott a válasz –, s ilyenkor az a törvény, hogy senki se keresztezze az útját.
Petis de la Croix maga is követte a többiek példáját, és megállt az egyik ház falánál. De ahogy a királyi menet a közelébe ér, látja ám, hogy az utca másik vége felől egy egyszerű, fehér gyapjúcsuhás, ősz dervis (mohamedán szerzetes) szamaragol a király felé, és szemlátomást nem törődik a törvénnyel. Mögötte tizenkét fiatalabb szerzetes gyalogolt, s azok sem mutattak semmi hajlandóságot, hogy kitérjenek a királyi díszmenet elől.
A francia kíváncsian leste, hogy mi lesz a vége a dolognak. Már sajnálta is magában az öreg szerzetest és tizenkét kísérőjét, mert azt gondolta, hogy nyomban elfogják, és börtönbe vetik a sáhinsáh fegyveresei.
De nem ez történt, hanem olyasmi, aminek Petis de la Croix még csak nem is sejtette a magyarázatát.
Amikor a két menet összetalálkozott, Szulejmán király megpillantotta az ősz dervist. Intett, hogy hallgasson el a zene, azután megrántotta lova kantárját, leugrott a földre, és amúgy, gyalogszerrel, a szerzetes elé sietett. Az is megállította a szamarát, de nem szállt le róla.
Ami pedig ezután történt, azt a francia éppenséggel nem értette: Szulejmán király mélyen meghajolt a dervis előtt, és nagy tisztelettel megcsókolta a szamara kengyelét. Ezután pedig félrehúzódott a királyi menet, utat nyitott az ősz dervisnek, s csak akkor indult el újra, a királlyal az élen, rivallgó, puffogó zenebona közepette, amikor a dervis, kíséretével együtt, már messze járt.
– Ki volt ez az öreg szerzetes, akit a király ekkora tiszteletben részesített? – kérdezte szomszédjától Petis de la Croix.
– Muklez dervis, az iszfaháni „szúfi”-k, vagyis tudós szerzetesek főnöke, Mohamed leszármazottja. Nagy bölcs hírében áll országszerte. Azt tartják róla, hogy a legkülönfélébb varázslatos tudományokban járatos, és nemcsak a szent könyveket ismeri töviről hegyire, de még azokat a meséket és csodás történeteket is, amelyek Perzsiában, Indiában, Kínában és más egyebütt szájról szájra járnak.
A varázslatos tudományok és a szent könyvek nemigen érdekelték a franciát, de a „mese” szó felkeltette a figyelmét. Egy honfitársa ugyanis, Antoine Galland, éppen nemrégiben beszélte el neki, bogy keleti útján megismerkedett „Az Ezeregyéjszaka” című csodálatosan szép, gazdag és érdekes arab mesegyűjteménnyel, s az a szándéka, hogy ezt a gyűjteményt francia nyelvre fordítja. Petis de la Croix azt gondolta, hogy talán ő is tanulhat Muklez dervistől egy-két szép mesét, és odahaza versenyre kelhet a Kelet-járó Galland-nal …
Felkereste hát Muklezt. Az szívesen fogadta a világjáró franciát.
– Ismerem „Az Ezeregyéjszaká”-t – mondotta, amikor Petis de la Croix közölte vele, hogy mi járatban van. – Antoine Galland úr nem túloz, ha azt mondja, hogy ez a könyv csodálatosan szép, gazdag és érdekes mesegyűjtemény. Azt azonban már kevesen tudják, hogy az „Az Ezeregyéjszaká”-nak párja is van.
– Párja? – csodálkozott a francia. – Erről csakugyan nem hallottam soha. Mi a címe?
– „Hezárjek Rúz”, vagyis: „Az Ezeregynap”. Senki sem tudja, hogy a kettő közül melyik az öregebb: az egyik is, a másik is úgy hat-hétszáz évvel ezelőtt keletkezett, s én azt mondom, hogy „Az Ezeregynap” is csaknem olyan szép, gazdag és érdekes mű, mint a párja, „Az Ezeregyéjszaka”.
– És hol láthatom ezt a csodálatos könyvet? – kérdezte lelkesen a francia. – Szívesen elmegyek érte akár a világ végére is!
Azóta kb. háromszáz év telt el. Tehát ma már ezeka mesék mintegy ezer évesek.
– Arra semmi szükség – mosolygott a dervis. – „Az Ezeregynap” meséit, különféle indiai nyelvekből, én magam fordítottam perzsa nyelvre. Itt látható valamennyi, szép rendbe szedve.
S azzal egy hatalmas iratkötegre mutatott, amely gondosan összemadzagolva, ott feküdt a könyvespolcon.
– És el is olvashatom ezt a gyűjteményt? – kérdezte Petis de la Croix.
– Akár mindjárt is nekiláthatsz – felelte Muklez.
Petis de la Croix élt az engedelemmel, tüstént hozzáfogott az iratcsomó olvasásához. Olyan gyönyörűsége telt benne, hogy egy-két nap múlva (mert attól fogva nap nap után ellátogatott Muklez otthonába) megkérdezte a dervist, megengedné-e, hogy franciára fordítsa „Az Ezeregynap”-ot.
Muklez dervis, aki közben nagyon megkedvelte a becsületes, igyekvő franciát, szívesen megadta az engedélyt. Petis de la Croix nyomban dologba is kezdett, és hosszadalmas, de élvezetes munkával francia nyelvre fordította „Az Ezeregynap”-ot.
Mindez 1675-ben történt. A franciára átültetett perzsa mesegyűjtemény azonban csak száztíz évvel később, 1785-ben jelent meg nyomtatásban egy amszterdami kiadónál, „Az Ezeregynap. Perzsa mesék” címen.
Ennek a műnek alapján készült ez a könyv.
