Réges-régen az Aranykertben éldegélt szép lányaival a zöld szakállú Tenger. Hét lánykája, világszép hét tündér, ott játszadozott a gyönyörőséges alföldi rónaságon. Duna Tündére s a kis Tisza boldogan ölelték keblükre fiatalabb testvéreiket, a Szamost, Marost, Köröst, Sajót és Bodrogot. Örült a zöld szakállú Tenger, amikor csak rájuk pillanthatott.
Mosolygott temérdek bajusza, somolygott ősz hajfürtje, nevetett zöld szakálla, valahányszor tündöklő kagylóikon a tündérkék előtte termettek. Duna Tündére s hat kis testvére a szélnél is sebesebben robogtak a vizek hullámán.
Ahogy reggel a hajnal kibontotta hajfonatát, a kis tündérek csónakjaikból a partra ugráltak, s a hársillatú parton, a virágos pázsiton játszadozva fogadták a fényes hajnal hírmondóját, a napot. Koszorút fontak a hajába, virágokkal ékesítették fel szép ruháját, de amikor a kakas kukorított, egyszeribe beugráltak csónakjaikba, s eltűntek atyjuk víz alatti palotáiban.
Az Aranykert határán, a zöld szakállú Tenger birodalmának lábában volt az óriások országa. Azok voltak ám csak a legények! Lapáttal szórták volna szét, söprővel söpörték volna fel a mai embert. Akkora volt a szájuk, hogy ha az alsó állkapcájukat a küszöbbe akasztották, felső állkapcájuk a szemöldökfát érintette. Torzonborzok voltak, mint a bakkecske. Félöles lábukkal egy mérföldet léptek, szájukon tüzet köpködtek, a szemük meg akkora volt, hogy két tenyér összetéve sincs akkora.
Nem lett volna semmi baj, ha az óriások békés emberek lettek volna, ha csak szép fehér címeres ökreikkel törődtek volna! Mert gyönyörű csordájuk volt, s a szép gulyát legeltették reggeltől estig a Kékes-hegy, Dobogóköve, Badacsony, Mátra-erdő és Bükk-erdő hegyi legelőin.
Őkelmék egy szép napon zöld szakállú Tenger hét szép tündérkéjére szemet vetettek, mivel ők is éppen heten voltak. Elmondom a nevüket is szépen sorban: Vasvágó, Bércrepesztő, Sziklavető, Tűzokádó, Robogó, Kőmorzsoló, Nagylépő.
Összesúgtak a gonosz cimborák, hogy egy életük, egy haláluk, de a hét tündérlánykát feleségül veszik. Ha a szép szóra nem hajlanak, hát elrabolják őket. Előbb követet küldtek a zöld szakállú Tengerhez, s szépen megkérték, hogy adja hozzájuk világszép tündérkéit.
Az óriások követe a kérést elő is adta, Tenger azonban haragosan rázta meg zöld szakállát. Zöld szakállán végig húzta tenyerét, s egyszeribe magasra csaptak körülötte a hullámok, úgyhogy a követ szégyenszemre hanyatt-homlok futott ki a palotából, majdhogy a vízbe nem fulladt.
Az óriások iszonyú haragra gyulladtak. Szörnyűséges pusztító háborút indítottak a zöld szakállú Tenger ellen. Harmadnap a föld rengeni kezdett. Tomboltak, örjöngtek az Aranykert kapujában az óriások. A tombolásuk egyre erősödött. Még a hegyek is ide-oda szökdöstek tőle. Mint az öklelődző bikák, úgy verekedtek! Sziklákat döntöttek le, hegyeket szórtak szét, úgy okádták a tüzet az Aranykertre, hogy valósággal patakokban folyt a tűzeső, s mindent tört-zúzott, felégetett az útjában. Pusztító tűzözön öntötte el a földet!
A pusztító tüzes áradatnak a zöld szakállú Tenger nem állhatott ellen. Égı, szakadt ruhában rohant ki az országból. Az óriások pusztasággá változtatták birodalmát. A hét szép tündérkét fogságba ejtették, magukkal vitték őket, s mind a hetet a föld alatti barlangokba zárták, hogy többet a napot se láthassák!
Ott sírtak, zokogtak szegénykék a sötét tömlöcben. Siratták szép szabadságukat, s nem remélték, hogy még valaha is ősz öreg apjuk nyomára bukkanhatnak.
A zöld szakállú Tenger pedig búsan vándorolt völgyeken, hegyeken, sűrű erdőkön által, és akivel csak vándorútjában találkozott, annak elpanaszolta nagy búját, bánatát. Erdők, virágos ligetek hallgatták meg panaszát, de még tanácsot sem tudtak adni szegénynek. Nem tudták megmondani, hogyan is szabadíthatná ki lányait az óriások körmei közül.
Egyre szomorúbb lett az öreg Tenger, mert a szellők minden reggel hírt hoztak lányairól, hallhatta panaszos nyögésüket.
A világszép hét tündér könnye eközben patakká dagadt, források, csermelyek támadtak, s a hegyi patakokkal egyesülve lopva, bolyongva keresték atyjukat, a zöld szakállú Tenger nyomdokait. Addig-addig bolyongtak, annyi hegyet kerültek meg, annyi erdőn folytak keresztül, míg végre egy szép napon megérkeztek a Tenger kebelére.
Éppen akkor értek oda, s akkor mondták el szomorú történetüket, amikor Tenger útjában a puszta fiaival találkozott. Azok, amikor meghallották a világszép hét tündér bánatos panaszát, egyszeribe fegyverre kaptak, s felkerekedtek, hogy viszsza szerezzék a száműzött Tenger feldúlt országát.
A hős sereget a tündérlányok könnyeiből fakadt csermelyek, patakok vezették útjukban. Viharrá terebélyesedett szellőfiúk repítették paripáikat. Az óriások és a puszta fiai közt iszonyú volt az összecsapás. Rengett a föld, a sziklák megrepedtek, táncoltak a hegyek, tomboltak fékevesztetten az óriások, de a vitézeknek mit sem árthattak, olyan derekasan ültek a nyeregben, mintha lábuk a föld közepében gyökerezett volna. Mikor pedig a tombolás kicsit csendesedett,
előrántották fokosukat, s ahol csak érték, csépelni kezdték az óriásokat. A sereg vezére sorra megsarcolta váraikat, elszedte rablott kincseiket, s kiszabadította a Dunát, a Tiszát, Marost, Köröst, Szamost, Sajót és Bodrogot szomorú fogságából.
A hét kis tündér, amikor kiszabadult, boldogan repült ősz atyjuk, a zöld szakállú Tenger kebelére.
Torda befejezte a mesét. A vezérek merengı tekintettel bámulták a tüzet. Arra gondoltak, hogy nem is olyan sok idő múlva újra reng majd a föld a Duna partján.
Keve összébb húzta magán fürtös gubáját. Friss, hűvös volt a tavaszi este. A tenger felől szellő lengedezett. A roppant tábor körül magasba csaptak a tábortüzek. Keve húsz tábornégyszöget számlált meg, melyeket apró tüzek koszorúja övezett. inden tábornégyszög egy-egy tízezres csapat, ahogy ı nevezte: a tömény szállása. A táboron belül kisebb tüzek jelezték az ezredek s a századok helyét. A hun nemzetségek csapatai mellett vertek sátrat a lobogó tőz mellé a szilaj, bátor fehér hunok, a táltos paripákon száguldozó ogurok, a messze keleten tanyázó masszagéták, szilaj ezredeket állítottak ki a baltás alánok, gepidák, jazigok, a sztyepplakó avarok, a meghódolt keleti gótok vezérükkel, Alatheusszal. Megannyi szilaj, bátor nép, megannyi jó
hősnek való dalia! Mikor Keve gyerek volt, ezek a törzsek még egymás közt marakodtak, s az idegenek törték, zúzták erejüket. Íme, egy emberöltı sem telt belé, s egybeforrott a sok tarka nép.
Keve három álló hónapon át gyakoroltatta künn a pusztában e roppant sereget.
Éjt napot egybevéve, fáradtságot nem ismerve küzdött a haditornán, s íme, itt a sereg! Szép volt a küzdés, a fáradozás! Ahogy erre gondolt, szeme már nevetett. Eszébe jutott a szánkóút, melyen Csillagok Látója az aranyos szegeletről mesélt. Csillagok Látója a sereg kapitánya! Mire megújul a hold, már keblére ölelheti anyját és két testvérét!
Mikorra idáig ért gondolataival, már csendesen aludt a tábor, csak a fegyveres őrök figyelı alakját világította meg a fellobbanó tüzek lángja. Riadva ébredtek Meotisz ligetjei. Napkirály még nem indult el szokott útján, amikor acélos karú Keve kapitány és kétszer százezer vitéze csatarendben felsorakozott. A csapat élén nyihogtak a masszagéták tüzes paripái, mögöttük a fehér
hunok villogtatták görbe kardjukat. Majd szép kerecsenes zászlóik alatt a hun íjászok csapata sorakozott. Csapata élén ott táncolt Csillagok Látója büszke paripáján, lengette a szellő a hun kapitányok szép hajfonatát, tüzes paripáikon feszesen
ültek a nyeregben Keve testvérei, Béla, Kadocsa, kissé odébb kimagaslott a csapatból számos csata hıse, Attila vállas alakja. A hunok seregeit közrefogta a szilaj gepidák s a pusztázó avarok tízezres, tömör csapata, mögöttük a dárdás gótok sorakoztak, s a roppant sereget az alánok és az jazigok gyors lovascsapata zárta be.
Még a tenger is elámult e roppant sereg láttán. Még soha nem nyihogott vitézek alatt ennyi tüzes paripa. Ropogott a nyereg, villogott a kard, ahogy a csapatok rendben felsorakoztak.
Keve kapitány vasderesén ekkor lerúgtatott az őrdombról, s egy kisebb dombon szembenállva seregével, így szólott:
– Szűk lett immár e liget, e mézillatú táj, mely olyan bőséggel ontotta gyümölcsét. Hadak Ura akarja, hogy búcsút intsünk Rőf bérceinek, hátat fordítsunk Kelet kapujának! Száguldó lovakon meg sem állunk, míg el nem érjük partját a zúgó Dunának!
