Volt egyszer egy apó-anyó, volt nekik egy fiuk, egy lányuk, négyesben éltek. Apó öreg, anyó is öreg, a fiú katonasorban, a lány eladósorban. Eljött az aratás ideje.
Apó mondja: – Én nem megyek aratni. A télen meghalok, nem lesz rá szükségem.
Anyó is mondja: – Én is öreg vagyok, télen meghalok, nekem sem kell, nem megyek.
A fiú is mondja: – Nekem sem kell: télen katonának visznek, nem fogok itt élni.
A lány is mondja: – Nekem sem kell: télen férjhez megyek, nem megyek aratni.
No, megegyeznek, egyiküknek sem kell – nem mennek aratni.
Leesett a hó, jött a hideg. Nincs mit enni. Az apó nem halt meg, az anyó sem halt meg, a fiút nem vitték el katonának, a lány nem ment férjhez. Mind megvannak – otthon vannak. Éhesek, nincs mit enni. Hideg van. A sarkán egy koppanás – a hidegtől megpattant valami.
– Jaj, talán csépelni hívnak! Legalább ennivalóért hívnának csépelni! – mondogatták egymás közt. Kimennek az udvarra, senki sincs ott.
– Eh! Mit tegyünk? Éhesek vagyunk. Menjünk, arassunk most: valahogy kikaparjuk a gabonát a hó alól!
Fogták a lapátot, sarlót, gereblyét, s kimentek mind. Kimentek a földjükre, minden a hó alatt fekszik. Elkezdtek gereblyézni, havat kaparni. Hideg van. Gereblyézte, gereblyéztek és mind megfagytak ott.
Jól van. Végük van. Hát kellett nekik téli aratás?!
Forrás: Boldizsár Ildikó, Életválságok meséi – Mesekalauz útkeresőknek (2016) Magvető Kiadó Budapest. 95-96. oldal
Kép forrása: Újvári Ignác: Aratók http://network.hu/drVagoJozsefne/kepek/megorzo/ujvary_ignac__aratok_61x745_cm